Borbély Lajos, festőművész
Élő kapocs Pápa és a Somló-hegy között

Borbély Lajos festőművész, rajztanár. 1990-től 10 éven át a szakigazgatásban dolgozik, mint művelődési csoportvezető, majd osztályvezető. Emellett néhány évig még óraadó tanár a helyi gimnáziumban. A Pápai Nemzetközi Játékfesztivál egyik szülőatyja, a rendezvény fő szervezője mintegy 10 éven át. Saját szellemi terméke a város és a Somló-hegy, mint az ország legkisebb történelmi borvidékének összekapcsolása. 1997-től Pápa város felveszi a „Pápa a Somló Bor Városa” címet, és irányításával megszervezik az ugyanilyen névre hallgató borfesztivált. Emellett folyamatosan alkot, kiállításokat szervez, alkotóműhelyeket hív életre. Az éppen most nyugdíjba vonuló festővel – persze most is munka közben - Pápa legszebb kiállítóhelyén a Somogyi Galériában találkoztunk.

- Honnan és mikor indult az Ön pályafutása?
- 1948-ban Kemeneshőgyészen születtem. Édesanyám női szabó, vagyis alkotó ember volt. Kedvessége, nyitottsága, kommunikációs képessége egyszerűen rám ragadt. Már a kezdetektől rajzoltam. A divatlapokban kézzel készült modellek voltak, én is ilyeneket rajzoltam az édesanyámnak. Tizenkét éves voltam, amikor édesapám kikönyörögte A. Tóth Sándor festőművésznél, hogy befogadjon a szakkörébe. Oda ugyanis csak felnőttek jártak. Sándor bácsi sohasem rajzolt bele a munkáinkba, csak a rajzlap sarkába csinált egy skiccet, s ott magyarázta el a hiányoságokat. Később rájöttem, ez egy nagyon jó és fontos pedagógiai fogás, mert ha az ember belerajzol az alkotó munkájába, azt többé már nem fogja sajátjának érezni.
A Képzőművészeti Főiskola grafikai szakára jelentkeztem, de nem sikerült elsőre a felvételim. Legközelebb már a rajz-földrajz szakot is megpróbáltam, s Pécsre felvettek.
Tanárként válogathattam hová menjek dolgozni, Pápán hiányszak volt az enyém. Végül a zárda épületében működő iskolát választottam, s 21 évig tanítottam abban az épületben földrajzot, majd később már kizárólag rajzot. Ezzel párhuzamosan tíz évet a Petőfi Gimnáziumban is dolgoztam óraadóként. Rengeteg tanítványom volt, akiket szerencsére sikerült megfertőznöm a képzőművészettel. Azt szoktam mondani, hogy a  rajz „világnyelv”. Én akármerre jártam, a rajz segítségével mindig meg tudtam értetni magam.

- Meglehetősen sok területen kellett helytállnia. Maradt ideje alkotni?
- Ezen úgy segítettem, hogy öt éve például kitaláltam, csinálok egy művésztelepet. Ezt a képzőművész kört A. Tóth Sándor vezetett egészen a haláláig. 15-20 fős alkotócsoporttal egy héten át délelőttönként emberi aktokat festettünk, délutánonként pedig kint a szabadban, a belvárosban alkottunk. Hihetetlen termékenyek tudtunk lenni, egy hét alatt akár tíz szép munka is összeállhatott. Egy másik ilyen - A. Tóth Sándor-féle - felújított ötletem a Pápai Tárlat volt, az, hogy csináljunk kollektív kiállításokat. A lényege az volt, hogy az adott évben készült friss alkotásokat vigyük zsűri elé.
Önálló kiállításaim csak ötvenéves koromtól vannak. Persze addig is kiállítottam, de az az igazság, hogy a barátaim gyakorlatilag széthordták a műveimet. Ha megtetszett nekik valamelyik, egyszerűen elajándékoztam. Aztán a jubileumi kiállításomhoz már úgy kellett visszakönyörögnöm közülük néhányat. Azóta nagyon ügyelek arra, hogy mindig legyen kiállítási anyagom, 40-50 kép, lehetőleg friss munkákból.
Nyugdíjasként pedig – ha lehet – szeretnék még többet tenni ezen a téren, s szeretnék tágabb teret biztosítani az amatőr alkotóknak is. Ez ugyan nem az a szint, amit a képzett művészek tudnak produkálni, ám nagyon fontosnak tartom, hogy az értelmes szabadidő eltöltésére létrejött civil szerveződéseket jobban megbecsüljük, segítsük.

Cseh Teréz