„To be a rock, and not to roll”
Robert Plant: a rock-zene élő legendája a Szigeten

Szuperlatívuszokat könnyedén osztogató 21. századi „kultúránkban”, amikor három nap alatt szinte bárkiből lehet megasztár, álompár, listavezető és tévés személyiség – és persze újabb három nap elég is ahhoz, hogy elmerüljön a feledés homályában – akár súlytalan frázis is lehetne a „rockzene élő legendája” kifejezés. Lehetne, ha nem Robert Plant neve mögött állna.

Így azonban inkább csak egy erőtlen kísérlet arra, hogy visszaadja mindazt az értéket és élményt, amit ez a név megtestesít.
Az énekesi pályafutását éppen 40 éve kezdő Plant még 20 éves sem volt, amikor 1968. nyarán Jimmy Page meghívta őt új zenekarába, a Led Zeppelinbe, melynek nevét és életművét azóta tucatnyi gyémánt lemez véste be a zenetörténetbe. Azóta is megközelíthetetlen minőségű és sikerű munkásságuk azonban a zenekar 1980. decemberi – John Bonham halála miatti – megszűntetése után nehéz teherként nyomja mindannyiuk vállát.

A három zenész közül – Jimmy Page gitár, John Paul Jones basszusgitár, billentyűs hangszerek, Robert Plant ének – Plant dolgozik legnagyobb intenzitással: az eltelt 26 évben kilenc szólólemezt, két Jimmy Page-dzsel közösen készített albumot és egy dupla válogatáslemezt is kiadott. Számos vakvágányon és tévúton járt azonban, amíg megtalálta a Led Zeppelin utáni önmagát. Egészen pontosan 1994-ig, a Jimmy Page-dzsel való újabb egymásra találásig kellett bolyongania.
Mágikus kettősük ekkor adta ki az MTV Unplagged sorozata keretében felvett NoQuarter című koncert-lemezüket/videójukat (2 éve dvd-változata is megjelent), amely a világzene egyik megkerülhetetlen etalonja lett. Az egy korongnyi klasszikus Led Zeppelin számot és a  néhány új szerzeményt átitatták indiai, észak-afrikai és kelta zenei motívumokkal, Page gitárja és Plant hangja hozta a dalok és a Led Zeppelin erős érzelmi töltetét és őserejét, az egyiptomi és marokkói muzsikusok valamint a Londoni Filharmonikusok a különleges, összetett hangzást. Végeredményként a rock és a világzene olyan döbbenetes hatású elegyét teremtették meg, amely csak önmagukhoz volt mérhető.
Page megkérdőjelezhetetlen zeneszerzői zsenialitásának ismét jelét adva ifjúkori remekműveit képes volt újabb, önálló életet élő mesterművekké átdolgozni. Készítettek egy új szerzeményeket tartalmazó lemezt is, lebonyolítottak három világturnét, besöpörtek egy Grammy-díjat – majd ’98. végén ismét elváltak útjaik.

Plant azonban nem tért le e közösen kitaposott ösvényről: olyan zenészeket keresett maga mellé, akikkel tovább művelhette a világzenei ihletésű rockot. Justin Adams személyében olyan muzsikust talált, aki hosszú ideje elkötelezett híve és művelője az arab és az afrikai, főként a mali ihletésű zenének. Így aztán nem meglepő, hogy a tavaly megjelent Mighty Rearranger című albumon valamint a koncerteken is ez a fajta hangzás dominál.

Ilyen előzmények után került – évekig tartó sikertelen egyeztetés után – Robert Plant és a Strange Sensations a Sziget Fesztivál Világzenei színpadára. A nyitónapi produkció aztán mindjárt el is vitte pálmát: olyan koncertet varázsoltak a mezőt zsúfolásig megtöltő rajongóknak, amelyik valószínűleg az ezévi Sziget legemlékezetesebb másfél órája volt.
Indításképpen az utolsó két lemez dalai melegítették a közönséget, amelyik – sikeres szólólemez ide vagy oda – bevallva vagy bevallatlanul a nagy klasszikusokra várt.
A negyedikként elővezetett Black Dog erősen átdolgozott bevezetőjével sem sikerült becsapni őket (a verzió a NoQuarter DVD extrái közül lehet ismerős): az első hangok után felzúgott, ordított, hullámzott a tömeg, és meg sem állt a  koncert végéig. Előkerült még egy erősen világzeneire átdolgozott, így is remek dal a Fate of  Nations lemezről (29 Palms), kitűnő volt az új korong talán legerősebb darabja, a Tin Pan Valley – ám a közönséget és Robert Plantet a régi klasszikusok repítették végtelen magasságokba!
A Four Sticks, a Friends és a Gallows Pole alapvetően a Page-féle NoQuarter-átdolgozásban szólalt meg, itt-ott belassítva vagy éppen felgyorsítva, megspékelve mali-feelinggel, egy-egy szép introval. Fergeteges tempóban, izgalmasan.
Azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy – bár Plant zenészei kétségkívül kvalitásos művészek – a zsenialitás mindent beragyogó szikrája ezúttal nem tündökölt az oldalán. Egyik oldalán sem.
Különösen hiányzott az a bizonyos torok-, gyomor- és szívszorító gitár- illetve mandolin hang a Going To California-ból és a Whole Lotta Love-ból. Mert bár bátran nyúltak a legnagyobb klasszikusokhoz – vagány módon a WLL-t az előzménynek tekinthető Willie Dixon szerzeménnyel, a You Need Love-val felvezetve -, ez az a dal, amelyikből több, mint hiba: bűn kispórolni, elmaszatolni azt a bizonyos No.1. riffet.
Ennek ellenére ragyogó lezárása volt annak a koncertnek, amelyik jól demonstrálta mit is jelenthet Robert Plant szállóigévé vált sora a Stairway To Heaven-ből: „To be a rock, and not to roll”. Ő megcsinálta.
Ugyan „szőke görög isten” arca már a múlté, a hangja, színpadi munkája, kisugárzása és energiája szinte a régi.
Az élménytől kóvályogva valami halvány sejtelem született bennünk arról, milyen lehetett egy Led Zeppelin koncert. Amikor nem egy, hanem négy zseniális zenész állt a színpadon, huszonévesen, a földkerekség legjobb koncert-zenekaraként. Szédítő belegondolni is.

Megígérte, visszajön. Reméljük akkor lesz bátorsága a szervezőknek nagyszínpadra tenni őt.
Még inkább az Arénába, ahol a hangosítás-keverés is méltó lehetne a zenei anyag színvonalához.

Mók Ildikó
www.zep.hu