A kőkemény hátvéd szögre akasztotta a korcsolyát
Tőkési Lajos kilenc bajnoki címet gyűjtött

Tőkési Lajos 170-szeres magyar válogatott jégkorongozó az úgynevezett dunaújvárosi nagy generáció tagja, a Dunaferr bajnokcsapatának alapembere volt. Pár éves fehérvári és lengyelországi kitérő után 2008-ban tért vissza a DAB-Docler csapatához, az Acélbikákhoz. Három újabb szezon után idén végleg szögre akasztotta a korcsolyát.

- Tősgyökeres dunaújvárosi?
- Igen, itt születtem 1975-ben, Dunaújvárosban. A Petőfi Sándor Általános Iskolába jártam, majd karosszérialakatosnak tanultam a 316-os számú Szakmunkásképző Intézetben. Itt kezdtem el a jégkorongot, és itt élek ma is a családommal.

- Hogyan találkozott a jégkoronggal?
- Az általános iskolában a testnevelő tanárunk kiválasztotta azokat, akik a labdával ügyesen bántak, valamint atlétikus termetűnek és jó futónak bizonyultak. Tizenketten voltunk, akiknek azt mondta: na gyerekek, holnap találkozunk a jégpályán! Én például még korcsolyázni sem tudtam akkor. Először megtanítottak közlekedni a jégen, majd szépen végigjártam a szamárlétrát, és hátvéd lett belőlem.

- Az Önök korosztálya vitte diadalra a dunaújvárosi jégkorongot. Kikkel játszott együtt?
- Kercsó Árpád tanítványaként együtt kezdtük a pályafutásunkat Szélig Viktorral, Ladányi Balázzsal, Tokaji Viktorral, Erdősi Péterrel és Orsó Lászlóval. Valamennyien válogatottak is lettünk, többen közülünk külföldön is kipróbálhattuk magunkat.

- Ön sem maradt a Dunaferrnél. Hogy alakult a pályafutása?
- Háromszor lettem bajnok (1996, 1998, 2000) a Dunaferrel, amikor úgy éreztem, váltani kell. Hívott az Alba VOLÁN, így Fehérváron folytattam a hokit, és újabb hat bajnoki aranyat sikerült begyűjtenem. Egészen 1997 őszéig az Alba Volánban szerepeltem, ekkor Lengyelországba, az extraligás Naprzód Janówhoz kerültem, de a szezont már az első osztályú GKS Katowicében fejeztem be. A lengyeleknél semmiféle szempontból nem találtam meg a számításomat, nem fizettek időben, egyáltalán nem tartották be a megállapodásunkat. Így 2008 őszén úgy döntöttem, hogy hazatérek, és ha szükség van rám, akkor amíg bírom erővel, segítem az Acélbikák csapatát. Ez az energia három szezonra volt elég, idén tavasszal aztán úgy döntöttem, hogy befejezem az aktív játékot.

- Mit tart pályafutása legnagyobb sikerének?
- A begyűjtött kilenc bajnoki cím és számos Magyar Kupa győzelem mellett mindenképpen a C-csoportos világbajnokság megnyerését említeném, persze a két B-csoportos második hely is előkelő helyen szerepel. A válogatott A-csoportos szereplésénél már nem voltam a keret tagja, de nagyon szurkoltam az egykori játszótársaknak, hogy kiharcolják a bennmaradást. Bár ez nem sikerült, bízom benne, hogy előbb-utóbb visszakerülnek a fiúk az élmezőnybe.

- Hogy tervezi a „civil” életet? Lesz valamilyen kapcsolata a jégkoronggal?
- Bár terveztem, hogy valamilyen szinten, például az utánpótlás nevelésében szerepet vállalok, de az egyesülettől nem érkezett ilyen irányú megkeresés, bíztatás. Így aztán keresem a lehetőséget, hogy mihez is fogjak. Időközben megnősültem, van egy kétéves, gyönyörű kislányom, egyelőre élvezem a vele való foglalkozást.

vk.