Örökölt kincsünk, te magyar vidék!
Járom a vidéket – az újságírónak ez is feladata. Járom a vidéket ezen ezeken a szép, nyári napokon is. Jártam a vidéket, amikor még néhány hete konok eső verte a dombhátakat, vihar szaggatta a házakat, víz öntötte el az udvarokat. Ez legyen már a múlté, ne csüggedjünk, jobbra fordulhat a világ, reményünk kulcsa legyen az építkezés, jobbítás. A költöző madár is fészke csinosításához fog, ha hazatért a tavaszon. Most végre hétágra süt a nap, zöldből aranyra vált a ringó gabonatenger. A kanyargós országutakon suhan a jármű, a panoráma gyönyörű, változatos. A királyi régióban fölvillan előttem a Gerecse háta, a Vértes domborulata, a Bakony hegyei, völgyei, a síkság a maga természetes szépségében. A panorámához tartoznak a völgyekben megbújó, dombhátról kiemelkedő falvak magasodó tornyaikkal. Az ősöktől örökölt gazdagság csak úgy maradhat meg, ha óvjuk, ápoljuk, gyarapítjuk – miként teszik ezt bármerre, amerre megfordulok. Jóllehet, olykor aprók a lépések, mégis, egy kis település számára történelmi léptékűek. Ha felépül az új iskola, új köpenyt kapnak az utak, járdák, ha virágszőnyeg borítja a parkokat – mindezek a kisebb-nagyobb közösség összefogását hirdetik. Az otthonteremtés valóságos jelképei élhető falvakban. Igen, a változás szembetűnő az utóbbi esztendőkben. Mert a lehetőség adott ma is arra, hogy központi forrásokból megvalósuljanak az elképzelések. Nekünk, zsurnalisztáknak mi lehet a szerepünk? Megtalálni a lehetőségét annak, hogy a változásokat az olvasó elé tárjuk a Regio Regia hasábjain: a szépséget, a haladást, a fejlődést. Mert mindez a miénk. Örökölt, közös kincsünk, a magyar vidék.
M. Tóth Sándor
|