Műhely Budapest peremén
HETEDIK LETT A MÁSODOSZTÁLYBAN A TVSE

Nehéz feladat a tatabányai vízilabdáról írni, amikor a Margitszigeten a magyar válogatott menetel a Világkupán. A sportág szűk elitje minden elismerést megérdemel, azonban ilyenkor nem árt gondolni azokra is akik „csak” működtetnek egy egyesületet, akik nehéz feltételek mellett a lehető legtöbbet hozzák ki egy csapatból. Beszélgető partnerem Vojvoda István a Tatabányai Vízmű SE vízilabdacsapatának edzője ilyen ember.

– Ahányszor belépek ide az uszodába, mindig vidám, családias hangulatot találok. Te mikor lettél ennek a családnak a tagja?
– Nem egészen 10 évesen, 1970-ben kezdtem vízilabdázni, a felejthetetlen emlékű Kapcsándi Laci bácsi volt akkor az edzőm. Öt évvel később már az akkor OB-II.-ben és az első osztályban folytattuk.

– Egy nagy álom teljesült akkor…
– Valóban így van, az akkori lelkesedés és összefogás eredményeként kétéves aranykor következett. A Kásás, Görgényi, Hauszler, Kemény Dénes, Bujka Gábor fémjelezte csapat ezüstérmet szerzett a Magyar Népköztársasági Kupában és 6. lett az akkor is nagyon erős OBI.-ben. Azután 1990-ben véget ért az álom. A bányavállalat megszűnésével támogatásunk jó részének búcsút mondhattunk, ennek következménye a kiesés és újból a másodosztály lett.

– Ekkor, ha jól emlékszem, neked másfelé vitt az utad.
– Valóban eztán külföldre szerződtem. Először az olasz Szicília csapatában játszottam két szezont, majd a szintén tatabányai Persely Józsi barátommal a török Galatasaray együttesét segítettük fennállásának legnagyobb sikeréhez, a Bajnokcsapatok Európa Kupájában a legjobb 16 közé kerüléssel. Ezt követően 1995-től első magyarként Izraelbe szerződtem a Hapoel Kiriat Tivon csapatához.

– Hogyan kerültél haza edzőnek?
– Sajnos Kapcsándi Laci bácsi 1996-ban eltávozott az élők sorából, így a vezetők hazahívtak, és a felnőtt csapat játékosedzője lettem. Ezt a korszakot úgy jellemezhetném, hogy a bajnoki tabella elején „lavíroztunk” gondosan kerülve a feljutást, hiszen ahhoz nem voltak meg a feltételek.
A Vízilabda Szövetség 2000-ben felemelte az OB-I. létszámát, így egy idényt a legmagasabb osztályban szerepeltünk. Ekkor én, miután profi játékvezetőként is működtem, nem dolgozhattam az első csapatnál, az utánpótlással foglalkoztam. A kitérő után a másodosztályban már ismét én ülhettem a kispadra. Azóta az első idény kivételével – amikor az egykori világválogatottjaink, Dala Tamás és Tóth László segítettek a tini korú csapatunkon – stabil középcsapatnak tekinthetjük magunkat az OB-I-ben.

– Az idei bajnokságban többet vártak a szurkolók a csapattól…
– Valóban a dobogó valamelyik fokára esélyünk volt, azonban az élet közbeszólt. Azt is mondhatnám, hogy ez egy jellemző történet: az OB-I.-ben kirobbant botrányok után több játékvezető sztrájkba lépett. A szövetség a bajnokság lebonyolításának érdekében felkért több, már nem aktív bírót, köztük engem is. Egyesek sztrájktörőnek tartottak minket és az első adandó alkalommal visszavágtak. Ez az alkalom az idei rájátszás volt, amit minősíthetetlen játékvezetés mellett kellett lejátszanunk. A végeredmény: 7. hely. No comment…

– Mi lehet a jövő?
– A felnőtt csapatunk ötödik szezonját játssza együtt, beérett a csapat, a következő bajnokságban ismét a dobogó a cél. Serdülő és ifjúsági csapataink is jól szerepelnek a bajnokságban. Tágabb értelemben a cél az életben maradás. Ebben természetesen továbbra is számítunk a Vízmű részéről Kovács György Zoltán és Ádám Róbert János segítségére.

Süle Károly