Úton Bartókkal: kozmikus, korszakos

Ne szerénykedjünk, ne beszéljünk mellé: minden ízében felkavaró, torokszorító és tökéletes produkció született a dunaújvárosi együttesek együttműködéséből a Bartók színháztermében november 25-én. Méltón a névadóhoz, méltón az ünnephez. Alig hittük, olyan szép. A vállalás merészségét, a próbák pillanatait látva még féltünk, de most már nem, sőt, a félsz helyére a csodálkozás, a csodálat lépett: hibátlan, mormogtuk például magunk elé az Úton Bartókkal című "rendhagyó vizuális koncert" utolsó pillanatainak felkavaró képe láttán.

Műfajismeret
Hát igen, a rendhagyó vizuális koncert mint meghatározás meglehetősen pontosan sejteti, hogy itt (a Bartók színháztermében) és most (múlt szombaton) nem éppen egy szokványos évfordulós izére készülnek a szereplők az izé, mint tudják, az a beazonosíthatatlan valami, amiben van minden, kis zene, pici csapásolásos tánc, hers és erős kórusdiadalmak, szigorúan elkülönítve, egymás után). S nem is csalatkozunk, a beköszönő népdal szépséges íve után egészen merész utazásra viszik, nem is, ragadják a nézőt/hallgatót a közreműködők.
Az Úton Bartókkal: kísérlet, mégpedig a műfajok közötti merész, mit több, korszakos, ugyanakkor roppant kézenfekvő és értelmes párbeszédre. Bartók nemcsak inspirálója és eredője ennek a kísérletnek, hanem résztvevője – fel-feltűnik a színen – és persze mindenek előtt és fölött: modellje.
A Dunaújvárosi Zenei Egyesületet képviselő (kitűnő) muzsikusok – Eckhardt Gábor Liszt-díjas zongoraművész, valamint Somogyi Péter hegedű- és Szabó András klarinétművész –, a Dunaújvárosi Bartók Táncszínház tagjai és a Viadana Kamarakórus énekesei egyaránt új útra léptek Bartókkal és Bartók révén: a fent vázolt lineáris struktúra, vagyis a szokványos izé helyett egy jóval bonyolultabb, szövevényesebb, szebb és persze jóval-jóval izgalmasabb rendszert működtettek.
Ha tetszik, élő test, organizmus, hús és vér, pulzálás, lélegzet, énektáncrezgésív, ha tetszik, kozmikus – vagy mikrokozmikus – képlet, csillagállás, kristályszerkezet. Ezek, együtt. Nincs műfaja, csak: van. Neve is: Bartók.

Kísérleti szakban
Beláthatatlan, ennélfogva szavakba nehezen fogható erénye és hozadéka a produkciónak, hogy az első dallamtól az utolsóig eszeveszett koncentrációra, figyelemre és fegyelemre készteti az összes szereplőt, és ennél fogva, ebből fakadóan a nézőt, hallgatót is. Nem tehetjük meg, hogy ne figyeljünk a férfikar között táncoló-sündörgő lányok ihletetten igéző moccanataira; hogy ne vegyük észre Eckhardt Gábor tekintetében az izzást; hogy ne csodáljuk meg a fináléban az immár vezénylés nélkül éneklő Viadana szólamainak tisztaságát. Hogy elmenjünk a tény mellett, hogy a végén, a már említett utolsó, zsibbasztóan szép képben Kurucz Gergely karnagy fejét lehajtva ül, egyáltalán nem biztos, hogy tudatosan, de tűpontosan leborul a nagyság előtt.
És ez a koncentráció, az előadás erejéből fakadó fegyelmi és figyelmi kényszer csak az egyik meghatározó momentuma az előadásnak: külön elemzést érdemelne – de messze meghaladná e recenzió kereteit –, hol és mennyire, milyen radikálisan és ellentmondást nem tűrő természetességgel lépik át külön-külön is saját korlátaikat, műfaji szabályaikat a közreműködők. A táncszínház tagjai hol a vállalt-hirdetett folklór-hagyomány mentén, hol a kortárs tánc elemeit alkalmazva táncolják el Bartókot – teljesítményük a rendező-koreográfus Énekes István mellett Juhász Zsolt és Katona Gábor koreográfiai munkáját dicséri –, hogy az elmúlt időszak vállalható vagy éppen igen-igen feledhető produkciói után ez valóban beteljesítse az ígért programot.
 
A muzsikusok nemcsak kísérői, közreműködői a nagyszabásnak, hanem valóságos dramaturgiai szerepet is vállalnak, teljesítenek – folyamatos jelenlétük pregnáns és természetes, ebből eredően megkerülhetetlen tényezője a Bartók-utakon folyó kalandozásnak.
A kórus feszít talán legnagyobbat a húrokon – már-már pattanásig: a vegyeskari hangzás mellett egyneműkari darabokra is vállalkozik a Viadana (és remekül oldja meg a roppant nehéz feladatot), miközben az előadás során folyamatosan írja felül a kóruséneklés konvencióit az együttes – a civil ruhától az ücsörögve éneklésen át egészen a már taglalt leborulásig.
Így utólag azt hiszem, nemcsak lehetséges, de szükségszerű feltétele is volt a sikeres szellemidézésnek a merészség – ha tetszik, ezt kérte, követelte ki a közreműködőktől a kozmikus és korszakos Bartók-modell.

-öcaline-
(Dunaújváros Online Hírek)