M. Nagy József, faszobrász

Először Veszprémben, a szépségfesztiválon találkoztam személyesen M. Nagy Józseffel. Nemcsak szobraiból, hanem egyéniségéből is sugárzik az emberség, a humanizmus – ráadásul jó kedélyű, nagy műveltségű, és humornak sincs híján. Akkor éppen egy ciprusi tárlatra készült, amelyen azóta túl van, most pedig egy tavaszi, Japánban rendezendő kiállítás foglalkoztatja. A meghívólevél már megvan, „mindössze” az anyagi hátteret – amely több millió forint – kell valahogy összehozni. A világszerte ismert faszobrásszal veszprémi műtermében beszélgettünk.

- Talán kezdjük egy rövid önéletrajzzal!
- Ukkon születtem, 1943-ban. Apám csendőrtiszt, édesanyám pedig amerikai – magyar, kettős állampolgár volt, így az ötvenes években „érthető módon” gyakran változott a lakóhelyünk. Sopron, Pereszteg, Pétfürdő, Várpalota – egyszóval belaktuk a fél Dunántúlt. Húszon egypár éve aztán végleg letelepedtem Veszprémben. Iskoláimat Pétfürdőn, Székesfehérváron, Veszprémben és Budapesten jártam ki, civilben építész üzemmérnök a szakmám.

- Hogy lettél szobrász?
- Mindig is az szerettem volna lenni. Állítólag jól rajzoltam, és Pétfürdőn Újhelyi Gábor festőművész – tanár fedezett fel, és bátorított. Tanítása az érettségiig elkísért. A tanár úrnak hatalmas mennyiségű, nagyméretű reprodukciója volt a világ legszebb művészeti alkotásairól, mindent megmutatott, elmagyarázott. Olyan alapokat kaptam, hogy a bíztatás mellett nem is lehettem más, mint művész! Teleki tanár úr és Búza Barna szobrászművész mellett még Szíjj Rezső történész, családunk barátja volt rám nagy hatással. Két szép lánya volt, én meg kamasz kölyökként hógolyóval dobáltam őket. Sikerült is betörnöm a házuk ablakát! Rezső bácsi nem kiabált velem, hanem behívott, és a kezembe nyomott egy könyvet azzal, hogyha ezt másnapra elolvasom, nem árul be apáméknak! Aztán szinte naponta kaptam újabb – és újabb könyveket. Indexen lévőket, történeti munkákat – úgyhogy alapos „kiképzésben” részesültem. Tizennégy évesen fogtam először vésőt a kezembe, és harminc éve nincs polgári foglalkozásom, a faszobrászatból, a faszobrászatnak élek.

- Szép dolog a függetlenség, a művészi szabadság…
- Nem volt azért ez egyszerű dolog. Kezdetben nem fogadott be a Képzőművészeti Alap. Először azt mondták, hogy amit csinálok, az iparművészet. Aztán meg népművésznek tituláltak! A hatvanas években tört meg a jég, amikor Debrecenben, a Kisplasztikai Biennálén első díjat kaptam. Akkor fogadott be szakma. Az anyagi függetlenséget egyébként úgy tudtam elérni, hogy a hetvenes években geodétaként az orenburgi gázvezeték építésén dolgoztam, és havi húszon valahány ezer forintokat tudtam hazaküldeni.

- Mi a különbség a fafaragás, és a faszobrászat között?
- A faragó talál egy fát, aztán megfaragja, amit az anyag kínál. Énnálam a gondolat van meg először, kutatok, utána olvasok a dolgoknak, néha évekig tart a felkészülés egy-egy szobor elkészítésére. Lerajzolom az elképzelésemet, elkészítem a makettet, utána állok neki a faragásnak. A szabadtéri alkotásokat tölgyből, a belső térben elhelyezendőket (vad) éger-, cseresznye- vagy hársfából készítem el.

- Melyik szobrodra vagy a legbüszkébb?
- Rengeteg köztéri szobrom van felállítva, csak Veszprémben vagy 15-20, Tatabányán 6-7, templomokban is vagy 20. Talán az itteni, Magyarok Nagyasszonya templomban elhelyezett három méter magas Boldogasszony szobromat emelném ki, amelyet egy darab fából, pótlás nélkül faragtam ki. Dr. Szendi József, Veszprém századik püspöke és első érseke szentelte fel, és tőle kaptam az M. előnevet. Ez annyit tesz, hogy mester. Addig Nagy József Antalnak hívtak, azóta büszkén viselem az M. Nagy József nevet!

Veér Károly