Újra tanár ül a Tatabánya kispadján

A tatabányai futballszurkolók jó érzéssel gondolhatnak vissza azokra az időszakokra, amikor pedagógusok készítették fel kedvenc csapatukat. Elég ha a dr. Lakat Károly, vagy a Temesvári Miklós nevével fémjelzett időszakokra gondolnak. Hosszú évekig tartó bukdácsolás után ma ismét az első osztályban szerepel a megyeszékhely csapata. A kispadon Sisa Tibor személyében ismét egy tanerő ül. A másodosztályban még nagy rivális REAC elleni 4-0-ás győzelem utáni első edzést követően beszélgettem vele.

- Mikor és hogyan került kapcsolatba a focival?
- Salgótarjánban születtem 1960-ban. Akkoriban nagyon sok gyerek focizott, így 11 évesen koromtól a város nagy csapatánál, a „bányásznál” kezdtem ismerkedni ezzel a szép játékkal. Egészen 17 éves koromig itt szerepeltem a korosztályos csapatokban. Ezután az NBIII-as Szécsény együttesébe igazoltam, majd 1985-ben egy évre visszatértem az anyaegyesületemhez. Ezt követően, úgymond szakmát váltottam és a salgótarjáni kohászban játszottam egészen 1990-ig, amikor egy súlyos sérülés véget vetett labdarúgó pályafutásomnak.

- Hogyan alakult eddigi edzői pályafutása?
- Még aktív játékos koromban a szegedi tanárképző főiskolán testnevelés-földrajz szakon szereztem diplomát, így szinte természetes volt, hogy 1987-ben gyerekekkel kezdtem el foglalkozni az SKSE-nél. Megszerettem ezt a munkát, ezért beiratkoztam a TF Szakedzői szakára amit – talán ma már mosolyt csal az arcokra – vörös diplomával végeztem el. Közben meghívtak az ifjúsági válogatotthoz, ahol Piski Elemér segítőjeként dolgoztam. Nagyon szép öt évet töltöttem el ott, hiszen kétszer is 8. helyezést értünk el az Európa-bajnokságon és számtalan mai ismert játékos fordult meg abban az időben nálunk. Ezután 1993-ban egy idényt az NBIII-as Szécsény csapatánál töltöttem, majd következett a nagy kaland: Kuvait. Az olaj országban a másodosztályú Al Sahel nevű klub alkalmazottja lettem. Kezdetben a 17 éves korosztályt edzettem, akikkel bajnokságot is nyertünk, majd a felnőtt csapatot sikerült felvinni az első osztályba, ahol 7. helyezést értünk el. Hazatérésem után 1999-ben újra csomagoltam és a szlovák Filakovo csapatánál egy éves váci kitérővel három évet töltöttem. Következett a Honvéd 2004-ig, és most itt vagyok.

- Hogyan jött létre a tatabányai szerződés?
- A Honvédnál Hajdú Lajos egykori ismert kapussal dolgoztam együtt, aki ismerte az itteni vezetőket és ő ajánlott nekik, végül ők több lehetőség közül engem választottak.

- Hogy jól választottak, azt az eredmények is bizonyítják. Ön hogyan értékeli eddigi munkáját?
- Az előző idény előtt a vezetők nem tűzték ki elsődleges célként a feljutást, így az eredménykényszer nem nyomta a csapatot. Legnagyobb feladat, a kilenc új játékosból és a régiekből, egy egységes csapat kialakítása volt. Ez sikerült, és ez a másodosztályú bajnoki címet és a feljutást jelentette. A nyári szünetben ismét nagy volt a játékos mozgás, a feladat ugyanaz mint tavaly. Minden adott volt ahhoz, hogy a cél, a biztos bent maradás ne okozzon gondot. A klub anyagi helyzete stabil, bár a legkisebb költségvetéssel dolgozunk az NBI-ben, a csapat motivált és nem játszunk alárendelt szerepet a bajnokságban.

- Én már nagyon sok edzővel beszélgettem, és soha nem értettem, hogy felnőtt intelligens, jó szakmunkával rendelkező emberek miért vállalják az állandó stresszt, a fejük felett lógó elbocsátás veszélyét, a mérkőzések alatti infarktus közeli állapotokat. Ön miért vállalja?
- Valóban van egy másik hivatásom is. Ludványhalászban, egy 1200 lakosú településen tanítok, sőt osztályfőnök is vagyok, így nem is lenne muszáj ezt csinálnom, de én olyan típus vagyok, hogy egyszer csak megtörténnek velem az események. Szinte véletlenül lettem edző, aztán egymás után jöttek a feladatok. Mindegyiktől több lettem emberileg és szakmailag is. Szerencsére sokat segít a családi háttér biztonsága. A feleségem is testnevelő, ugyanott tanít ahol én, megértő, és sok terhet levesz a vállamról. Ami problémát okoz számomra az, hogy mivel percre pontosan be van osztva az életem, egyre kevesebb időm jut egy kis beszélgetésre a barátaimmal, mert állandóan rohanok.

- Tatabányán a szurkolók szeretik a „mi csapatunk”, a „mi fiúnk” típusú kapcsolatokat a sportolókkal. Ennek az elvárásnak elég nehéz megfelelni?
- A mai világban már sajnos az ilyen kapcsolatok egyre ritkábbak. Arra kérem a szurkolókat, hogy higgyék el, a fiúk bár sok helyről verbuválódtak, tudják milyen hagyományokkal rendelkező város csapatában játszanak, főleg a márkushegyi bányalátogatás után. A magam részéről pedig azt hiszem a salgótarjáni származásom miatt nem is kell magyaráznom, hogy miért kötődöm a városhoz. Én szeretek Tatabányán edző lenni.

Süle Károly