Öcsi bácsi elment

Minden idők talán legjobb labdarúgója, Puskás Ferenc (akit mindenki csak Öcsi bácsiként tisztelt) 79 éves korában elhúnyt. A magyar sportélet kiemelkedő személyiségének temetésére december kilencedikén kerül sor. A róla elnevezett korábbi Népstadionban ravatalozzák fel, majd a gyászmenet a Bazilikába indul, ahol végső nyughelyére talál a "Száguldó Örnagy". Öcsi bácsi! Legyen neked könnyű a föld!

Puskás Ferenc
1927. április 2-án születetett Kispesten. Itthon és külföldön a legismertebb magyar sportoló, minden idők egyik legnagyobb labdarúgója. Az Aranycsapat csatára, világklasszis balösszekötője, csapatkapitánya. Az 1952-es helsinki olimpia bajnoka, az 1953-ban Európa-kupa győztes válogatott kapitánya. Az 1954-es svájci világbajnokság ezüstérmese. 1958 és 1967 között a Real Madrid játékosa, tizenegyszeres spanyol bajnok, kétszeres kupagyőztes, négyszeres gólkirály. 1960-ban Világkupa győztes. 1963-ban világválogatott, 1965-ben Európa-válogatott. 1969-től spanyol, amerikai, kanadai, görög, chilei, egyiptomi, paraguayi, ausztrál csapatok edzője. 1981-ben tér haza először, 1992-től az MLSZ utánpótlás és nemzetközi igazgatója. 1993-ban rövid ideig szövetségi kapitány.

Öcsi bácsi mesél
„1927 áprilisában születtem Kispesten, ami akkor még csak egy Budapesthez tartozó falu volt, nagyon szerény házakkal. A családom egy picike lakásban élt, nagyon közel a Kispest pályájához. A környező utcákban nyüzsögtek a gyerekek. Nem volt nagy különbség köztünk. Mindenki szegény volt, s a szülők közül csak kevesen engedhették meg maguknak, hogy játékokat vegyenek. Ám a foci fantasztikus és olcsó mulatságot jelentett számunkra. Anyám később azt állította, hogy amint felálltam - lehettem vagy tíz hónapos -, már belerúgtam a labdába.
Mi, a környékbeli srácok mindig együtt voltunk napkeltétől napnyugtáig. Minden időnket a grundon töltöttük. Egész Budapest tele volt akkoriban a "mienkhez" hasonló üres telkekkel, s ezeken temérdek kölyök futballozott. Nem mindig volt cipőnk, előfordult, hogy mezítláb játszottunk. Gyakran igazi labdánk sem volt, s ha másra nem futotta, valaki csinált egy rongylabdát vagy loptunk valahonnan  egy kicsi teniszlabdát. Ehhez tudtunk hozzájutni. Csapatokat alkottunk és áthívtunk más utcákból jött gyerekeket ellenfélnek. Nagyon komoly csaták voltak ezek, a játékban nem ismertünk tréfát. Mindenki úgy hajtott, mintha az élete függne a győzelemtől. Vagy még több: a csapat, a grund, a barátok becsülete.
Ahogy cseperedtünk, egyre közelebb kerültünk a kispesti futballklubhoz. Bármit elvállaltunk, amivel segíthettünk, csakhogy a pályán, az "igazi futball" közelében lehessünk. Pucoltuk a cipőket, gereblyéztük az akkor még földes pályát, ilyesmi. Cserébe dél-utánonként kölcsönkaptunk egy igazi futball-labdát, ráadásul ingyen bemehettünk a nagycsapat első osztályú bajnokijaira.

A kispesti klubban több olyan futballszerelmes volt, aki járta a grundokat, s figyelte a kissrácok játékát. Mi, kölyökjátékosok, nemcsak a bajnoki meccsekre mehettünk be ingyen, de megnézhettük a profik edzését is. És ahogyan ezt a gyerekek teszik, azonnal megpróbáltuk utánozni, amit tőlük láttunk. Az igazság az, hogy így tanultuk a legtöbbet, már akkor is, mielőtt leigazoltak volna bennünket. Aztán mikor a kölyökcsapat tagjai lettünk, már volt edzőnk is. Úgy tizenkét éves koromig elég kicsi voltam, de aztán elkezdtem nőni. Mindig is erős voltam és gyors, sokat szaladtam.
A klub gondolt ránk, minden edzés után kaptunk egy pohár tejet és egy nagy karéj vajas kenyeret, hogy erősödjünk. Imádtunk focizni, imádtuk a klubot. Az ország egyik legjobb ifjúsági csapata volt a miénk, százharminc-száznegyven gólt is berámoltunk szezononként. Majdnem mindegyikünkből első osztályú játékos lett, ami ritkaság, sőt, Cucuval (Bozsik József) ketten még a válogatottban is szerepeltünk. Mi nemcsak csapattársak, hanem nagyon jó barátok, már-már testvérek is voltunk, mindenben segítettük egymást a pályán és azon kívül is.

Tulajdonképpen nagyon szerencsés voltam, hogy fiatal korom miatt nem kaptam behívót. Bizonyos értelemben a foci védett meg a háború borzalmaitól. Annyira lekötött a játék, hogy sokszor megfeledkeztem a bajokról. Visszatekintve, pontosan tudom, hogy milyen sokat köszönhetek ezért is a labdarúgásnak. A klub nagyrészt - ahogy ma nevezik - szponzoroktól, az akkori mecénásoktól függött, akik egyáltalán nem voltak gazda üzletemberek, mint manapság. Köztük volt a helyi szabó, aki a mezeket és a melegítőket készítette a klubnak, a helyi cipész, aki a futballcipőket csinálta, egy közeli étterem tulajdonosa, ahol kedden és csütörtökön ehettünk edzés után, a helyi hentes, aki húst adott a játékosoknak és így tovább. A klubban, a játékosok között úgy éreztem magam, mintha egy nagy családban lennék. Egészen más volt akkor, mint ahogy ez manapság működik. Úgy tűnik, a mai játékból kiveszett az igazi barátság. Megváltozott a világ. A játékosok edzenek, elvégzik a munkájukat, utána hazamennek. Igen, a munkájukat - ez a lényeg! Az én időmben edzés után sokszor együtt maradtunk. Beszélgettünk, viccelődtünk, fröccsöztünk, megettünk pár szál kolbászt.

1945 nyarán, augusztus 19-én és 20-án került sor Budapesten a háborút követő első két válogatott mérkőzésre az osztrákokkal. Akkor játszottam először a válogatottban. 1947. májusában Torinóba utazott a csapat, a világbajnoki cím védőivel, az olaszokkal játszottunk. Itt három:kettőre kikaptunk az olaszoktól. Nemcsak ezért emlékszem a negyvenhetes torinói útra, hanem főleg azért, mert mérkőzés után fantasztikus összeget, százezer dollárt ajánlottak, ha a Juventushoz szerződök. Hatalmas összeg volt ez egy olyan fiatal embernek, mint én, de valójában nem voltam abban a helyzetben, hogy komolyan mérlegelve az ajánlatot, szabadon döntsek. Nem is az volt a gond, hogy nem hagyhattam el az országot - akkor valószínűleg még meg lehetett volna tenni -, de itt kellett volna hagynom a szüleimet, a nővéremet és a rokonaimat. Azért sem volt ez egyszerű döntés, mert a családunk német, pontosabban sváb származású volt, és a háború utáni légkörben mindenki félt a megtorlástól. Attól tartottam, esetleg kitelepítik őket, vagy más módon büntetik meg szegényeket. Az én budapesti jelenlétem ezt szinte kizárta, így aztán bármennyire is vonzott Olaszország s csábított a pénz, nemet mondtam.

Jól emlékszem arra az 1949-es döntésre, melynek értelmében államosították a futballklubokat. A valós helyzet az volt, hogy a privát szektor már nem tudta fenntartani őket - mivel az tulajdonképpen nem is létezett. Először pánikhangulat lett úrrá úgy a kis, mint a nagy egyesületeken, mert bizonytalan helyzetbe kerültek és további sorsukat senki nem látta előre. A szocialista táborban tipikus megoldás volt, hogy a klubokat különböző minisztériumok, szakszervezetek, üzemek, bányák és állami intézmények támogatták. Mire a kiszemelt játékosok a Honvédhoz kerültek, talán a világ legjobb csapatává váltunk. Más sportolókkal együtt a hadsereg sportszázadába helyeztek el minket. Először megpróbáltak valamiféle szigorú rendet ránk kényszeríteni. Az első három hónapot a laktanyában töltöttük és egyenruhában alaki gyakorlatokat tartottak nekünk. Körülbelül egy év után minden gyakorlatozás abbamaradt, sőt minket kiraktak a laktanyából. Én lettem a focisták tulajdonképpeni szóvivője - legalábbis a honvédosoknak -, ha bármi probléma adódott, azt én beszéltem meg a katonai vezetőkkel. A gyakorlatban képtelenség volt minket katonai fegyelemben tartani. Feletteseink odavoltak a fociért és ezért nyugodtan elnézték a stiklijeinket.

1952, a helsinki olimpia éve volt. Akkor már több mint két éve veretlen volt a nemzeti tizenegy. Az olimpia jó lehetőséget kínált arra, hogy az egész világgal elismertessük magunkat. Sokat utaztunk az olimpia előtti télen, ami egyben azt is jelentette, hogy egész évben játszhattunk. Mint az álom, úgy játszottunk az elődöntőben. Fájdalmas lehetett a svédeknek, hogy ilyen jó formában találkoztunk velük. A döntőben a jugoszláv gárda kitűnő volt, de mi még jobban játszottunk azon a napon. Gyönyörű volt az út hazafelé Helsinkiből. Vonattal utaztunk, együtt a többi sportolóval, akik közül sokan nyújtottak kiváló teljesítményt a világ legjobbjai között. Miután elhagytuk Prágát, a magyar határ felé közeledve egyre gyakrabban állt meg a vonat. Ezrek és ezrek ünnepeltek minket, amerre csak elhaladtunk. A Keleti pályaudvaron hihetetlen látvány fogadott bennünket. Körülbelül százezer ünneplő tolongott a környező utcákban.  A gyorsan elkészült emelvényekről beszédek hangzottak el és zúgott a taps, amint csak feltűnt valamelyikünk arca a vonatablakban.

Az angolok elleni 1953-as mérkőzésből életem legkedvesebb gólja lett a harmadik, a hátrahúzós. Mindenki azt hitte, hogy ez begyakorolt mozdulat, de ez nem igaz. Egyszerű reflexmozdulat volt. A játékom nem volt tele trükkökkel, az egyszerű megoldásokat szerettem, a gyors, szimpla mozdulatokat. Mindenkinek nagyon tetszett ez a gól - valószínűleg ez az, amire a legtöbben emlékeznek -, de az igazság az, hogy kénytelen voltam gyorsan cselekedni, különben Billy Wright elgázolt volna.
Úgy hiszem az első érzés, amely tudatosult bennünk a mérkőzés után, a meglepődöttség vagy az elégedettség volt. Főleg, ha a minket gyakran kritizáló hazai újságírókra gondoltam, akik valószínűleg lázasan verték az írógépet. Nem volt egyszerű megverni az angolokat. Rengeteget kivett belőlünk a kilencven perc.
Budapesten csodálatos volt a fogadtatás. Több mint egymillió ember hömpölygött a Keleti pályaudvar körül. Párt- és sportvezetők mondtak beszédeket, az egész nemzet együtt ünnepelt. Bár mind fáradtak voltunk és alig vártuk, hogy a családunknál legyünk a hosszú út után, nagy-nagy büszkeséget éreztünk azért, mert ennyire jól játszott a csapat. Én csapatkapitányként különösen boldog voltam.”

Forrás: História