Az egykori angol beruházást a szocialista nagyipar kiteljesíti: a 60-as, 70-es években bővítik az üzemet, megnövelik a vegyi termék termelő kapacitását. Közben a község elveszti önállóságát, 1951-ben Várpalota egyik kerületévé válik. 1997 október 1-től, egy helyi népszavazás következményeképpen nyeri el ismét független települési státuszát. Megalakul az önkormányzat, amelynek élén azóta is, folyamatosan ugyanaz a személy áll, Horváth Éva polgármester asszony, aki „civilben” építész.

Öntudatos, tájékozott, örökmozgó és határozott. Az irodájába összehívott férfi munkatársakkal néhány perc alatt megérteti, mit vár el a közművezetékekkel kapcsolatban. Sokan hallgatnak rá, megfogadják a tanácsát.

– Ez egy jó kis település. Megvan az anyagi háttere, nem tartozik a legszegényebbek közé. Erre szükség is van, mert az önállóvá válásunk hét éve óta nem teszünk mást, mint próbáljuk behozni több mint ötven év lemaradását. Várpalota részeként a közműveknek csak egy hányada készült el, de van, amire még a terv sem. A kertvárosban nem voltak utak. Az intézmények nagy része, iskola, óvoda, közintézmények is a Nitrogénművek tulajdonában voltak, ezek hirtelen az önkormányzaté lettek, anélkül, hogy pénz, vagy fejlesztés társult volna ezekhez. Bölcsődét már nekünk kellett építeni, az orvosi ren-
delőt mi fejeztük be és mi tartjuk fenn. Utakat és ivóvízhálózatot építünk. Lehet azt mondani, hogy sok pénzt költöttünk, nagyot fejlődtünk, de nagyobbat léphettünk volna előre, ha mindez már megvan, mint a legtöbb önállóságát mindvégig megtartott településen.

Pétfürdő Várpalota részeként, már az önkormányzati rendszer kialakulása után, 1990-97 között mindössze egy bombázási emlékművet kapott és egy rendelő kezdeményt. A Nitrogénművek Várpalotának fizetett adót, ennek csak töredéke jutott vissza Pétfürdőre. Ma ez a vállalat a település legna-gyobb adófizetője.

A vegyipari jelenlét ellenére Pétfürdő megőrizte kertvárosi hangulatát, sok a park, virág, zöld felület. Nagyjából ötezren élnek itt. Vonzó célpont a beköltözésre. Az önkormányzatnak azonban nehézségei vannak a telek- és lakásértékesítéssel kapcsolatban, mert viszonylag szűkös belterület felett rendelkezik.

A rendszerváltás utáni privatizációs hullám, piacszűkülés, létszámleépítés az itteni üzemben is drámaian megváltoztatta a körülményeket. A polgármester asszony mégsem panaszkodik munkanélküliek, hajléktalanok vagy segélyből élők tömegei miatt.

– Pétfürdőre mindig azért voltam büszke, mert itt az egy négyzetméterre eső agy, emberi kvalitás meghaladja az országos átlagot. Aki akart és igazán akart, az talált magának munkát. A legtöbben Székesfehérváron, az akkor induló ipari parkok üzemeiben, de a környéken is. Ezzel nem mondom azt, hogy nem voltak megrendült egzisztenciák. De ez egy erős társaság, megedződtek a vegyipar embertelen körülményei között.

A vegyipar tőszomszédságában élni nem könnyű dolog. Mindennap látni kell a félelmetes kéményeket, acél és betonépítményeket, be kell lélegezni ezt a levegőt. Az itteniek azonban nem így fogják fel. Tudomásul vették és megszokták, hogy ezzel együtt kell élniük. Azonkívül nagyon szigorúak a környezetvédelmi előírások, a víz és levegő védelmét szolgáló intézkedések. A polgármester asszony abban reménykedik, hogy az EU által előírt követelmények további szigorításokat eredményeznek. Ugyanakkor némi elégedettséggel a hangjában hozzáteszi:

– Én most itt lakom a gyár mellett közvetlenül, és a kertemben tizennégyféle madarat etetek. Évekig vártam, hogy a fekete rigó visszatérjen és visszatért.

Hajdufy Eszter