szlovák
HÍRPORTÁL TURISZTIKAI PORTÁL Cégjegyzék Regio Regia Üzleti Magazin Webstúdió Webáruház
Üzleti Kiskártya a KEM-Bridge Nettől rövid elkészítési határidővel! -=- Szeretné itt látni a saját ajánlatát is? Vegye fel velünk a kapcsolatot! -=- Regio Regia - A Közép-dunántúli Régió vállalkozóinak üzleti magazinja Telefon: 34/310-971
   Rendőrségi hírek

Bűnügyek, balesetek, rendőrségi felhívások, útellenőrzések, katasztrófavédelem.

Megnézem >>>

   Hasznos

Új rovatot indítunk portálunkon! Hasznos, megfontolandó tényekről, információkról, problémákról tájékozódhatnak cikkeinkben, ahol természetesen a megoldásról is lehet olvasni!

Tovább >>> 

   Kapcsolat

KEM-Bridge Net

2800 Tatabánya, Táncsics u. 51.

Telefon / Fax: 34/310-971

E-mail: info@regioregia.hu

Web:
www.regioregia.hu

   MTI

   Tatabánya Kártya

   Programajánlat

! Balatonfüred és térsége !
! Badacsony és környéke !
! Sümeg és Tapolca környéke !
! Pápa környéke !
! Veszprém és Várpalota környéke !
! Bakony !
! Komárom és Bábolna térsége !
Esztergom és a Dunakanyar
! Bicske és Csákvár környéke !
! Tata és Tatabánya környéke !
Velencei-tó és környéke
! Dunaújváros és környéke !
Mezőség és Sárvíz
! Székesfehérvár és környéke !

Valami kimaradt?
Ajánlj Te is programot!

Regio Regia HírportálRegio Regia HírportálRegio Regia HírportálRegio Regia Hírportál


A városépítő bányaigazgató

30 éve hunyt el dr. Gál István
A városépítő bányaigazgató

A tatabányai szénbányák históriája két történeti korszakon ível át, melyek közül az egyiket a kapitalista, míg a másikat a szocialista társadalmi és termelési viszonyok határozták meg. Mindkét korszak jellemzője azonban, hogy egy-egy meghatározó vezetője volt, akiknek a személyisége rányomta bélyegét az általa vezetett vállalatra. Ilyen első számú ember volt 1945 előtt Rehling Konrád, aki 1920 és 1942 között állt a MÁK Rt. tatabányai bányaigazgatósága élén, és ilyen volt Gál István, aki 1953-tól haláláig, 1979-ig igazgatta a tatabányai szénbányák vállalatot. Az a majd három évtized, amely alatt a város életét megalapozó nagyvállalatot Gál István irányította, „a Gál”, az „Öreg”, „Gál Elvtárs”, ahogy nevezték közvetlen munkatársai, fontos, bizonyos szempontból meghatározó évtizedei voltak a fiatal megyeszékhely históriájának.

Lengyel László A rendszerváltó elit tündöklése és bukása című könyvében írta:
„Semmit se értenénk a magyar fejlődésből, és a Kádári-korszak diskurzusából, ha nem látnánk, hogyan épített egy vállalatot és egy várost Borovszky Ambrus Dunaújvárosban, Horváth Andor Leninvárosban, Gál István Tatabányán, Horváth Ede Győrben, Szabó István Nádudvaron, Burgert Róbert Bábolnán vagy Varga Edit a gyógyszeriparban. Ezeknek az embereknek a 15-20-25 éves irányítása alatt nemzedékek nőttek fel, szakmakultúrák születtek, vezetési és beosztotti stílusok, viselkedési normák, nyelvezetek. Emberek ezrei, tízezrei kerültek sajátos hatalmi mikroklímák alá, amelyek sokszor többet jelentettek, mint az országos hatalmi rendszerekhez való viszony.”

A széntermelés kezdete
A tatai szénmedence kitermelésének kezdeti időszaka a XIX. század utolsó évtizedeire nyúlik vissza, a kiegyezést követő Osztrák-Magyar Monarchia lendületes gazdasági fejlődést mutató időszakára. A szénről korábban is tudtak, de kitermelésére igény és tőke sem volt.
1894-ben a tatai uradalomtól a Magyar Általános Kőszénbánya Részvénytársulat (MÁK Rt.) vette meg a szénkutatás, majd a szénkitermelés jogát. A kutatások igazolták a hatalmas mennyiségű szén jelenlétét, s 1896-ban már termelni kezdett az I. sz. aknaüzem. Az új munkalehetőségek tömegesen vonzották a munkaerőt, a nekik újonnan felépített munkáskolóniát, valamint a bányát kiszolgáló ipartelepeket a közeli községről Alsógalla-bányatelepnek nevezték el. Közigazgatási értelemben az új település csak 1903-ban szerveződött Tatabánya kisközség néven, és 1906-ban kapott nagyközségi besorolást.
A bánya gyors fejlődésnek indult, jól prosperáló, nyereséges vállalkozássá vált, sőt rövid időn belül számos egyéb ipari vállalkozást telepített a térségben. Mészkő és márgabánya nyílt, elektromos erőmű, brikettgyár, portland és bauxit-cementgyár, mészégető, téglagyár, alumíniumkohó, bányagépgyár kezdte meg működését.
Ezek az ipari üzemek a Szénbányák 1945-ös államosítását követően, az 1949-es államosításkor különféle ágazati minisztériumi irányítás alá kerültek, és számos átszervezést éltek át.

Az 50-es évek a szénbányászatban
A Magyar Népköztársaság – törvényi szintre emelt – első ötéves terve az 1950-1954 közötti időszakra határozta meg a népgazdaság újjáalakításának és továbbfejlesztésének célkitűzéseit. Ez nem pusztán gazdasági terv volt, a társadalom egészét kívánta átalakítani. A szocialista tervgazdálkodás erőszakolt iparosítási célkitűzéseinek eléréséhez rengeteg energiára volt szükség, ebből adódóan nagy feladatok vártak a magyar szénbányászatra.

Sztálin 1953. március 5-ei halála fordulatot, változást hozott Magyarország életében. Ugyanezen a napon Tatabányán, a Szénbányászati Trösztnél is igen fontos esemény történt: új igazgatót kapott a város több ezer dolgozóját foglalkoztató nagyvállalat, Gál István személyében. Az igazgatóváltás fő oka az volt, hogy a tatabányai szénbányászati tröszt hónapok óta nem teljesítette termelési tervét, és az ágazatot felügyelő minisztérium az újonnan kinevezett vezetőben látta megoldhatónak a helyzetet, aki korábbi munkájából adódóan jól ismerte ennek a területnek a gondjait.
A tervek alulteljesítettsége nem csupán tatabányai jelenség volt, s hiába kísérleteztek a szovjet mintára bevezetett sztahanovista munkaversenyekkel, ezek sem váltották be a hozzá fűzött reményeket. Nyilvánvalóvá vált, hogy a tervszámok irreálisan magasak. A szénbányászat ágazati problémáinak megoldására létrehoztak egy igazgatóságot, melynek megszervezésével Gál Istvánt bízták meg.

A trösztigazgatói székben
Tatabánya 1947-ben megyei városi címet kapott, s 1950-től Komárom megye közigazgatási központjává is vált. A központi szervek ennek megfelelően azt is eldöntötték, hol legyen az „Új város” központ. 1950-ben megkezdődött a lakásépítési program, a bokros elrendezésű emeletes lakótömbökből álló „Újváros” építése. A nyomasztó szegénységet mutatta, hogy a beruházási összegek nem tartalmazták a járdák, utak burkolatainak az árát, az infrastruktúra hiányos volt, kevés volt a középület. Eső után gumicsizma nélkül egy lépést sem lehetett tenni Újvárosban.

Az ötvenes évek első felében a népgazdaság első ötéves tervidőszaka alatt a magyar politikai vezetés legfőbb törekvése a vas és acél országának megteremtése, a célul kitűzött tervszámok teljesíttetése volt a politika eszközeivel.
A frissen kinevezett igazgató nagy lelkesedéssel, ambícióval és a minisztériumban eltöltött évek alatt megszerzett jó kapcsolatrendszerrel, valamint kitűnő szervezőkészséggel látott a feladat végrehajtásához.
Az új kormányprogram meghirdette, hogy a termelési feladatok végrehajtása mellett az emberek életszínvonalát, életkörülményeit is javítani kell. A minisztérium 15 pontos feladatsort határozott meg a tatabányai szénbányászati tröszt igazgatója számára.
Gál István a kormányprogram végrehajtását komolyan véve arra törekedett, hogy a dolgozók maradéktalanul megkapják a munkájukhoz szükséges kalóriamennyiséget, kiharcolta, hogy egyre több élelmiszer és iparcikk jelenjen meg a bányatelep boltjaiban, folyamatosan javuljon az áruellátás. Nagy gondot fordított a folyamatosan növekvő számú munkahelyi balesetek megelőzésére. Munkavédelmi és biztonsági beruházásokat és a szociális létesítményeket megvalósítsák az egyes bányaüzemek. Fontos feladatának tartotta a lakásépítést, a munkalakások számának növelését. A városi intézményhálózat mennyiségének növelésére próbálta ösztönözni a város vezetését.

Dr. Csiszár István, egykori élsportoló, az utolsó bányaigazgató, a Tatabányai Bányász Hagyományokért Alapítvány elnöke: – Gál István sokat tett a bányászok életének jobbítása érdekében. Amikor a minisztériumból 1953-ban idehelyezték, egyfajta szénmizéria volt. Szénhiány volt, s ugyanakkor munkaerőhiány is, ezért nők is dolgoztak a föld alatt. Gál István első dolga volt, hogy a nőket a felszínre hozta. Mindent megtett, hogy csökkentse az emberek túlhajszoltságát, megkezdte a gépesítést, hogy a szénhiány kielégíthető legyen.

A bánya családok százait vonzotta Tatabányára. A tömegesen jelentkező lakásigények kielégítése két forrásból történt. Újváros tanácsi beruházásból épült, míg Kertvárost, kertes csa-ládi házakkal, kifejezetten a bányászok részére építette a bányavállalat. Gál István szívügyének tekintette Kertváros építését, s igazgatói eszközeivel nagyban segítette, hogy vállalati forrásból is épüljenek közintézmények.
Az új igazgató fő feladata azonban a széntermelés eredményeinek javítása, a tervek teljesítése volt. Kezdeményezésére 1953 októberétől napi, majd heti rendszerességgel vállalati versenyhíradó jelent meg „Villám” néven, amelyben a „széncsata” híreit publikálták.
A sok-sok erőfeszítés, szervezőmunka és politikai ráhatás meghozta a várva várt eredményt. 1953. december 31-én az újságok a tatabányai bányászok győzelmét adták hírül, akik 109,4 százalékra teljesítették a termelési tervet, és ezzel elnyerték a kormány Munka Vörös Zászló Érdemrendjét és a Minisztertanács, valamint a Szakszervezetek Országos Tanácsa (SZOT) vándorzászlaját.
A sikerek ellenére Gál Istvánnak a pártszervekkel való kapcsolata nem volt felhőtlen, jellemző volt a mindennapos pozícióharc. A feszültség legfőbb oka az volt, hogy a pártszervek közvetlenül is bele kívántak szólni a tröszt vezetésébe. Ezért aztán arra törekedtek, hogy a trösztigazgatói státusz kerüljön városi vagy megyei hatáskörbe. A helyi potentátok azt sem nézték jó szemmel, hogy a munkasikerekért a vállalat dolgozói között csaknem 10 millió forint jutalmat osztottak szét, sőt az országosan kiemelkedő eredményekre alapozva Gál István az átlagosnál magasabb béreket fizetett ki a vállalat dolgozóinak. 1954-ben a vállalat összességében 7 millió forinttal lépte túl a minisztérium által engedélyezett béralapot., mint azt az ágazatot felügyelő miniszter a IV. bányásznap ünnepi szónokaként tatabányai beszédében nem minden él nélkül meg is említette.

Később a párt és a kormány már nem a kemény kéz, a politikai nyomásgyakorlás eszközeivel próbált eredményeket elérni, hanem az életszínvonal emelésével, közérzetjavító intézkedések meghozatalával.

Az 1956-os forradalom
A forradalmi megmozdulások hatására a város üzemeiben és bányáiban megszűnt a termelés. A sztrájk miatt az a veszély fenyegetett, hogy a széntartalékok fogytával a bányákat energiával ellátó erőművek is leállnak, és a vízemelő szivattyúk működése nélkül a víz elönti a bányákat. Gál István ezt az óriási veszteséget megelőzendő, saját igazgatói hatáskörében döntött és cselekedett. Személyesen fogalmazta meg a bányászokhoz a munka felvételére felszólító felhívását. Repülőgépet kért, amely a város fölött szétszórta a Tatabányai Szénbányászati Tröszt Igazgatósága aláírásával kinyomtatott röpcédulákat.
Gál Istvánt a városi katonai tanács sztrájktörés címén letartóztatta, s végül Gál István november 1-jén elhagyta Tatabányát.
Október 29-én a bányászok egy része felvette a munkát, a közintézmények és kórházak szénellátásának biztosítása céljából. November 5-én a szovjet hadsereg bevonult a városba, elfoglalták a középületeket, és megszállták a bányákhoz és az ipari üzemekhez vezető fő útvonalakat. Tiltakozásul több napra teljesen leállt a munka a város ipari üzemeiben, a bányászok nem szálltak le a bányákba. A forradalom sorsa azonban eldőlt, amikor a szovjet tankok másodszor megindultak.
Kádár János kormányfő november 4-e utáni első vidéki útja Tatabányára vezetett. Kádár tudta, hogy a magyar ipar szét fog hullani a fűtőanyag- és szénhiány miatt, ezért a legrövidebb időn belül el kell rendelni a szénbányászok megfelelő ellátását. December 1-jétől naponta növekvő létszámmal vették fel a bányaüzemi dolgozók a munkát. December 5-én Tatabányán és Oroszlányon a termelés már két műszakban, rendezetten folyt, több mint háromezer ember szállt le a bányákba.
December 5-én a kormány határozatot hozott a forradalmi bizottságok megszüntetéséről, Gál Istvánt a minisztérium utasította, hogy utazzon Tatabányára, és lásson hozzá a termelés folyamatossá tételéhez, ám ő látva a tröszti munkástanács hangulatát, ismét elhagyta a várost. Ezek után a miniszter azt javasolta, hogy a központi munkástanács tagjai olyan igazgatót válasszanak, aki a munkásoknak megfelel. Ő nem ragaszkodik Gál személyéhez.
A következő nap, december 29-én a Tatabányai Szénbányászati Tröszt tanácstermében értekezletet tartottak, amelynek egyetlen tárgya az igazgató személyéről való döntés, és amelyre meghívták Gál Istvánt is.
„Azt határoztuk, hogy megnézzük Gál elvtárs személyét, akinek volt jó és rossz oldala is. Ha nem felel meg, akkor egy olyan dolgozót kell a helyére állítani, aki ezt a munkát el tudja végezni. Megnéztük, mi volt a hibája, mit hozhatunk mentségül fel számára. Az ország 11 trösztje közül csak egyedül Gál elvtárs volt az, aki a legtöbbet tudta nyújtani a dolgozóknak.”
A vitában számos hozzászóló kiemelte Gál István vezetői erényeit. Helyettese, Becker főmérnök mellette érvelt: „A trösztök közül a tatabányai tröszt működött a legjobban. Ta-pasztalataimra hivatkozva kijelenthetem, jobb igazgatót nem találnak, hallgassanak a józan eszükre, válasszák meg Gál elvtársat”.
„Ha úgy vizsgálják meg, hogy olyan politikai helyzetben dolgoztam, amelynek sok hibája volt, akkor a hibáimat más szemüvegen át bírálják. Bárhol fogok dolgozni, a munkásosztály érdekeiért halcolok, amit már 14 éve teszek.” – mondta Gál az „utolsó szó” jogán a szavazás előtt.
A titkos szavazáson, 36-an nemmel, 13-an igennel szavaztak. Gál István kijelentette, a választás eredményét közölni fogja a miniszterrel, amíg nem választanak új igazgatót, a helyén marad, mert a vállalat nem maradhat vezető nélkül.
December 30-án hajnalban a rendőrség letartóztatta a tatabányai városi és tröszti munkástanácsok prominens vezetőit, Solymos Mihály, Esztó Zoltán és Sz. J. főmérnököket.
Gál István, követve a miniszter szóbeli rendelkezését, és figyelmen kívül hagyva a munkásta-nácsi szavazás végeredményét, az új esztendő első napjaitól folytatta igazgatói munkáját.

A kádári- konszolidáció évei
„Akarjuk-e Gál Istvánt trösztigazgatónak vagy sem? – hangzott el immár másodszor a kérdés. A január negyediki igazgatóválasztás hangulata merőben különbözött az előzőtől. „A múltkor erősen túllőttünk a célon, az igazgató személyében a múlt bűneivel való leszámolásra törekedtünk. Nem itt kell a nagy bűnösöket keresni, mert nem a ’gálistvánokon’ múlott, hogy nagy országos kérdésekben nem találtak megoldást. A rossz gazdaságpolitika, a bürokratizmus kötötte meg az ő kezét is.” – fogalmazott az egyik küldött. A szavazás után, amelyen nagy többséggel elfogadták a személyét, fő vonalakban ismertette programját.
A december 29-ei munkástanács titkos szavazásának eredménye bántotta őt. Vétlennek érezte magát a személyét érintő kritikus megállapításokban, hiszen azt csaknem minden hozzászóló elismerte, hogy az adott körülmények között a legtöbb javadalmazást ő harcolta ki a dolgozóknak. Nemcsak a termelési eredmények mennyiségi mutatóit illetően, de az itt dolgozó munkások és alkalmazottak bére és jövedelme tekintetében is az első helyen állt Tatabánya. A Nehézipari Minisztérium személyzeti főosztálya által készített személyi jellemzésében a következőket olvashatjuk: „Az ellenforradalom után bizonyos objektív és szubjektív okok miatt nem akart visszamenni Tatabányára.”
Rá kellett döbbennie arra is, hogy a termelési eredmények, az elérendő tervszámok hajszolásában eltelt négy esztendő nem volt elég arra – s talán nem is törekedett rá –, hogy a személyét, a személyes szándékait, azt hogy milyen ember ő valójában, megismerjék.
Gál István az őt ért sérelmekért soha nem állt bosszút, sőt mentett, akit lehetett. Például Sólymos Mihály rövidesen felelős vezető beosztásba került, és élete végéig fontos posztokon dolgozott a bányászatban. Testvére Sólymos András pedig Becker Ferenc után a tatabányai főmérnök lett.
Az MSZMP Központi Bizottsága decemberi állásfoglalásának megfelelően a főtitkár előadói beszédében az októberi forradalmi megmozdulást ellenforradalomnak deklarálta. Az előadói beszédet követő vitában szót kért Gál István is, aki a jelenlévők közül azon kevesek közé tartozott, aki nem voltak a régi-új vezetés beszámolójával elégedettek.
Gál rámutatott, hogy a gazdaság normalizálásához energiára van szükség, és a széntermelés beindítása ebből következően a hatalom megtartásának létkérdése. Tehát a kormány az életszínvonal emelése kérdésében kényszerhelyzetben van. Indulatosan sorolta a bányavidékek problémáit – amelyek persze az egész ország állapotát jellemezték – nincs áru, nincsenek fo-gyasztási cikkek, amit megvehetnének, a bányatelepek kínálta életkörülmények siralmasak.
„A bányászok felemelt bért kapnak. Most fog igazán feszíteni annak a sok esztendőnek a mulasztása, ami Tatabányán megjelent. Két köpködőn kívül semmi sincs. Egy-két mozi van, de ahhoz 2-3 kilométert kell gyalogolni. Tatabányán, ha van valamilyen színházi műsor, annak 80%-a botrányba fullad, olyan színvonalú.” Értékét fogja veszíteni mindaz az óriási erőfeszítés, amit jelentettek a bérrendezésre fordított milliók.
Ezek a mondatok a Rákosi-korszak tarthatatlan életszínvonal-politikájáról mondanak ítéletet, ugyanakkor jelzik szociális érzékenységét, készségét a társadalmi gondok megoldására, kifejezik azokat a törekvéseket, amelyek vezetői magatartását a továbbiakban jellemezték.
A város kommunális és infrastrukturális beruházásai különböző központi, megyei, illetve városi tanácsi forrásokból történtek. A vállalat saját beruházási eszközei terhére nagy erővel látott hozzá a szociális és jóléti – közérzetjavító – feladatainak végrehajtásához. Folytatódott a kertvárosi családi házak építése, és megkezdődött Óvárosban is a többszintes lakásépítés. Ezekben az években rakták le a Ságvári lakótelep alapjait. Korszerűsítették a régi kolóniák munkáslakásait.
Egy összesítő jelentés szerint a szénbányászati tröszt 1957-ben kommunális, szociális, munkavédelmi és kulturális feladatokra több mint harmincmillió forinttal költött többet, mint 1956-ban.
Gál István trösztigazgatói tevékenységének új korszaka fontos döntésekkel kezdődött, személyi javaslatot készített a bányaüzemek vezetőire.
A kinevezésekkel folytatta azt a korábbi gyakorlatát, hogy jól képzett, tapasztalt szakembe-rekből alakítsa ki a vállalat stabil műszaki-kö-zépvezetői gárdáját.
Mint a megye legnagyobb vállalatának igazgatóját, 1954-től a megyei pártbizottság és a végrehajtó bizottság tagjává választották. Ebbéli funkcióiban igen pragmatikusnak mutatkozott, szinte kizárólag a szénbányászattal kapcsolatos, a termelésre vonatkozó, vagy az itt élők helyzetét, életkörülményeit érintő fejlesztési kérdésekben kért szót, akkor is kevés alkalommal.
A maga munkaterületén lendületesen látott neki a nagyvállalat termelési körülményeinek javításához, és fejlesztési feladatainak megoldásához. Az újonnan kinevezett üzemvezetők aktív támogatásával a tapasztalt műszaki gárdára támaszkodva lassan emelkedni kezdtek a széntermelési mutatók. Tulajdonképpen mostanra kezdett beérni az elmúlt esztendők törekvése a széntermelés korszerűsítésére, egyre több munkafolyamat gépesítésére, a széntermelő gép-állomány modernizációjára valamint a bányamunka biztonságosabbá tételére. Ekkor indult meg a szénbányászati tröszt alaptevékenységét kiszolgáló üzemegységek kialakítása – önálló központi műhely majd gépgyár, tervezőiroda, építészeti üzem, gépkocsiüzem, stb. – amelyek a későbbi évtizedekben alapját képezték a vállalat gazdasági talpon maradásának.

A vállalkozó
Magyarország gazdasági stratégiájában az első ötéves terv merev tervutasításos módszereihez képest jelentős irányítási változások következtek be az évtized végétől. A gazdasági élet alapvetően a folyamatosan növekvő energiafelhasználásra alapozódott, ebből következően az ország széntermelésének mutatói két évtized alatt csaknem négyszeresére növekedtek.
Az ágazat egészéhez hasonlóan robbanásszerű termelékenységi eredményeket produkáltak a tatabányai szénbányászati tröszt bányái. A vállalat teljesítménye a következő évben 1964-65-ben a szénmedence elérte történelmének legmagasabb eredményeit, a 3,4-3,5 millió tonnát. Ekkor volt a vállalat alkalmazottainak a száma a legmagasabb, elérte a 14 ezret.

Dr. Csiszár István: – Talán az igazán nagy emberekre igaz az, hogy mindig nyitva áll az ajtajuk. Gál István ilyen ember volt. Ő mindenkit fogadott. Idővel kialakult egy rend, hogy mikor lehet őt felkeresni, de ez valójában teljesen informális volt, mert soha, sehol sem lett ez leírva.
– Korán járt be, s bár budapesti volt, a hét legnagyobb részét az iroda melletti lakásában töltötte.
– Gál István mindig tudott dönteni, de az embereit hagyta dolgozni, a napi ügyekbe soha sem szólt bele. Rendszeresen megfordult az üzemekben, de mindig csak tájékozódott, soha sem szólt bele a dolgokba. Ha azonban baj volt, s valamilyen oknál fogva nem születtek meg a döntések kellő időben, akkor rá mindig lehetett számítani, ő meghozta azokat.
– Mindig tisztelettel bánt az emberekkel, megadta a módját mindennek. Nem a folyosón beszélte meg például az emberekkel még a legkisebb dolgokat sem.
Rendkívül fegyelmezett ember volt, vasakarattal rendelkezett. Amikor infarktust kapott – sajnos viszonylag korai éveiben –, miután felépült, egyik napról a másikra megváltoztatta az életmódját. Letette a cigit, kedvenc konyakját, onnantól rendszeresen eljárt úszni.

Az új és bonyolult technikáknak az alkalmazása, működtetése iskolázottabb, képzettebb munkaerőt igényelt. A vállalat vezetése Gál István ösztönzésére mindig nagy hangsúlyt fektetett a fiatalok felkarolására, iskoláztatásukra. Igazgatói kezdeményezésre 1965-ben felmérték a vállalatnál 10-15 éve alkalmazásban lévő fiatal, felső- és középfokú végzettséggel rendelkező műszaki alkalmazottakat. A felmérés kiterjedt szakmai érvényesülésük és életkörülményeik vizsgálatára is.
A vállalatnál nem csak a földalatti szakmákban, hanem a külső iparági tevékenységnél is egyre nagyobb szerepet kapott az új technológia, ami bizonyos kvalifikációt feltételezett, ebből kiindulva Gál István hangsúlyozottan támaszkodott a fiatalabb generáció munkájára.
Személyiségét, vezetői habitusát egész életében végigkísérte a fiatalok iránti személyes figyelme. Szerette a tehetséges fiatalokat, szívesen segítette őket, támogatta munkahelyi előmenetelüket, és a képességesnek tartottak továbbtanulását, boldogulását a saját eszközeivel, odafigyeléssel, vállalati lakással stb. elősegítette.

Tóth Mihály, Modern Üzleti Tudományok Főiskolája, műszaki intézetvezető, stratégiai főtanácsos:
– Műszaki ellenőrként – fiatal műszaki értelmiségiként – kezdtem a vállalatnál 1968-ban, majd az ott töltött harminc év után, 1998-ban vállalkozói igazgatóként hagytam el a bányát.
– Gál István rendszeresen tartotta a kapcsolatot a fiatal műszakiakkal. 1969 végén egy ilyen találkozó alkalmával arról beszélt nekünk, hogy a szén már nem fogja kitölteni a mi életünket, ezért menjünk tanulni, amit ő támogatott is. Ugyanakkor azt láttuk, hogy a szén, a szénbánya volt minden a bölcsőtől a temetőig. El nem tudtuk volna képzelni, hogy itt valamikor is baj lehet majd.

A tatai szénmedence bányászatának hat évtizede alatt a leggazdagabb és a leggazdaságosabban letermelhető széntelepek elfogytak. A még meglévő szénkészletek leműveléséhez új technológiai megoldásokat keresett és talált a vállalat szakmai vezetése. Gál szerint a termelés növelésének kulcsa a művelés módszereinek folyamatos korszerűsítése, ilyen például a bányavágatok új biztosítási rendszerének kidolgozása. A tatabányai bányákban az eddig alkalmazott faácsolatokat fokozatosan a korszerű „TH” acélgyűrűkkel váltották ki. Az új technológia alkalmazását Gál István már 1953-ban kezdeményezte. Az új módszer ugyanis olcsóbbá tette a termelést azáltal, hogy az import bányafát megspórolta, ugyanakkor lehetővé tette a korábban csak gazdaságtalanul kitermelhető szénvagyon kibányászását is.
Gál István ösztönzésére feltérképezték a szénmedence már fogyóban lévő ásványvagyonát, s ennek köszönhetően a már leművelt szénmezők szintje alatt 20 méterrel hatalmas új széntelepet találtak. 8-10 méter vastag új szénmezőt, amely csaknem 10 millió tonna jó minőségű szenet tartalmazott. Ugyanígy más bányaterületeken is eredménnyel jártak.
Új korszerű módszereket alkalmaztak, a korábbi kamrafejtést felváltotta a frontfejtéses eljárás. Ez modern gépészeti technikát igényelt, ezért európai színvonalú csúcsminőségűre cserélték az elavult szovjet gépi berendezéseket. A modernizációs folyamatban a vállalat anyagi helyzetének valamint technikai potenciáljának függvényében különböző megoldásokat alkalmazott. Például a szabadalmi jogok megvásárlásával megszerezte a külföldről behozott gépi berendezések egyes elemeinek gyártási jogát. Így idővel saját gépgyárában, a Központi Műhelyben már maga is képessé vált ezeknek a bányagépeknek az előállítására és piaci értékesítésére. A vállalatvezetés által megszerzett önálló külkereskedelmi jog meggyorsította és megkönnyítette ezeket az üzleti tranzakciókat, mind a nyugati, az úgynevezett kemény-valutás keretek - német, angol, svéd, stb. tőkés országokban működő magánvállalatokkal kialakított üzletek voltak – mind a KGST országok között.
Azzal, hogy Gál István kezdeményezésére a tröszt 1967-ben önálló külkereskedelmi jogot kapott, óriási gazdasági előnyre tett szert. A külkereskedelmi önállóság révén a vállalat munkatársai által kidolgozott és szabadalmaztatott eljárásokat a világ számos országában bevezették.

Gál István vezetői stílusára jellemző másik vonás – ez szintén végig kísérte igazgatói pályafutását – a sport szeretete, amely a vállalat dolgozói számára igen népszerű Bányász Sportegyesület támogatásában nyilvánult meg. Tatabányán a sportélet a bányatelepek kialakulását követően indult meg. A Tatabányai Bányász Sport Club éppen 100 esztendeje, 1910-ben magánkezdeményezésre jött létre. A klub szervezete néhány szakosztályra korlátozódott, s a pályák ingyenes használata mellett a tagdíjakból tartotta fenn magát.
A bányák államosítását követően a bányász sportklub létesítményei a tröszt kezelésébe kerültek. A növekedés nem csak mennyiségi, hanem minőségi gazdagodást is jelentett, Gál István úgy gondolta, a munkások kedvelik a sportot, ezért a vállalat vezetése számára kötelező feladat ennek támogatása. Ugyanakkor a kiemelkedő színvonalú versenysportban annak népszerűsége mellett nagy propagandalehetőséget is látott.

Májné Forisek Erzsébet, a Tatabányai Sport Club ügyvezője, egykori atléta, 69-szeres magyar bajnok, távolugró csúcstartó:
– Azt a sportolót, aki már letett az asztalra valamit, Gál István, a Tatabányai Bányász Sport Club támogatta. Azokat a kiválóságokat, akik ott voltak a dobogón, kiemelt figyelemmel kí-sérte, támogatást nyújtott fejlődésükhöz.
– Válogatott atlétaként kerültem ide a vállalathoz 1969-ben, ebben az időben én tartottam a korosztályos válogatott magyar csúcsot távolugrásban. Gál István úgy döntött, hogy nekem itt kell maradnom, megkért, hogy menjek fel az irodájába. Elbeszélgettünk, kifaggatott, hogy mi az elképzelésem, biztatott hogy maradjak, a feltételeket biztosítják, és majd ha a család, a gyerekek kerülnek az előtérbe, akkor is számíthatok a Bányászra. Szimpatikus volt ez az ajánlat nekem.
– Innentől rendszeres kapcsolatba kerültünk. Gyakran lejött a sportolók közé az edzésekre, és beszélgetett velünk. Gál István már akkor értette a marketing lényegét, tudta, hogy a sport messzire viszi a város nevét, s ezzel a lehetőséggel ő már akkor élt.

1954-55-ben másfélmillió forintos beruházással újította fel a vállalat az Ótelep központjában álló népszerű, valahai Noll-kocsmát szakszervezeti művelődési ház céljaira, amelyet, – Zsdanovról, a szovjet kultúrpolitikusról neveztek el. Itt működtek a bányász művészegyüttes csoportjai, a zenekar, és a népitánckar, valamint a színjátszók, egészen a hatvanas évekig, amikor a Népház épületét a városi tanácstól vállalati kezelésbe vette a szénbánya vállalat. Az épületet jelentős anyagi ráfordításokkal felújították és korszerűsítették, ily módon alkalmassá vált a bányász-szakszervezet illetve a vállalat által fenntartott művészegyüttesek befogadására.

Dr. Éless Béla, egykori élsportoló, atléta, gyalogló, a Népház, majd a Jászai Mari Színház volt igazgatója:
– 1962. december 1-jén még mint MAFC-ista (Műegyetemi Atlétikai és Futball Club) voltam lent Tatabányán. A sportban akkor Pest és Tatabánya nagyon közel volt egymáshoz. Tatabányán védett Grosics Gyula, és még jó néhány pesti futballista is itt játszott, s mindez rangot adott a városnak,  vonzotta a fiatal pesti sportolókat.
– Horváth László, a Tatabányai Szénbányák Szállítási Üzemének osztályvezetője és egyúttal az Atlétikai Szakosztály vezetője megjelent a pesti pályákon. Egzisztenciára vágyó, fiatal tehetséges sportolókat kerestek, mert a tatabányai atlétacsapat – bár kitűnő sprintereik és dobóik voltak – kicsit egyoldalú volt. Azt gondolták, hogy fejleszteni kell a szakosztályt. Hetünket hívtak végül. Én gyaloglóként kerültem a csapatba.
– Pozitív tárgyalásaim után, estefelé felkerestek a vendégszobában, ahol elszállásoltak, s szóltak, hogy másnap reggel háromnegyed hétre mennem kell a Gál elvtárshoz” raportra”. Egy héten egyszer – a bányánál ez volt a szokás – vezetői raport, vagyis eligazítás volt. Körülbelül húsz percet beszélgettünk a vezérigazgatóval. Egyszerűen kikérdezett mindenféléről, hogy miért döntöttem úgy, hogy idejövök, mitől szimpatikus ez nekem, stb., stb. Elmondtam neki, hogy nem szerettem volna elkötelezni magam sem a Dózsába, sem a Honvédba, és persze a megígért lakás is vonzott. Pontosan tájékozott volt mindenről velem kapcsolatban. Tudta, hogy előadóművész vagyok, és rendeztem a Közgáz kabarékat, s a következőket mondta: „A diplomásokat, akik sportolóként jönnek ide, azokat én ismerni akarom, és biztatom őket, hogy ez a város magukkal, fiatal diplomásokkal lesz erősebb, és ha abbahagyná egyszer a versenyzést, itt akkor is lesz lehetőség, ahol folytathatja, itt van a Népház és a Bányász Együttes.”
– Több mint tizenötezer ember dolgozott a Tatabányai Szénbányáknál. Minden üzem vállalt két-három élsportolót. Az én sport státuszom a Szállítási Üzem Anyagosztályán volt. Szerették, tisztelték a sportot Tatabányán. Ennek a kulcsa a futballcsapat volt, de sokat tettek hozzá a többiek is, a kézilabdások, a bunyósok, a súlyemelők, meg mi is az atléták. Gál erre is figyelt, a sportot a város közéletének tekintette, és a közhangulatot javítani képes tényezőnek.
– A Bányászszínpaddal 1964-től rengeteg üzemben voltunk kint, kis harmincperces előadásokkal leszállás előtt. A sporttal azonos tisztesség övezte a kultúrát. Bányász Együttes, szimfonikusok, tánc, színház, kórus - font volt, a bányászok igényelték is az előadásokat, s nem csak az volt a lényeg, hogy bányászok is részt vettek benne. Húsz üzemben - a szakszervezeti könyvtárakkal együtt - harminckét könyvtár volt (!). Ehhez is kellett a „Gál”.

Gál István személyes ügyének tekintette a bányában dolgozók biztonságát is. A központi bányamentő és tűzoltó állomást kibővítették, korszerűsítették, a legmodernebb műszerekkel és védőfelszerelésekkel látták el. 1960-tól, mint önálló vállalati egység a rendszeres korszerűsítések eredményeképp az ország egyik legjobban működő és legnagyobb szakmai tekintéllyel bíró intézményévé vált a bányász szakmában.
A vállalat gyarapodásának, a termelési mutatók emelkedésének másik forrása a meddőhányók hasznosításán alapuló találmány, amelyet a HALDEX elnevezésből ismerhet az ország. A rövidítés alapja a „halda” német szó, amely meddőt jelent. A tatabányai mérnökök által kidolgozott és szabadalmaztatott eljárás a bányaművelés során keletkezett, óriási területeket elfoglaló meddőhányók felszámolását, azok feldolgozásával és hasznosításával oldotta meg. Gál István kezdeményezésére a tatabányai szakemberek az 1954-55-ös években felmérték az ország bányavidékein található meddőhányók mennyiségét és összetételét. Ezek feldolgozása igen sok előnnyel járt a tatabányai tröszt számára, olcsó beruházással, alacsony termelési költségekkel jutottak szénhez. A felszabaduló területek hasznosíthatóvá váltak, s lehetővé vált a bányavidékek környezetének rekultivációja.
A HALDEX-eljárás igazi gazdasági és környezetvédelmi sikert külföldön aratott – Lengyelországban, Törökországban, Angliában, Belgiumban és még számos országban –, elsősorban azért, mert az ottani meddőhányók voltak szénben, méghozzá magas fűtőértékű szénben a legdúsabbak, és az eljárás hatékonysága szempontjából ez fontos paraméter. A hazai alkalmazás eltörpült a külföldiek mellett.
A vállalat és a felügyelő ágazati minisztérium igen ügyesen menedzselte az új találmányt. A tatabányai szabadalom bevezetésére már 1957-ben Sziléziában folytatott tárgyalásokat egy tatabányai mérnökökből álló delegáció Gál István vezetésével. Az 1961-ben HALDEX néven megalakított részvénytársaságban a magyar fél feladatait a Tatabányai Szénbányászati Tröszt látta el a kormány rendelkezése alapján. Megjegyzendő, hogy a vállalkozás, mint nemzetközi vegyes vállalat a KGST-ben még hosszú évekig példa nélküli volt.
A meddőből kinyert egyéb anyagok építőipari alkalmazását, a tégla és cementgyártásban való hasznosítását is kidolgozták. Megjegyzendő, hogy a szenes erőművek által kibocsátott nagymennyiségű égéstermék, az erőműi pernye építőipari felhasználására már az ötvenes évektől történtek kísérletek, amelyeket a tröszt vezetése a tatai téglagyár és a tatabányai cementgyár műszaki gárdájával együttműködve végzett. Gál István már 1958-ban tárgyalásokat folytatott az építésügyi és a nehézipari miniszterekkel, annak érdekében, hogy az eredményes kísérletek alapján kidolgozott pernyehasznosítási eljárást, annak népgazdasági előnyeit hangsúlyozva a két ágazati minisztérium segítségét és támogatását kérte a téglagyártás új módszereinek bevezetéséhez.
Gál István személyes életében számos változásra figyelhetünk ezekben az években. Miután a minisztériumban eltöltött évei alatt elvégezte a műszaki-gazdasági akadémiát, 1958-tól beiratkozott a budapesti közgazdasági egyetemre, ahol 1960-ban mérnök-közgazdász diplomát szerzett, majd 1962-ben A teljesítmények emelésének szükségessége és lehetőségei a magyar szénbányászatban címmel disszertációt nyújtott be a Miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem Bányamérnöki Karára, amely dolgozatot „cum laude” minősítéssel megvédve doktori címet kapott.
Sikerült kialakítania az igazgatói feladatainak kiegyensúlyozott ellátásához feltétlen szükséges, stabil társadalompolitikai hátteret. A megyei pártbizottsággal való véleménykülönbségek és személyi ellentétek Molnár László távozásával véget értek. Utódjával, Nemeslaki Tivadarral Gál István kiegyensúlyozott, jó kapcsolatot alakított ki. Majd különösen jó kapcsolatot tudhatott magáénak Nemeslaki utódjával, Havasi Ferenccel, aki majd egy évtizedig töltötte be ezt a funkciót. Havasi Ferenc megyei párttitkárként, KB-tagként, majd az MSZMP gazdaságpolitikáért felelős titkáraként, mint a gazdasági reformok híve és felelős támogatója, segítette a hazai szénbányászat érdekeinek erőteljes érvényre juttatását.
Gál nagy hangsúlyt fektetett a belső viszonyok normalizálására. Vélhetően komoly tanulságokat jelentett az 1956 év végi munkástanácsülés hangulata, amelyen azzal vádolták, hogy egy körülötte kialakult klikk önös érdekeit szolgálta, nem a munkásokét.

Dr. Csiszár István: – Párttag volt, és azt mindenki tudta, hogy országos szinten is súlya van a személyének, ugyanakkor nem voltak magas szintű beosztásai egyik téren sem. Mindez talán erős személyiségéből adódott, az biztos, hogy nem félt senkitől. Hat pártfegyelmit kapott a pályafutása alatt, de mindegyiket megúszta különösebb retorzió nélkül.
– Az emberek, a bányászok boldogulását épp olyan fontosnak tartotta, mint a párt elvárásait. Egy alkalommal például felmerült a kérdés, hogy a balatongyöröki bányászüdülőben vajon minden szobában legyen-e fürdőszoba, vagy sem. Gál ekkor átmutatott a túloldalon lévő pártüdülőbe, s azt mondta: „Ha ott lehet, legyen itt is.” És lett.
– Nagyon jó kapcsolati rendszere volt. Fock Jenő – lévén, hogy győri volt –, hazafelé mindig bejött hozzá látogatóba. Ugyanígy Havasi Ferenc, aki tatabányai volt, rendszeresen látogatta őt. Fekete Jánossal is jó volt a kapcsolata, így a beruházásokra gyakorlatilag mindig lehetett forrást találnia.

 „Mindig az volt a vágyam, ma is az, hogy – jó értelemben véve – vállalkozó legyek” – fejtette ki emberi törekvésének célját egy újságíró kérésére Gál István. 1961 tavaszán munkájának elismeréseként megkapta a Kossuth-díj második fokozatát. „A szénvagyon növelése és feltárása, valamint a széndúsítás és az iszapolási eljárás korszerűsítése terén végzett nagy értékű munkássága elismeréseképpen.”
Riporter a vállalkozó szellemiséget a „jó értelembe véve” megkülönböztetésével látta szükségesnek elfogadhatóvá, politikailag emészthetővé tenni. Pedig vállalkozó volt Gál István, nagyvál-lalkozó, olyan, ebben a történelmi korszakban ritka személyiség, aki új utakat és eljárásokat volt képes keresni a rábízott termelési egységek és emberek kínálta megoldásokkal bátran élve, teljességgel kihasználva a kor megengedte jogi, politikai és gazdasági lehetőségeket.

Tóth Mihály: – Gál István agyában már 1964 környékén megfogalmazódott, hogy a környezetvédelem lesz a világ problémája. 1965-ben már írásos feljegyzések vannak arról a víziójáról, hogy Tatabányán a kimerülő szénvagyon utáni időkben létre kell hozni egy – lehetőleg komplex – környezetvédelmi iparágat. Úgy is fogalmazhatnék, hogy komplex K+F fejlesztés folyt itt: tervezés, építészet, bányászati fejlesztési részleg, aminek eredményei számos környezetvédelmi beruházásban öltöttek testet az ország, sőt a világ számos pontján.
– De mentsvára volt a bánya azoknak is, akik a rendszerrel valamilyen oknál fogva nem voltak kibékülve. Gál segített nekik. Végzettségüknek, képességüknek megfelelő munkahelyet biztosított a számukra.

Gál István vezetői koncepciójában célul kitűzött bányászati rekonstrukciós program tulajdonképpen: a klasszikus értelemben vett tatai szénmedence utolsó széntartalékainak kibányászását jelentette. A meglévő széntartalékok gazdaságos kiaknázása mellett a megyehatáron kívül fekvő új szénterületek felkutatása volt a vállalatvezetés egyik kézenfekvő haladási iránya.
A vállalat előrehaladásának másik útja a diverzifikáció, ami tulajdonképpen a meglévő szellemi-emberi tőkéjének és a vállalat gépi-technikai gyártóképességének gazdaságossá tétele, és sokszínű felhasználása termelési profilbővítéssel. Már 1957-ben önálló tervezőirodát szervezett a tröszt saját tervezési jogának megszerzésével. A saját célra szükséges, majd később külső megrendelésekre elvégzett tervezési feladatok saját szakemberekkel való kivitelezése, megszervezése párosulva az építő és karbantartó üzem létrehozásával olcsóbbá és gyorsabbá tehette a vállalati fejlesztéseket, évek múltán pedig egyre növekvő mértékben külső megrendelésekre is volt kapacitásuk.

Garbacz Lászlóné, az É.R.T Építőipari Fővál-lalkozó és Szerelőipari Kft. ügyvezető igazgatója: – Szívesen emlékszem vissza arra az időre, amikor a Tatabányai Szénbányászati Tröszt 1964-ben megalakította az Építészeti Üzemet. Ez a részleg magas- és mélyépítő ipari munkákat végzett generálkivitelezésben, és az anyavállalat anyagi forrásaira támaszkodva fejlesztette telephelyét, és ipari üzemek sokaságát. Az üzem vezetője – egészen 1987-es nyugdíjazásáig –, az a sokak által jól ismert sikeres tatabányai labdarúgó, Majtán József volt, aki – az üzemvezetői munkája mellett – 23 éven át az akkor nagyon eredményes TBSC futballszakosztályát is vezette.
– Kitűnő menedzser volt, olyan ember, aki felkészültségben, igényességben, szociális érzékenységben egyaránt megfelelt az igazgató, Gál István magas elvárásainak. 35-40 kiváló fiatal – építész, gépész, villamosmérnök, technikus –, valamint 700 szakmunkás, illetve fizikai dolgozó minőségi munkáját irányította.
– Gál István az Építészeti Üzem fő feladatául a bányászathoz kapcsolódó bányaüzemek külszíni létesítményeinek – irodák, öltözők, üzemi fürdők, műhelycsarnokok, illetve a külső üzemek és a Vértanúk terén a bányaközpont épületeinek – építését, felújítását jelölte ki. De ennek az üzemnek a szerepe jóval nagyobb volt ennél, hiszen – magas színvonalú munkát végezve – részt vettek a vállalati dolgozók, valamint Tatabánya város lakosságának lakáscélú, egészségügyi, kulturális, sport- és egyéb létesítményeinek felépítésében is.
– Sok száz lakás készült el ennek a kitűnő vezetőkből és munkáskollektívából álló üzemnek a kivitelezésében a kertvárosi városrészben, a Cseri (korábbi közismert nevén KISZ) lakótelepen, a Dózsakertben és a Gál István lakótelepen.
– Olyan munkák köthetők nevükhöz, mint a tatabányai Bányászfürdő-Gőzfürdő rekonstrukciója, a TBSC-székház, a hotel és az étterem, a Városi Sportcsarnok, a Népház (ma Jászai Mari Színház – Népház) átépítése, bővítése, a Tröszti klub-étterem, a 3000 adagos vállalati étterem (ma WEST étterem), ABC áruházak (Óváros, Kertváros), Balatongyöröki Bányászüdülő bővítése,   korszerűsítése.
Az Építészeti Üzem a munkákat döntően a Szénbányászati Tröszt Tervező Irodájának tervei alapján, a Vállalat Beruházási Főosztályának bonyolításában és műszaki ellenőrzése mellett végezte. A testvérüzemmel, a VIDUS-sal közösen számtalan szennyvíz- és ipari víztisztító létesítmény megvalósításában vett részt Magyarországon – Tatabányán, Dunakeszin, Algyőn, Nyíregyházán –, illetve Csehszlovákiában – Kassán, Zólyomon, Párkányban.

1964-ben – mint említettük – a tröszt évi 3,5 millió tonnás csúccsal elérte történetének legmagasabb termelési eredményét. Ettől kezdve folyamatosan csökkentek a termelési mennyiség mutatói. Ennek egyik oka a geológiai viszonyokban, a tatai medence szénvagyonának kimerülésében kereshető, másik oka pedig a magyar gazdaságpolitika változásában. Az új irány az energiafelhasználás korszerűsítését hirdette, az olaj- és a földgáz-felhasználás növekedését célzó beruházásokat szorgalmazta, s mindez a hazai széntermelés visszaszorulását eredményezte. A szénbányászat egyre inkább veszteséges lett.
A tatabányai bányavállalat rugalmasságát, cselekvőképességét bizonyítja, hogy ebben az időben ugrásszerűen nőtt a szénen kívüli tevékenység mennyisége. A vállalat kiutat keresett az alaptevékenység termelési válságából, és a több lábon állás stratégiáját választotta.
A meddőhányó-feldolgozás mellett, flotálási-dúsítási eljárásokat dolgoztak ki, gépek tervezését gyártását kezdték meg, illetve az ipari és ehhez kapcsolódó vizek tisztítása-szűrése, a környezetvédelemmel kapcsolatos feladatok kerültek az előtérbe. Ehhez kapcsolódva tucatnyi szabadalmaztatott technológia született a tatabányai mérnökök kutatásai alapján, illetve a vállalat megbízásából. Ebből a tevékenységből szerveztek egy vállalaton belül önálló üzemet , a VIDUS-t (Vízdúsító és -tisztító berendezések Gyára), amely túlélte a vállalat felszámolását.

Májné Forisek Erzsébet: – Én élsportolóként a VIDUS-nál voltam státuszban. Később marketingvezetőként is meggyőződhettem arról, hogy Gál István előrelátó, jó szakember volt, ő már akkor látta, hogy a víz, a szennyvíz kezelése igen fontos lesz a világnak. A VIDUS olyan szakembereket hozott Tatabányára, akik ennek a területnek a legjobbjai voltak. Technikusi képzettség alatt senki nem is volt ennél a cégnél. A magyarországi víz- és szennyvíztisztítás alapjait rakták le itt. Innen indultak azok a szakemberek, akik az itt tanultak alapján később képesek voltak céget alapítani és tovább fejlődni.
– A zseniális szakembergárdának köszönhetően olyan technológiát sikerült előállítanunk, amely a világ egészét érdekelte, s amelyet el tudtunk adni. Volt marketing, piackutatás, a Gál-féle szerkezeti-szervezeti korszerűsítésnek köszönhetően olyan cég alakult ki, hogy az alapjaitól kezdve a termeléstől az értékesítésig minden egy szervezetben volt. Így mindent kézben lehetett tartani, és a piac kihívásaira gyorsan lehetett reagálni.
– A vállalat rendszeresen részt vett hazai és nemzetközi kiállításokon, s ilyen alkalmakkor több olyan termék is elismerésre került, amely már a nyugati piacok fantáziáját is megmozgatta. Például BMV Nagydíjas lett a Tatabányán kifejlesztett kapilláris ultraszűrő, amely egy membránokból összeállított víztisztító berendezés volt, de ugyanezt a díjat kapta meg az egyik korszerű szennyvíztelepeken használható szűrőberendezésünk is.
Sportoló státuszban voltam, de az edzőmmel igyekeztünk mindig úgy beosztani az edzéseket, hogy a lehető legkevesebbet hiányozzak a munkából. Nagyon jó volt itt a légkör, szerettem itt lenni. Sokat tanultam ennél az üzemnél.

Dr. Csiszár István:
– Előrelátó ember volt, soha nem ragadt le a hétköznapok problémái mellett. Messze látott. Amikor még abszolút virágzott a cég, ő már – az 50-es évek végén, a 60-as évek elején! – látta, hogy a szénnek vége lesz. Már akkor azon gondolkodott és dolgozott, hogy hogyan lehet majd ezt meghosszabbítani, mivel lehet majd kiegészíteni, felváltani.
– Azt tudta, hogy a bányászt nagyon gyorsan nem lehet átképezni. A gyerekeik már tanul-hatnak majd új szakmát, de nekik még ebből kell majd megélniük. Ezért aztán a széntermelés további lehetőségeit kereste. Egyrészt újabb megnyitható széntelepeket kerestetett, másrészt piacot keresett, ahol a kitermelt szenet majd el lehet adni.
– Kereste aztán azt is, hogy mivel lehetne foglalkozni, ami nem szén. Így jött létre lépésről lépésre a szénen kívüli tevékenység. A mai ASG, az egykori Központi Műhely a város legnagyobb gépgyára volt, s a bányákat szolgálta ki. Ezt Gál István már úgy kezdte fejleszteni, hogy a későbbiekben más piacokat is kiszolgálhasson majd.
A másik új profil a környezetvédelem, az 50-es, 60-as években (!). Létrehozták a VIDUS-t, amelynek fő profilja víz- és csatornatisztítás lett. Technológiákat vásároltak, majd saját fejlesztések történtek. Ezt az üzletágat a későbbiekben a Zenon, majd a General Electric vásárolta meg, s ma az egyik legfejlettebb, nemzetközi szinten is elismert környezetvédelmi technológiának számít.

Tatabányát ebben az időszakban Budapest bányájának is hívták, mivel eleinte egy, majd naponként két autóbusz szállította a fővárosból a vállalat számára hiányzó szakembereket. Ezzel párhuzamosan támaszkodtak a helyi tehetségekre, a saját innovatív szakembereikre. Például, amikor a szén komplex felhasználásának ötletét, azaz az elégetése után visszamaradó ásványi anyagok felhasználási lehetőségét kezdték kísérleti jelleggel kutatni, az újonnan idehozott, egyetemekről és különböző kutatóintézetekből alkalmazott kutatók összefogására a vállalaton belül 1972-ben létrehoztak egy új szervezeti egységet, a Komplex Szénfelhasználási és Kutatási Főosztályt , amelynek a vezetésével az igazgató azt a Kapolyi Lászlót bízta meg, akinek szinte első munkahelye volt Tatabánya, aki az egyetem elvégzése után 1953-tól állt különböző vezetői beosztásokban a Szénbányászati Tröszt alkal-mazásában.

Tóth Mihály: – Gál István nagyon fontosnak tartotta a megfelelő szakemberek alkalmazását. Híres volt az ún. „lángész járata”, amely naponta hozta-vitte a szakembereket a fővárosból. Azok a pesti értelmiségiek voltak, akik nem akartak Tatabányára költözni. Gál tudta, hogy a bányának szüksége van ezekre az agyakra.

A tatabányai szénbánya vállalat előtt álló másik kitörési lehetőség új beruházások indítását, illetve új bányák létrehozását jelentette, új geológiai viszonyok között.
Ez az út Gál István személyes meggyőződésé-vé vált, egyébként ebben a vállalaton belül és a magyar szénbányászat szakmai vezetésében is komoly elméleti és gyakorlati támogatásra talált. Már az ötvenes években megkezdődött a vállalat felkészülése erre a kitörésre, a megye hatá-rain túl, Fejhér megye területén fekvő eocén kori széntelepek felmérésével. A munkálatokat előkészítő kutatás váltakozó intenzitással folyt a hatvanas évek alatt is, ekkor még elsősorban vállalati forrásokból.

Az új gazdasági mechanizmus irányelvei ezzel a helyi érdekkel szemben állva az ország energiaellátását egyre nagyobb mértékben a szénhidrogénekre alapozták, amely koncepció Tatabánya tekintetében tragikus következményekkel járt, hiszen az évek során a régi szénmedence kimerült, és az új bányanyitások előkészítésére nem volt elégséges a helyi erő és az állami támogatás sem. A IX. Kongresszus határozottan állást foglalt abban, hogy a szén részarányát a magyar gazdaság által felhasznált energiaforrásokon belül csökkenteni szükséges. Az ország energiaellátási koncepciójának változásában a szénbányászat számára a X. Kongresszus sem jelentett igazi áttörést. Több hozzászóló, többek között Gál István is némi kritikai éllel foglalt állást az ország energiapolitikáját illetően.
Gál István életének egyetlen központi kérdése volt: a szénbányászat és ezen belül Tatabánya érdekeinek maximális képviselete. Erőteljesen hangsúlyozta, hogy igen időszerű lenne a szénkutatások meggyorsítása, új aknák megnyitása. Ez azonban csak kormányzati segítséggel lehetséges. Lényegében megkérdőjelezte az új gazdasági mechanizmus energia-politikáját. Röviden szólt azokról a kísérletekről, amelyek Tatabányán a szén komplex felhasználásával kapcsolatosan sikerrel folynak, és amelynek egyéb iparági hasznosítása a közeljövőben vélhetően eredménnyel kecsegtet.
Az ország energiapolitikáját gyökeresen megváltoztatta az 1973-as esztendő, amikor a világ olajtermelő országai óriási áremelést hajtottak végre. Az olajárrobbanás megrázta a magyar gazdasági életet is. 1973-ban a csordakúti bányaüzem megnyitásával a tatabányai vállalat széntermelési tevékenységével kilépett a hagyományos tatai szénmedencéből. A bánya megnyitása, a munka előkészítése saját vállalati erőforrásokból kezdődött. Ám az igazán fontos és gyökeres változás Tatabánya és a Komárom megyei szénbánya vállalatok számára 1975-ben következett be, amikor a bányavezetés és a megye politikai szervei évekig tartó szívós munkáját siker koronázta. Az 1975-ös XI. Pártkongresszus dokumentumaiban már határozatként fogalmazódott meg a hazai energiahordozók, nyersanyagok, közöttük az észak-dunántúli eocén-korból származó barnaszénkészletek nagyobb arányú hasznosításának szükségessége. Megindultak a bányaberuházások, elkezdődött a tatabányai szakemberek vezetésével Mány és Nagyegyháza bányalétesítményeinek kiépítése, az úgynevezett „eocén-program” helyi kivitelezése. „A magyar szénbányászat eddigi legnagyobb vállalásával a dunántúli energetikai beruházások keretén belül megyénk bányavállalataira hárul az a felelősségteljes feladat, hogy megnyissák és üzemeltessék a Bicskei Hőerőművet kiszolgáló eocén szénbányákat. A hazai bányaberuházások történetében páratlan arányú 27 milliárd forintos fejlesztés helyreállítja az iparág eddigi megítélését és rangját” – fogalmazta meg Antalóczy Albert, a megyei pártbizottság első titkára.

Az ülésen a kormány képviseletében jelen volt Kapolyi László akkori nehézipari miniszterhelyettes, aki a bányászszakma megújulásáról beszélt, és biztosította a jelenlévőket arról, hogy a hazai szénbányászatnak a jövőben nagyon komoly szerepe lesz a magyar népgazdaság energiagondjainak megoldásában. A távlati tervek szerint a termelési szint megkétszerezésére, megháromszorozására lehet a jövőben számítani.
A vitában szót kért Gál István is. Először a Tatabányán kialakult helyzetről beszélt, arról, hogy mit jelent ez az itt élő emberek számára. „Tatabányán kérlelhetetlenül be kell fejezni a bányászkodást.” Érzékeltette, hogy a bányabezárásokkal járó és szükségszerűen elvégzendő feladatoknak csak az egyik, a könnyebbik része a rekultivációs kérdéseket érintő technikai munka az eddig elművelt bányatérségeken. Az egész lakosságot érintő kérdés a város és térségének a vízszolgáltatását biztosító vízbányászat problémáinak megoldása.
Az eocén-bányák megnyitása óriási mennyiségű és az eddigi bányásztevékenységtől minőségében eltérő munkát kíván. Az eocén-bányák kiépítése új, a hagyományostól eltérő struktúra kialakításával kell, hogy együtt járjon, a ma ismert legkorszerűbb irányítás-technikának, a számítógépes irányítási rendszernek a bevezetésével. Ezeknek a feladatoknak a megoldására kellően felkészültek a vállalat szakemberei.

A Gál István által itt elmondott gondolatok betudhatóak győzelmi beszédnek is, hiszen a kormánydöntésben a saját másfél évtizedes küzdelmeinek pozitív mérlegét is olvashatjuk.
A nagy múltú vállalat sorsáért, a bányászszakmáért, Tatabánya város jövőjéért szóló, esetenként a szenvedélyes hangot sem nélkülöző hozzászólása volt az utolsó nyilvános szereplése. Kevesen tudták a jelenlévők közül, talán csak a legközelebbi munkatársai, hogy súlyosan beteg, egyre elviselhetetlenebb fájdalmait hatalmas akaraterővel, az utolsó heteiben cs ak orvosi segítséggel tudta leküzdeni. Néhány hét múlva adta hírül a sajtó, hogy december 28-án elhunyt. Halálát követően az egyik legnagyobb frontbrigád felvette a nevét.
„Élete elválaszthatatlan volt a megyeszékhely eddigi történetétől, ezért lett méltán 1977-ben Tatabánya díszpolgára, azé a városé, amelyért sokat tett és alkotott.
1980. december 16-án hozott határozatával a városi tanács végrehajtó bizottsága azt a modern lakótelepet, amely a legkorábbi, 1896-97-ben, az itteni bányászkodás hőskorában kialakított, majd a hetvenes évek végén lebontásra került munkás kolónia, az ún. Ótelep helyére építették, személyére emlékezve Gál István lakótelepnek nevezték el.
1987 tavaszán, születésének 70. évfordulóján pedig a bányász szakszervezet és a vállalat kezdeményezésére elhelyezték a Varga Imre szobrászművész által róla mintázott reliefet, amelyet azóta minden év bányásznapján megkoszorúznak az emlékét tisztelettel ápoló, rá emlékező bányászok.

Az a tény, hogy a rendszerváltást követő években, amikor szobrokat döntöttek, utcaneveket változtattak, Gál István nevét azonban változatlanul viseli a város egyik legnagyobb lakótelepe, jól mutatja, hogy Gál István trösztigazgató személyiségét és munkásságát halála után is tiszteletben tartja a város kollektív emlékezete.. 2006-ban a Vértanúk terén, az irodájától alig egy kőhajításnyira, felállították a Péterffy László alkotásában készült mellszobrát is.

Már életében köztiszteletnek örvendő és nagyhatalmú személyiség volt. Tetteit, cselekedeteinek mozgatórugóit kutatva elmondható róla, hogy mind a tekintélyéért, mind a hatalmáért keményen megdolgozott.
Egy igazi szakmai fanatikus volt, akit a politika, a pénz, az üzlet dolgai csak annyiban érdekeltek, amennyiben azok a város és a tatabányai szénbányák, a bányászat ügyét érintették. Olyan igazgató tudott lenni a Kádár korszak idején, aki a szocialista gazdaságpolitika kényszerpályája ellenére megkísérelte a gazdaság logikáját, illetve a piaci lehetőségeket szem előtt tartva működtetni a szocialista nagyvállalatot.
Magas pozíciója ellenére nem halmozott fel jelentős magánvagyont, ugyanakkor minden eszközzel segítette beosztottjai, dolgozói gyarapodását.

Cseh Teréz

Felhasznált irodalom:
Ravasz Éva: Gál István 1917-1979. Egy bányaigazgató portréja, Tatabánya, 2004., Kiadja a Tatabányai Bányász Hagyományokért Alapítvány.

2010.03.22. 14:27
   Üzleti magazin


132. lapszám
Letölthető Pdf formátumban!böngészős verzió!Lapozós verzió!



131. lapszám
Letölthető Pdf formátumban!böngészős verzió!Lapozós verzió!



130. lapszám
Letölthető Pdf formátumban!böngészős verzió!Lapozós verzió!



129. lapszám
Letölthető Pdf formátumban!böngészős verzió!Lapozós verzió!



128. lapszám
Letölthető Pdf formátumban!böngészős verzió!Lapozós verzió!



127. lapszám
Letölthető Pdf formátumban!böngészős verzió!Lapozós verzió!



126. lapszám
Letölthető Pdf formátumban!böngészős verzió!Lapozós verzió!



125. lapszám
Letölthető Pdf formátumban!böngészős verzió!Lapozós verzió!



124. lapszám
Letölthető Pdf formátumban!böngészős verzió!Lapozós verzió!



123. lapszám
Letölthető Pdf formátumban!böngészős verzió!Lapozós verzió!



122. lapszám
Letölthető Pdf formátumban!böngészős verzió!Lapozós verzió!



121. lapszám
Letölthető Pdf formátumban!böngészős verzió!



120. lapszám
Letölthető Pdf formátumban!böngészős verzió!



119. lapszám
Letölthető Pdf formátumban!böngészős verzió!



118. lapszám
Letölthető Pdf formátumban!böngészős verzió!


117. lapszám
Letölthető Pdf formátumban!



116. lapszám
Letölthető Pdf formátumban!böngészős verzió!


115. lapszám
Letölthető Pdf formátumban!böngészős verzió!



114. lapszám
Letölthető Pdf formátumban!böngészős verzió!


113. lapszám
Letölthető Pdf formátumban!böngészős verzió!


112. lapszám
Letölthető Pdf formátumban!böngészős verzió!


111. lapszám
Letölthető Pdf formátumban!böngészős verzió!Lapozós verzió!


110. lapszám
Letölthető Pdf formátumban!böngészős verzió!Lapozós verzió!


109. lapszám
Letölthető Pdf formátumban!böngészős verzió!Lapozós verzió!



108. lapszám
Letölthető Pdf formátumban!    Lapozós verzió!



107. lapszám
Letölthető Pdf formátumban!  böngészős verzió!  Lapozós verzió!



106. lapszám
Letölthető Pdf formátumban!



105. lapszám
Letölthető Pdf formátumban!böngészős verzió!Lapozós verzió!


2011. 104. szám pdf

2011. 104. szám lapozós

2011. 104. szám 
böngészős verzió

 


2011. 103. szám pdf

2011. 103. lapozós

2011. 103. szám 
böngészős verzió


2011. 102. szám
böngészős verzió

2011. 102. szám - pdf verzió


2011. 101. szám
(lapozgatós)

2011. 101. szám 
böngészős verzió




2010. 10-12. szám pdf

2010. 10-12. lapozós

2010. 08-09. szám pdf

2010. 08-09. lapozós

2010.08-09. böngészős verzió


2010. nyár

2010. nyár böngészős verzió

2010. nyár letölthető pdf


2010. március-április

2010. március-április böngészős verzió


2010. január-február

2010. január-február böngészős verzió


2009. különszám

2009. Különszám böngészős verzió

Archivum

   Borászati kalauz

A Királyi Régió borászati
és turisztikai kalauza
2011

A Közép-dunántúli
Régió Szállás és
Gasztrokalauza
2009 (20 MB)

A Közép-dunántúli
Régió Szállás és
Gasztrokalauza
2008 (23 MB)

vendeg2007.jpg

A Közép-dunántúli
Régió Szállás és
Gasztrokalauza
2007 (26 MB)

ÁllásÉpítőiparKisipari gyártóMezőgazdaságSajtó, MédiaVallás
ÁruházFaiparKisipari szolgáltat...MinőségbiztosításSzálláshelyVas, Acél, Színesfé...
Autó, MotorFémszerkezetek gyár...KiskereskedőMobiltelefonSzállítás, Fuvarozá...Vegyipar
Biztonság, Biztonsá...Film, Fotó, OptikaKölcsönzésMűszaki cikkSzámítás- és Irodat...Vendéglátás
BútorFilm-, Mozi-, Szính...Könyv, ZeneMűvészeti tevékenys...Szépség, EgészségVillamosság
CégügyekHobbiKörnyezetvédelem, h...NagykereskedésSzivattyúkÜvegtechnika
CsaládIdegennyelvKözhasznú informáci...Nyomda, Sokszorosít...Szolgáltatás
DivatáruIngatlanKözigazgatásOktatásTakarítás 
EgészségügyIpari üzem, Gyár, B...KözüzemPénzügyTávközlés, telefon,... 
ÉlelmiszerKedvenceinkLakberendezés, Otth...Reklám, DekorációTervezés 
Energia, Fűtés, VízKereskedelemLátnivalókRuházatUtazás