Udvardi Erzsébet, festőművész

Csodálatos ragyogású képeket, szebbnél szebb akvarelleket fest. A ma már tősgyökeres balatoninak számító művésznőről, aki immár negyven esztendeje él és dolgozik Badacsonytomajban, ezen túlmenően alig tudni valamit. Csupán annyit, hogy fest. Sokat fest. Ez pedig a legtöbb, ami egy festőről elmondható. Élete egyszerűségében is csodálatos festő-sors.

Baján született 1939-ben. Édesanyja tanítónő, édesapja európai műveltségű, idegen nyelveket beszélő matematika-fizika szakos tanár a bajai Polgári Fiúiskolában, ahol később igazgató. Melegszívű, finom, érzékeny lelkű édesanyjától örökölte Erzsébet a művészet iránti hajlamát. A Kalocsai Iskolanővérek bajai leánynevelő liceumában tanult a középiskola befejezéséig. A rajzolásra csak azután fordította a figyelmét, amikor 14-15 éves korában feladatként lerajzolta osztálytársát, amely a legjobb portré lett.
1947-ben Rudnay Gyula festőművész Bajára költözött és szabadiskolát nyitott. Ide járt délutánonként a mester vezetésével tanulni a festést. 1948-ban sikeres felvételi vizsgát tett a budapesti Képzőművészeti Főiskolára. Bernáth Aurél osztályába kérte magát. A Bernáth-osztályban eltöltött évei igen meghatározóak voltak művészi kibontakozására és életére. Bernáth Aurél olyan tanár volt, aki tanítványait nemcsak bevezette a legfontosabb festői elvekbe, hanem olyan tartást is adott növendékeinek, ami máig is eleven kapcsolatként, örök mércéül szolgál festői munkásságukban és emberi értékrendjükben.
Főiskolai diplomát megszerezve 1953-ban művészettörténet és rajztanár lett a budapesti Vendel utcai tanítóképzőben. Közben festett. G.A. arcképével díjat nyert.
Megpróbált kis műtermet kialakítani az iskola padlásán magának, és modelljeit növendékeiből is választotta. Ám egyre inkább hiányát érezte a festéshez szükséges több alkotó időnek. Ezért előbb megpróbált félállásban tanítani. Majd egy évi fizetés nélküli szabadságot kér, és ez után 1958-ban elhagyta az iskolát. Budán a Fegyvernek utcában kis műtermes lakást kapott.
1958 őszén néhány hétre lement Badacsonytomajba festeni. Ekkor úgy érezte, megtalálta otthonát. Visszaemlékezve az első alkalomra, amikor a vonat ablakából meglátta a Balatont, így vallott: „...szikrázó és tomboló fényáradat ömlött, s szinte szúrta a szememet. Én ekkora fényt soha nem láttam. Az egész tófelületet, amely Akarattyánál szinte végtelennek tetszik, a kora délutáni sugarak olyan szögben érték, hogy a széltől felborzolt vízfelület minden pontja tükrözte a napot. Ezzel kezdődött az én Balaton-parti életem...”
Nehezebb dolga volt, hogy művészi pályáját a Balaton mellett kezdte. A főképpen Budapesten folyó művészeti élettől való elszakadás egy más út kialakítását körvonalazta. Ő, mint a mesében a legkisebb testvér, nekivágott és elment a nagyvárosból, hogy egyedül küzdjön meg a kezdet nehézségeivel. 1960-ban három éves Derkovits-ösztöndíjat kapott, ami alapját képezte megélhetésének.
Vidéken közelebb érezhette magához a természet minden pillanatát. Felfedezte és egyre mélyebben merült el a látvány nyújtotta titokban. Egyre közelebb érezte magához az ott élő embereket. Meditatív, harmonikus lelke, bölcsessége és szeretetet adó egyénisége kinyitotta a helyiek szívét. Szívesen összpontosította figyelmét egy-egy képében az ott tevékenykedő nádvágókra, szőlőmunkásokra, kenyérsütőkre, akiket felmagasztosult gyengédséggel ábrázolt képein. Egy-egy alakjában emberi érzéseket mesélt el, legyen az öröm, bánat, melankólia.
Egyre inkább elmélyedt a biblia világában, mint hívő olvasója és értője. Olthatatlan vágy ragadta hatalmába, hogy az Ó- és Újszövetség adta élményeit képekben adja elő. Ettől az időtől – a hetvenes évek elejétől kezdve – ismerjük e képeit és azokat az óriási jelentőségű egyházművészeti alkotásait, amelyek számos egyházi épületben és templomban kaptak helyet.
Udvardi képeinek alaphangját a realitás és a misztikum, a fenségesség és az egyszerűség adja meg. Ezzel a festői nyelvezettel érinti meg az embereket a történet, a tanítás befogadására.
A Balaton mellett töltött években találkozott Tamás Istvánnal, a kitűnő íróval. Ebből a találkozásból életre szóló kapcsolat lett. Tamás István férje és társa lett Udvardi Erzsébetnek. Szoros szeretet kötelék fűzte össze ezt a két nagyszerű lelket. A festés volt a gyógyír, hogy továbbléphessen, miután Tamás István 1998-ban meghalt. Mély hite ad erőt a továbbéléshez, mert tudta és tudja, hogy sok még a feladata.

Kratochwill Mimi írása alapján összeállította: Cseh Teréz