Vecsési Sándor, festőművész

A Vecsési család – vagy ahogyan a 20-as évek magyarosítása előtt hívták őket – a Vaczulákok a mai Szlovákia magyarlakta területeiről – Párkányról – valók. Nevüket még ma is őrzi a helyi hősi emlékmű. A Vecsési név  ma már közismert Nyergesújfalun, hiszen , itt született Munkácsy-díjas festőművészünk Vecsési Sándor.

- Hogyan emlékszik vissza a nyergesújfalui évekre?
- A legszegényebb réteghez tartoztunk. Szüleim munkásemberek voltak, édesapám az Eternit gyárban dolgozott, édesanyám cseléd volt. A hat elemi után beirattak a polgáriba Esztergom-Táborba, sajnos itt tanulmányaimat nem fejeztem be, közbeszólt a háború. Villanyszerelő inas lettem az Eternitben, ahol három év tanonciskola várt rám. Itt kaptam először komolyabb rajzképzést. Szerettem rajzolni. Olya annyira, hogy amikor felküldtek a villanyoszlopra dolgozni, palatáblát is vittem magammal, és zsírkrétával – amikkel a palákat szokták megjelölni – ezekre rajzoltam a tájat, a Dunát felülnézetből. Akkori „műveim” valószínűleg még ma is megvannak, beépítve sok-sok magyar háztetőbe.
1948 végén felszabadultam, s onnantól mint segéd dolgoztam a gyárban. Akkortájt már „fújtak a fényes szellők”, s az állami megbízottak járták a falvakat, hogy tehetségeket kutassanak fel. Kóthay Ernő, aki mindössze négy évvel volt idősebb nálam, ám tanult, úri gyerek volt, valahogy megtudta, hogy rajzolok. Üzent, hogy mutassam meg a rajzaimat. Ő lényegesen ügyesebb volt nálam rajzból és festészetből. Úgy látta, hogy tehetséges vagyok. Ő hozott jelentkezési lapot is mindkettőnket az Iparművészeti Főiskolára. A felvételi estéjén a kollégiumban a leendő pályatársak kiterítették egymás előtt a hozott műveiket. Amolyan házi zsűrizést csináltunk. Én csak ámultam, mennyi tehetséges ember jött itt össze. Amikor az én munkáimra került a sor, valamelyikük megszólalt: „Te nem idevaló vagy!” – szörnyű csönd lett, szinte a lélegzetem is elállt. Aztán folytatva a mondatot, hozzátette: „Te a képzőművészetire való vagy!”. Szerencsém is volt, mert a véletlen úgy hozta, hogy a grafikai szak átkerült a képzőművészetire, ahol aztán később a festészetre szakosodhattam.

- A felesége is neves festőművész. Hol találtak egymásra?
- Bozsonyi Arany a főiskolán egy évvel fölöttem járt, Berényi Róbert – a legnagyobbak egyike – volt a mestere. Miután összeházasodtunk, Pusztahencsre költöztünk, ahol Arany rajztanári állást vállalt. Ezután hamarosan a csodálatos Dunabogdányba kerültünk. A falu szépségével ellentétben a mi körülményeink meglehetősen szerények voltak. Egy évtizedeken át magtárnak használt kétszoba-konyhás lakásba költöztünk. Kész egértanya volt. Itt tanultam meg festménnyel egeret fogni. Aztán 1956-ban megkaptam a diplomámat és Pestre költöztünk, először az Alkotmány utcába, majd a művelődési minisztérium támogatásával ide, az akkor frissen épült Fiastyúk utcai műteremlakásba. Ez azóta is az állandó lakhelyünk, bár az igazat megvallva közben 20 évet Dömsödön éltünk. Sajnos, két éve már nem tudunk lejárni. Arany Tolna megyéből származik, ahol elismert művész, a Tolna megyei művészeti díjat róla nevezték el. Dömsödön állandó kiállításunk van a helyi múzeumban, s az idén a díszpolgári díjat is megkaptuk. Pestre jönnünk azért kellett, hogy dolgozni tudjunk, illetve, hogy a fontosabb kiállításokon ott lehessünk.
1959-ben aztán megkaptuk a Derkovits-ösztöndíjat, s ez végre az anyagi stabilitást is meghozta az életünkbe. Aranynak attól kezdve már nem kellett tanítást vállalnia. Sorra jöttek a kiállítások és a sikerek sem maradtak el.

- A jobb körülmények ellenére festményei témájául továbbra is a szegény sorsú embereket választotta...
- Soha másba nem ártottam magam, csak amit ismerek. Amit én tudok az elmúló világról, azt akarom még megmutatni. Lassan ugyanis ki fognak halni azok a művészek, akik magukénak vallották a szegény ember egyszerű sorsát. De – hála Istennek – velük együtt talán a szegénység is kihalóban van.

Cseh Teréz