Kató Balázs, keramikus és Katóné Szántó Márta, keramikus, selyemfestő
Cserepes Csűr – nyitott kerámia műhely Enyingen

A Balaton keleti kapujánál, Enyingen, a 6-os úton haladó el sem tudja téveszteni a „Cserepes Csűr megállót”, hiszen Katóné Szántó Márta munkái az épület falán már messziről hívogatják-csalogatják az érdeklődőket. Valójában Kató Balázzsal szándékoztam interjút készíteni, ám a beszélgetés során hamar rájöttem, ez a történet minimum két szereplős, csakis a Kató házaspárról, a Kató családról szólhat.

- Két Budapesti hogyan kerül éppen Enyingre? – kérdezem Kató Balázstól.
- Alapvetően Soproni születésű vagyok, de ötéves koromtól Budapesten éltem. A családom afféle vándorló életet élt. A rajzolás már egészen kicsi koromtól a kedvenc elfoglaltságom volt, ezért a Török Pál utcai Képzőművészeti Gimnáziumba irattak be a szüleim. Művészeti pályán akartam tovább haladni, ám túl sok minden érdekelt ahhoz, hogy kikössek valami mellett. Kanyarogtam össze-vissza. Úgy gondoltam, hogy hiába a képzőművészeti iskola, ha valakinek az életről nincs fogalma. Ehhez pedig meg kell ismerni a világot. Így lett belőlem népművelés-magyar szakos tanár. A feleségemet a főiskolán ismertem meg. Mivel lakásunk nem volt, az ország összes megyéjébe írtunk, hogy állást keresünk. Egyes egyedül Enyingről kaptunk pozitív választ. Így 1980-ban ide költöztünk, s azóta itt élünk. Mindketten tanítunk. Született három fiúnk: a legidősebb Balázs, aki hozzánk hasonlóan kitanulta a kerámia fortélyait, a középső fiúnk jelenleg Rodosz szigetén dobol, a legkisebb pedig most érettségizik Siófokon a Perczel Mór Gimnáziumban. Dani gitározik, zenét szerez és a régészet, s a történelem érdekli igazán.

- Mindketten mindvégig kerámiával dolgoztak?
- Márti a középiskolában kezdett a kerámiával foglalkozni, én ekkor még a szobrászathoz vonzódtam, kőfaragó is voltam. Mindent, amit a kerámiáról tudok, igazából tőle tanultam – vallja be Balázs.
- Valóban nekem elsősorban a gimnáziumi éveim voltak a döntőek a jövőm szempontjából – meséli magáról Márti. Kerámiát, rajzolást-festést tanultam, kiváló tanáraim voltak, s talán ezért is választottam a tanári pályát. 1980-ban végeztem el a tanárképzőt Egerben, biológia-rajz szakon. A napjaimat az iskola és a Cserepes Csűr kerámia vállalkozásunk tölti ki.

- A kerámia mellett selyemfestészettel is foglalkozik. Mi vitte ebbe az irányba?
A textilfestést nem csak a magam örömére művelem, tanítom a gyerekeknek is – válaszol kérdésemre Márti. - A batikolás, selyemfestészet viasztakarásos módszere sok lépésből áll, tervezni kell előre a színek és vonalak egymásra épülését. Izgalmas, szép technika. Szeretem az anyagokat és a festékeket kipróbálni, kísérletezni, játszani. A festés jelenti nekem a szabadságot. Beleszerettem ebbe a műfajba. Női szerepkörünk óriási hátránya, hogy ritkán tudunk igazán kikapcsolódni. Én időnként belevetem magam a festésbe, s ilyenkor csak úgy gyűlnek bennem a „boldogsághormonok”. Különösen az tud inspirálni, ha felkérnek valamire, vagy lehetőséget kapok arra, hogy részt vegyek valamiben. Hiszem, hogy ez a műfaj kifejezetten nőknek való.

- Hogyan született a Cserepes Csűr ötlete?
- Ez is a Márti „szülöttje”- vágja rá Balázs. Neki volt az álma, hogy agyagozni fog, és én építettem neki egy kemencét. Ezzel elindult az álom. Eleinte egy eldugott kis utcában dolgoztunk, s ott hoztuk létre az első Cserepes Csűrt. Az elnevezés szintén Márti fejéből pattant ki. Három-négy évig működtünk így eldugva. Azt még ma sem értem, hogyan találtak ott meg bennünket az emberek. Aztán végre sikerült itt a főutcán megvásárolnunk a régi MÉH telephelyet, és sok-sok munkával kialakíthattuk az otthonunkat. Megtaláltuk itt a helyünket. Márti mindig olyan házat szeretett volna, hogy ne legyen lépcső, nekem meg a tágas tér Pest után maga a kánaán. Szeretünk Enyingen és úgy érezzük, hogy a tanítványaink, illetve az itt élők is befogadtak, megszerettek bennünket.

Cseh Teréz