szlovák
HÍRPORTÁL TURISZTIKAI PORTÁL Cégjegyzék Regio Regia Üzleti Magazin Webstúdió Webáruház
-=- Szeretné itt látni a saját ajánlatát is? Vegye fel velünk a kapcsolatot! -=- Regio Regia - A Közép-dunántúli Régió vállalkozóinak üzleti magazinja Telefon: 34/310-971
   Kapcsolat

REGIO REGIA
a Közép-dunántúli Régió Értékteremtőinek Magazinja

Kiadó:
Regio Regia Nonprofit Kft.

ISSN-szám:
online: 1787-3010
nyomtatott: 1785-7074

Szerkesztőség:
2800 Tatabánya, Táncsics M. út 51.

Telefon:
34/310-971

E-mail:
info@regioregia.hu

 

KEM-BRIDGE WEBSTÚDIÓ

KEM-Bridge Net

Iroda:

2800 Tatabánya, Táncsics u. 51.

Telefon:
34/310-971

E-mail:
info@kembridge.hu

 

   MTI

   Tatabánya Kártya

Regio Regia HírportálRegio Regia HírportálRegio Regia HírportálRegio Regia Hírportál


Dunaújváros története az őskortól napjainkig

Dunaújváros története az őskortól napjainkig

Dunaújváros három nagyobb részre tagolódik. Északon a patakok szabdalta mélyebben fekvő részen helyezkedik el az Óváros, az ún. Pentele városrész, mely az egykori Dunapentele évszázadok óta beépített belterületi részét jelenti. Az 1950-es években a magasan az Óváros fölé emelkedő Pentelei-fennsíkon épült fel az ún. Újváros – az első szocialista város –, és még délebbre épült a Dunai Vasmű, melyet jelentős véderdők választanak el a várostól. A feltárt leletek azt bizonyítják, hogy ez a terület már az őskorban is lakott volt.

Őskor
A legkorábbi régészeti leletek a középső neolitikumból (Kr.e. 6. évezred közepe – 5. évezred eleje) származnak a Rácdombról. Ezek szórvány kerámiatöredékek a zselizi kultúra jellegzetes díszítményeivel, néhány szemétgödör, valamint két zsugorított sír a településről.
Dunaújváros történetének első fénykora a korai és középső bronzkorra esik (Kr.e. 3. évezred második fele – 2. évezred első fele). A mai város két tell-kultúra elterjedési területének középső részén fekszik. A nagyrévi és vatyai kultúra hozta létre a környék két jellegzetes tell-települését a Duna menti löszháton: a Koziderpadlást és a Rácdombot. A nagyrévi kultúra korai szakaszában a telepek szerkezete állandó mozgást mutat, a kisebb csoportokat alkotó házak helye az idők során folyamatosan változik A kultúra későbbi korszakában a házakat a fő égtájakhoz tájolták, a házaknak állandósult a helye. Rögzültek a település határai is, a Koziderpadláson előkerültek egy kerítő fal nyomai. A telep két helyiségből álló, vályogfalú házai egyikében egyedülálló, kürtős tűzhelyet tártak fel.
A nagyrévi lakosság és a nyugatról érkező kisapostagi kultúra népének betelepedése alakította ki a vatyai kultúrát, mely az Égeikumot leszámítva a korabeli európai fejlődés egyik csúcspontját jelenti. Több száz települést magába foglaló területét a Kárpát-medencében egyedülállóan, erődített földvár-lánccal védte. Egy másik, a mai Budapesttől a Mohácsi-szigetig nyúló Duna-menti erődvonal legnagyobbja (290×185 m) a Dunaújváros-Koziderpadlás. Földrajzi, stratégiai és méretbeli jelentősége után itt feltételezhető a kultúra központja. A temető több ezer sírja közül mintegy 1600-at sikerült feltárni. Ez Európa legnagyobb e korból származó temetője.
A lelőhely névadójává vált egy összetartozó bronzművességnek, majd a tell-kultúrák utolsó fázisának. A kozideri korszakot elrejtett bronzkincsek jelzik Kárpát-medence-szerte. Ebben az időszakban Nyugat-Európa felől egy kisebb néphullám érkezik, a lakosságot elűzve otthonaiból elsöpri az útjába kerülő kultúrákat. Végül az ideig-óráig még megmaradó koziderpadlási tell is lakatlanná válik.
Majd csak a késő vaskorban, a kelta törzsekkel népesül be kissé újból a környék. Városunk nem bővelkedik kelta leletekben: szórványosan jellegzetes kelta hólyagos boka- vagy lábperec, lándzsacsúcsok, fibulák kerültek elő, néhány sír a vasműtől délre, de település kézzel fogható nyomára eddig nem sikerült ráakadni. Szintén itt került elő az az éremkincs, mely a kelta művészet sajátos emlékcsoportjának jelentős lelete: mintegy 300 darab négydrachmés ezüst.
A Kr.e. 1. század közepének hadieseményei átrendezik a törzsi szállásterületeket. Ez a vidék a Dunántúli-középhegységtől a Dunáig és a Sióig az eraviscusoké. A törzsek megélték, sőt túlélték a római foglalást, kerámia- és eszköztípusaik továbbélésének bizonysága szerint életük a provinciában csaknem zavartalan volt.

Római kor
A mai Dunántúl római meghódítására és katonai megszállására több lépcsőben, évtizedek alatt került sor. A Duna vonalát követő pannoniai limesen az 1. század közepére épült ki a védműrendszer: a táborok egymástól kb. 20 km-re épültek ott, ahonnan a túlsó oldal jól szemmel tartható, kikötésre alkalmas hely, esetleg folyami átkelő közelében. Intercisa antik forrásokból ismert neve arra utal, hogy ezt az erődöt akkor alapították, amikor északra és délre már álltak hasonló castellumok. A katonai tábor az Öreg-hegy löszplatóján épült föl a 90-es években előbb földből és fából, később kőből. A mintegy 175×205 méteres nagyságú castellum építéséhez a budai hegyekből szállították a szükséges nagy mennyiségű építőkövet. Védműveit, szerkezetét, belső elrendezését a birodalmi normák határozták meg. Helyőrsége mindvégig kisegítő hadászati egység, 500, majd a 3. században 1000 fős auxilia volt, a csapatokat 92-től név szerint ismerjük. A 180-as évek elejétől közel egy évszázadon át a kis-ázsiai Hemesa városából származó szír íjászok állomásoztak itt. Ez az időszak Intercisa fénykora: a tábor köré épült polgári település (kelta bennszülöttek, a katonacsaládok és veteranusok, kereskedők és iparosok kezdetben szerényebb, falusias, a 3. században városias telepe) ekkor éri el legnagyobb kiterjedését. A táborban és azon kívül feltárt, valaha gazdag belső díszítésű lakóépületek és a romjaikban is impozáns középületek, valamint a néhai lakóik tehetősségét bizonyító, ritkaságszámba menő sírmellékletek utalnak a castellum és a település különleges rangjára. Nagy lendületet adhatott fejlődésének a két császári látogatás is 202-ben és 214-ben. A feliratok tanúsága szerint a településen beneficiarius állomás ügyelt a körzet közbiztonságára, több – elsősorban vallási – collegiumát ismerjük, és vámállomás is működött itt. Intercisa messze túlszárnyalta a hasonló katonai határtelepüléseket.

A szír katonaságot elsöprő barbár betörés 260 táján nem tette lakatlanná a környéket, de a 4-5. században a település fokozatosan összébb szorul, s temetőket nyitnak a korábbi lakónegyedekben. Az erőd falait megerősítik, átépítik (a sarkokra legyező alakú tornyok kerülnek, a nyugatra nyíló kaput is toronnyal zárják el), s lassan az egész polgári települést lebontják, s beköltöznek az erődbe. A defenzívába szoruló késő római kormányzat legfeljebb egy-egy szakasznyi katonaságot, 40-50 fős határőr egységeket tudott biztosítani, ezek a régi erőd valamelyik sarkába épített toronyerődökben állomásoztak. Intercisa ún. Restkastell-e a tábor DNy-i részén állt.
Valeriát 433-434-ben végleg átengedik a hunoknak: kivonják a katonaságot és kitelepítik a lakosságot. A lakatlan tábor használható épületeit előbb a népvándorláskor népeinek vezetői lakják, majd évszázadokra kőbányává válik a magyar közép- és újkorban.

Népvándorlás kora
A római provinciát ellenállás nélkül birtokba vevő hunok számára nem volt jelentősége az egykori római limes-erődnek, a dunai átkelőhely fölött messze távolig terjedő kilátást nyújtó lakótoronyba mégis kisebb hun őrség költözött. Egyik vezetőjük halálakor törhették össze sajátos rituáléjuk szerint az itt előkerült rézüstöt, egyik harcosuk lányának a sírja pedig a víztorony építésekor került elő. Távozásuk után (455) után Intercisa erődje sok évig üresen málladozott. Csak nem sokkal 500 előtt költözött be egy germán, feltehetően sveb nemes úr családjával. Sírjaik, gazdag mellékletekkel, a falakon kívül kerültek elő a 20. század elején. Véletlen, hogy a vidéket 510 és 568 között benépesítő germán langobardok régészeti emlékei eddig nem kerültek elő Dunaújváros területéről, hiszen a környék elhagyott római erődítményeiből ismertek leleteik. Egy Mathasvintha-monogramos bronzpénz mégis bizonyítja, hogy Intercisának is volt langobard ura, a rendkívül ritka ravennai veretű pénz valószínűleg egy követjárás útján juthatott ide.

Dunaújváros közvetlen körzetéből számos avar kori települést és temetőt ismerünk. Mind a fennsíkon, mind az Alsófoki-patak mellett megtaláljuk a legkorábbi avar betelepülők ideiglenes téli szállásait. A fennsíkon, a római temetőtől délre került elő mintegy száz lakógödörből álló, árokrendszerrel védett falujuk – ilyen nagy kiterjedésben elsőként az országban. Az avarok vezetője is Intercisa falai között lakott, jelenlétét egy közép-ázsiai szogd vagy perzsa eredetű sisak aranyozott bronz csúcsa bizonyítja. 670 után lovakkal gazdagon temetkező népesség települ le az Alsófoki-patak Baracsi úti részén. Az Alsófoki-patak-mentiek 8. századi – környezetükből kiemelkedő – rangjára utal a lovassírok és az öntött bronz övveretes férfiak nagy száma.
Intercisát vagy környékét 796 nyarán elérték Nagy Károly hadai, az avarok önálló politikai uralma ekkor biztosan véget ért. Hogy mit jelentett mindez a helyi egyszerű emberek életében, arról egyelőre nincsenek megbízható régészeti, még kevésbé írásos adatok.

Középkor
A honfoglaló magyarok 900-ban veszik birtokukba a Dunántúlt. A környéken megtelepedő előkelő közösséghez tartozó kislány magányos sírja a vasmű területéről került elő. A 10. századi köznép 45 síros temetője a Pincesortól nyugatra, a castellumtól körülbelül 100 méterre volt. Településük nyomai eddig nem kerültek elő, szórványos leletek arra utalnak, hogy az egykori castellum falai között lakhattak.
A 11. századi népesség a castellum maradványaitól É-ra temette el halottait. A Dunaparton feltárt, árkokkal határolt település a 11-13. századra datálható. Nyeregtetős házai 3×3,5 méteresek voltak, járószintjüket a földbe süllyesztették, földbevájt kemencéiket a bejárattal szemben alakították ki. Dunaújváros déli határában, a Puszta Szent Egyház nevet viselő dűlőben a tatárjárás során elpusztult egyhajós, apszissal záródó templom alapjai kerültek elő. A cinteremben 211 12-13. századi sírt tártak fel. A pénzmellékletek szerint néhány halottat már a templom pusztulása után, a 13. század második felében temettek ide. Az egykori falu nyomai eddig még nem kerültek elő.
A Duna egyik szigetén állt, Szent Pantaleonról elnevezett monostort 1238-ban említi először oklevél egy peres ügy kapcsán. A görög rítusú szerzetesek lakta monostor építtetője és építési ideje ismeretlen, de erre feltehetőleg még az 1054-es egyházszakadás előtt került sor. A sziget maradványait a század elején kikotorták a folyamszabályozás során, így a monostor egykori szerkezetére vonatkozó egyetlen forrásunk Lázár deák 1528-ban kiadott térképe. Az apát ugyanannak az Andornok nemzetségnek a tagja volt, amelynek vára a szárazföldön állt, talán a mai Rácdombon. A tatárjárás során, 1242-ben a nemzetséggel együtt a monostor és a vár is elpusztul. A 16. században már Boccaccio hatását mutató pajzán anekdotát mesélnek a szigeti romról.
A 13. század második felében a romos épületek és a falu királyi adományozások következtében több ízben tulajdonost vált, végül annak a Zsadány, illetve a belőle származó Szentkirályi és Almási nemzetség birtokában kötnek ki, amelyek a török időkben tűnnek csak el forrásainkból. Pentele templomát első ízben a 14. század közepén említik, egy évszázaddal később a szomszédos apostagi és almási plébániák már a pentelei filiái, leányegyházai.

Törökkor
A 16. században gyakran vonulnak át Pentelén magyar és török hadak, illetve követségek. Buda elfoglalása után, 1541-ben a törökök Pentelét a budai vilájet budai szandzsákjába, azon belül is a budai náhijébe sorolják be. A 16. századi defterek viszonylag pontos képet adnak a falu lélekszámáról, gazdasági teljesítőképességéről és az egyre nagyobb összeget kitevő adóról, melyet török földesuruknak fizettek a pentelei jobbágyok. Az új magyar földesurak, a Paksy család tagjai azonban – az ország más meghódított területeihez és az egész magyar nemességhez hasonlóan – itt sem mondtak le jogaikról, és a másfél évszázados hódoltság alatt folyamatosan beszedték járandóságaikat. Pentele a kettős adóztatás ellenére sem pusztult el, sőt 180-185 fős lakosságával a nagyobb falvak közé tartozott. A lakosság csak az 1593-1606-ig tartó “tizenötéves háború” idején menekül el az állandó hadszíntérré váló országrészből.
A békekötés után visszaszivárgó magyarok mellé a törökökkel együttműködő rác (szerb) lakosság települt a Balkánról. Az 1630-as években a törökök palánkvárat építettek a Rácdombra, hogy véget vessenek a magyar végvári katonaság rajtaütéseinek. Ezt a magyarok 1661-ben felégették, újjáépítésére a következő évben került sor. A 300 katonát befogadó új palánkot – melybe dzsámit is emeltek –, illetve a mellette levő, rácok lakta váralja települést és a római castellum köveiből épült vendégfogadót, valamint a magyarok települését Evlia Cselebi, a nagy utazó írja le élénk színekkel. A német császár követe – egyben kéme –, Henrik Ottendorff ugyanakkor, 1663-ban rajzot is készít az erődítményről és környékéről.
 A török uralmának véget vető felszabadító háború alatt Pentele lakosságának nagyobb része elmenekült vagy elpusztult. A falu 1686-ban szabadult fel, ekkor és a következő évben maga Lotharingiai Károly is megfordult a településen, amelynél pontonhíd biztosította a keresztény seregek összeköttetését a Duna bal partjával.

Pentele az újkorban
A harcok során elmenekült rác lakosság lassan visszatért. Az 1690-es években azonban mind a visszatelepült, majd ismét szétszóródott, mind az újonnan érkezett rácokat az átvonuló császári csapatok rekvirálása mellett a földesúri adó, s a kincstár követelései is sújtották. Mindezek valószínűleg szerepet játszottak abban, hogy a Rákóczi-szabadságharc idején a pentelei rácok egyszer sem fordultak fegyverrel a kurucok ellen.
1715-ben Pentelén még színtiszta, görögkeleti vallást követő rác lakosság élt. 1727-ben az 57 jobbágycsalád között már magyarokat és szlovákokat is találunk. Utóbbiak a Tót utcában (ma Petőfi Sándor utca) laktak.
1736-ban báró Száraz Györgyné Árva Daróczy Katalin 70 református magyar gazdát telepített Rác-Pentelére, ők kezdték építeni a Magyar utcát (az elmúlt évtizedekben Vöröshadsereg útja, ma Magyar út). Egy részük azonban hamarosan eltávozott. Elköltözésük oka valószínűleg szabad vallásgyakorlásuk korlátozása volt. A falu benépesítésének folyamata 1743-44-ben fejeződött be, ekkor Rudnyánszky József földesúr római katolikus magyar családokat telepített Pentelére.
Kialakultak a lakosság vallásának megfelelő egyházi szervezetek is. A görögkeleti vallású rácok 1696-ban szervezték meg egyházközösségüket. A római katolikusok 1748-ban a veszprémi püspök által kiküldött páter Antalffy Bonaventura ferences szerzetes vezetésével építették fel első templomukat, a mai „ráctemplom”-ot. 1752-ben Padányi Bíró Márton püspök a települést önálló plébánia rangjára emelte. A kisméretű templom a katolikus egyház számára hamarosan szűknek bizonyult. Ezért kezdték el a hívek építeni a mai katolikus templom helyén 1769-ben új, jóval nagyobb templomukat. Ennek elkészülte után a régi kis templomot Rudnyánszky József 1774-ben átengedte a görögkeleti közösségnek. A pravoszláv papokat 1778-tól ismerjük név szerint.
A rác nemzetiségű görögkeleti lakosság az 1740-es évektől tartott fenn iskolát. A római katolikus magyarok tanítót az 1740-es évek második felétől alkalmaztak, iskolaépületük feltehetően 1760-ban készült el. A tankötelesek azonban csak a téli hónapokban látogatták többé-kevésbé rendszeresen az iskolákat.
1767-ben az Urbarium bevezetésekor 148 telkes jobbágy-, valamint 9 zsellércsalád lakta a települést, amelynek hivatalos neve Duna-Pentele lett. A lakosság főfoglalkozása a földművelés, azon belül a gabonatermelés volt. A jobbágyok mozgalmai a földért, a használatukban lévő mezőgazdasági területek és az állattartást biztosító legelők védelméért a 17. század vége óta folyamatosan nyomon követhetők.
A 18. század eleje óta egyre szaporodó dunai vízimalmok a század második felére Dunapentele megélhetésének másik fő forrásává váltak. 1770-ben a penteleieknek már 10 hajómalmuk volt a Dunán. A molnárok 1748 óta a megyei molnárcéh engedélyével leánycéhbe tömörültek. Önállósodásuk két évtizedes harc után a 18. század legelején következett be.
Az 1767. évi úrbéri pátens tagosításra vonatkozó rendelkezéseinek végrehajtására Pentelén csak 1804-1808 között került sor: ekkor történt meg az úrbéri és majorsági földek valóságos és végleges különválasztása. A legelők elkülönítését 1824-ben hajtották végre. A tagosítások során elkövetett úri visszaélések miatt Pentelén is tiltakozott a jobbágyság. 1836-ban Szórád Márton csizmadiamester vezetésével népgyűlésen adtak hangot elégedetlenségüknek.

A fejlődés csúcspontját Dunapentele 1833. február l5-én érte el: az uralkodó ekkor emelte mezővárosi rangra a települést. A vásártartási jog elnyerése az iparos és kereskedő réteg megerősödését eredményezte és fellendítette a dunai hajómolnárok forgalmát is. A 19. század első felében 34 iparos és l5 – többségében izraelita vallású – kereskedő élt Dunapentelén.
1848-ban a polgári forradalom jobbágyfelszabadító intézkedéseit követően a telkes jobbágyok Pentelén is a használatukban lévő földek szabad tulajdonosai lettek. Megszabadultak a feudális kötöttségektől, az egyházi tizedtől és a földesúri kilencedtől. A zsellérek földhöz juttatása itt is elmaradt, a földesúri haszonvételek (malom- és kocsmatartás, húsmérés) továbbra is léteztek.
A mezővárosban 237-en jelentkeztek nemzetőrnek. 1848 őszétől a polgári forradalom vívmányainak, valamint a nemzeti függetlenségnek a védelme összekovácsolta a lakosságot. Pentele a szabadságharc katonai eseményeiből kimaradt ugyan, de 1849 februárjában Dunapentele népe és elöljárósága megtagadta a hűségnyilatkozatot Ferenc Józsefnek, s az ideiglenes osztrák megszállás későbbi időszakában is az ellenállás különféle eszközeit szegezte szembe a császári akarattal. A rebellis magatartásnak büntetőkülönítmény kiküldése, fenyítés, hadisarc többszöri kivetése lett az eredménye.
A forradalom és szabadságharc leverését követően a polgári átalakulás említett vívmányai változatlanul megmaradtak, de a nemzeti függetlenséget az önkényuralom váltotta fel. Ezekben az években befejeződött a szabad paraszti birtokok telekkönyvezése, s így kialakult az a középparaszti réteg, amely a II. világháborúig meghatározó gazdasági és politikai ereje lett a településnek. Dunapentele az 1870. évi közigazgatási törvény végrehajtása során elvesztette mezővárosi jogállását, s ettől kezdve a polgári közigazgatás egész idején (1872-1950) nagyközségi státussal bírt.
A 19. század közepén a rác lakosságnak 24, a magyarnak 313 gyermeke volt tanköteles. Az 1850-es években az izraelita hitfelekezet is iskolát létesített. A felekezeti iskolák „elközösítésé”-re, a községi fenntartású új iskolaépület államsegéllyel történő felépítésére 1870 táján került sor. Másfél évtized múltán ennek az iskolának a padjait koptatta Pentelei Molnár János festő (1878-1924), aki először néhány, a Benczúr-iskola szellemében komponált bibliai témájú festményével és rutinosan megfestett csendéleteivel keltett feltűnést. Képeivel 1908-tól számos díjat nyert, például 1915-ben „Paprika” című csendéletével az állami nagy aranyérmet. Vásárlói közé tartozott az állam, s maga I. Ferenc József is, aki megfestette vele portréját és oltárképet rendelt tőle a pennsylvaniai magyarok számára.
A helyi társadalom önszerveződése 1870-től a gazdasági, kulturális, közművelődési egyesületek létrejöttében öltött testet. Ekkor alakult meg a Dunapentelei Casino Társaság, az önsegélyző egylet, az izraelita nőegylet, a Dunapentelei Önkéntes Tűzoltó Egyesület, a Dunapentelei Függetlenségi és 48-as Kossuth Kör, a katolikus kör, a Polgári Kaszinó, az ifjúsági önképzőkör, a polgári olvasókör. Az 1860-as évek közepétől 1874-ben bekövetkezett haláláig egyik meghatározó személyisége volt a mezőváros majd nagyközség életének Rosti Pál. Alapító tagként tevékenykedett a Casino Társaságban, elnökként állt az iskolaszék élén. A jeles műveltségű akadémiai tag a nemzeti függetlenség és a polgári átalakulás elkötelezett hívének bizonyult.

A kiegyezés után egyre erőteljesebben kibontakozó polgári átalakulást politikai mozgalmak – l875-ben nazarénus vallási mezbe bújtatott, erősen szociális töltetű megmozdulás, a századforduló környékén agrárszocialista sztrájkok – fékezték. A baloldali törekvések a tanácsköztársaság időszakában a szovjet-orosz típusú hatalmi és gazdasági berendezkedés megteremtésének kísérletében érték el tetőpontjukat.
A település lakóinak száma a polgári korszak majd egy évszázada alatt közel másfélszeresére nőtt: 1850-ben 2678, 1941-ben 3981 lakost írtak össze. A mezőgazdasági ingatlanok tulajdonviszonyaiban nem következett be alapvető változás, a művelt terület 40 százaléka nagybirtok, 60 százaléka kis- és középbirtok volt.
A községi közös, valamint az izraelita iskola a századelőn mind jelentősebb anyagi gondokkal küzdött. Mivel saját erőből történő fejlesztésükre remény sem volt, ezért a képviselő-testület kérte azok államosítását. A Dunapentelei Állami Elemi Mindennapos Iskola 1907 őszén nyitotta meg kapuit. A két világháború között ifjúsági szervezetek, egyesületek alakultak. 1940 őszétől két lépcsőben megtörtént a nyolcosztályos népiskolai oktatás bevezetése. 1920-tól ideiglenes, majd l925-től állandó óvoda működött az iskola épületében.
A második világháború évei jelentős megpróbáltatással jártak: 1941-től egyre gyakoribbá váltak a katonai behívások, jegyrendszer sújtotta a polgári lakosságot, 1944 nyarán sor került a zsidók deportálására. Harctereken hősi halált halt katonáit és a polgári áldozatokat siratta Dunapentele népe, s értetlenül állt a haláltáborokban kivégzett zsidók sorsa előtt. A harci események következtében az épületek egy része teljesen elpusztult vagy súlyosan megrongálódott.

1945 tavaszán a német megszállást a szovjet Vörös Hadseregé váltotta fel. Megalakultak a demokratikus pártok, parlamenti választásokra került sor, mégis az 1948 júniusában megalakult Magyar Dolgozók Pártja ragadta magához, szovjet segítséggel, a hatalmat. Létrejött az egypártrendszer, megteremtődött a proletárdiktatúra kiépítésének lehetősége.
Dunapentelén a földreform végrehajtása során megszűnt a nagy- és középbirtok, meghatározóvá a kisbirtok vált. Megkezdődött a háborús károk felszámolása: 470 lakóház, a római katolikus és a görögkeleti templom épülete, a nagyközség hivatala, az iskola épülete mellett újjá kellett építeni az út- és vasúthálózatot, az áramszolgáltatást, a kereskedelmi hálózatot és az ipari üzemeket is. Ezt, a lakosság összefogására épülő, nagyrészt helyi erőforrásokra támaszkodó folyamatot törte meg az 1948 júniusától kiépülő kommunista diktatúra.

Dunaújváros
A Magyarországon célként kitűzött gyorsütemű iparosítás érdekében a Magyar Dolgozók Pártja határozatot hozott egy új vaskohászati kombinát és hozzá kapcsolódó lakótelep felépítéséről. A minisztertanács 1949. december 28-án Dunapentelét jelölte ki a Dunai Vasmű Kohászati Kombinát telepítési helyéül. A dunapentelei löszhát a déli országhatártól szükségesnek vélt távolsága miatt, geopolitikai döntés alapján került kiválasztásra. 1950 tavaszán kezdődtek meg az előkészítő munkák, s május 2-án a város, majd október 10-én a gyár építése. Átalakult a természeti környezet, ott, ahol évszázadokon át mezőgazdasági művelés folyt, üzemek, lakóépületek alapozásai kezdődtek meg. Négyszögölenként 45 filléres „megváltási” összegért megszabadították a penteleieket évezredes földjüktől. Döntően megváltoztak Dunapentele lakosságának élet- és munkakörülményei.
A rövid idő alatt hatalmas méreteket öltő építkezés anyag- és munkaerőhiánnyal küzdött, a technikai ellátottság színvonala sem volt megfelelő. 1950. november 10-én párthatározat született az építkezés nagyarányú kibontakoztatásáról: nagyüzemi munkásokat irányítottak Dunapentelére, megjelölték az építkezés népszerűsítését szolgáló - főként sajtó - eszközöket, részletesen kijelölték a párt- és tömegszervezetek feladatait.

Az építkezések az ország minden részéből vonzották a munkaerőt, az ott dolgozók a legkülönbözőbb társadalmi rétegekből kerültek ki. A munkások számos kedvezményben részesültek. 1950 végén a nagyközség lakóinak száma elérte a 4200, az építkezésen dolgozóké a 7100 főt. A kezdetben csupán a vasmű építői számára épülő lakótelepet a minisztertanács 1951 március végén várossá nyilvánította. A kor szellemiségét jól tükrözi, hogy 1951. november 7-én Sztálin lett az épülő új város névadója. Sztálinváros magába olvasztotta Dunapentelét is, a gyárat Sztálin Vasműnek hívták ezentúl. 1956 októberében visszatértek a Dunapentele és Dunai Vasmű elnevezéshez. A vasművet a forradalom leverése után sem keresztelték vissza, de az MSZMP intézőbizottsága és a városi tanács 1957. április 3-án tartott együttes ülésének határozata nyomán a város tovább őrizte Sztálin nevét – egészen 1961. november 26-ig.
Sztálinváros megépítése az első ötéves terv legfontosabb célkitűzése volt. Az építkezés méreteit jól példázzák a beruházások számadatai: 1950-ben 400, 1951-ben 600 millió, 1952-ben 1,2, 1953-ban 1,4 milliárd forintot fordítottak Magyarország első szocialista városának és a vasműnek a felépítésére.
A népesség gyors növekedése oktatási, kulturális, egészségügyi, közművelődési stb. intézmények létesítését követelte meg. Sorra épültek az óvodák, általános és középiskolák, a vasmű szakmunkás-igényének kielégítésére kohászati technikum és ipari szakmunkásképző kezdte meg működését.
Az 1950-es évek első fele ideológiailag, s ezzel összefüggésben művészileg igen izgalmas korszak volt. Az új, ún. szocialista realista irányzat – közkeletű nevén a „szocreál” – célja a „tartalmában szocialista, formájában nemzeti” művészet megteremtése volt. A város létrejöttének időpontjából természetesen következik, hogy az egész magyar szocreál korszakot a legösszefogottabban, legjellemzőbben képes bemutatni. Központjának 1956 előtt megvalósult része a magyar építészettörténet egészének is fontos alkotóeleme, az országban egyedülállóan átfogó képet nyújt a kor építészeti, képzőművészeti törekvéseiről.

1953 nyarától bizonytalanság és pesszimista megítélés jellemezte a szovjet vasércre épülő vasmű, valamint a város jövőjével kapcsolatos állásfoglalásokat. Egyre határozottabbá váltak a kommunista diktatúra politikai eszközeit és gazdasági koncepcióit bíráló vélemények. A társadalmi méreteket öltő elégedetlenségnek értelmiségiek és munkások egyaránt hangot adtak.
Az 1956. október 23-án kirobbant forradalom és szabadságharc idején 24-en vesztették életüket a városban. A megszálló szovjet alakulatok ellen szabadságküzdelem bontakozott ki, de a katonai túlerő november 7-én megadásra kényszerítette a szabadságharcosokat. 1957-ben megkezdődtek a megtorlások, több mint 30 főt állítottak bíróság elé.

Sztálinváros újra Magyarország első szocialista városa lett, az 1953-ban visszafogott beruházások újabb lendületet vettek. Más – elsősorban könnyűipari - üzemek is idetelepültek, a város népessége dinamikusan növekedett. Sorra épültek a lakóházak, óvodák, általános és középiskolák. A műszaki főiskolát 1969-ben alapították.  A városépítés újabb korszakai – az 1950-es évekhez hasonlóan – a magyar építészet irányzatainak, eredményeinek és hibáinak bemutatására és értékelésére a legteljesebb mértékben alkalmasak.

A közművelődési, közgyűjteményi intézmények között jelentős helyet foglal el az 1951-ben alapított városi, ma Intercisa Múzeum és az 1953-ban átadott Bartók Béla Művelődési Ház, ma Bartók Kamaraszínház és Művészetek Háza. Az 1970-es évek közepétől a Munkásművelődési Központ és Könyvtár – utóbbi ma József Attila Könyvtár – is a közművelődés fontos intézményévé vált.
Az építkezés kezdeti időszakában a sportélet néhány futballmeccsre, pingpongcsatára és sakkpartira korlátozódott. A munkáslétszám növekedésével a sport területén új igények fogalmazódtak meg, s a politikai vezetés is eszközként használta a sportélet élénkítését az első szocialista város vonzóvá tételében. A hatvanas évek közepén a helyi sportolók élvonalba kerülésével kezdődött, majd a létesítmény-hálózat fejlesztésével folytatódott az a folyamat, amely 1988-ban a nemzet sportvárosa cím elnyeréséhez vezetett. 
A helykiválasztás végül is a településhálózat fejlesztése szempontjából szerencsés volt. Az 1991-ben megyei jogú város rangra emelt Dunaújváros a korra jellemző szigorú tervezettsége ellenére egyre inkább természetes, „nőtt” várossá fejlődött, a régió kulturális, kereskedelmi, közigazgatási központjává vált.

Összeállította az Intercisa Múzeum
kollektívája Buza Andrea muzeológus
vezetésével

2011.08.02. 12:26
   Regio Regia magazin


134. lapszám
Letölthető Pdf formátumban!böngészős verzió!Lapozós verzió!



133. lapszám
Letölthető Pdf formátumban!böngészős verzió!Lapozós verzió!



132. lapszám
Letölthető Pdf formátumban!böngészős verzió!Lapozós verzió!



131. lapszám
Letölthető Pdf formátumban!böngészős verzió!Lapozós verzió!



130. lapszám
Letölthető Pdf formátumban!böngészős verzió!Lapozós verzió!



129. lapszám
Letölthető Pdf formátumban!böngészős verzió!Lapozós verzió!



128. lapszám
Letölthető Pdf formátumban!böngészős verzió!Lapozós verzió!



127. lapszám
Letölthető Pdf formátumban!böngészős verzió!Lapozós verzió!



126. lapszám
Letölthető Pdf formátumban!böngészős verzió!Lapozós verzió!



125. lapszám
Letölthető Pdf formátumban!böngészős verzió!Lapozós verzió!



124. lapszám
Letölthető Pdf formátumban!böngészős verzió!Lapozós verzió!



123. lapszám
Letölthető Pdf formátumban!böngészős verzió!Lapozós verzió!



122. lapszám
Letölthető Pdf formátumban!böngészős verzió!Lapozós verzió!



121. lapszám
Letölthető Pdf formátumban!böngészős verzió!



120. lapszám
Letölthető Pdf formátumban!böngészős verzió!



119. lapszám
Letölthető Pdf formátumban!böngészős verzió!



118. lapszám
Letölthető Pdf formátumban!böngészős verzió!


117. lapszám
Letölthető Pdf formátumban!



116. lapszám
Letölthető Pdf formátumban!böngészős verzió!


115. lapszám
Letölthető Pdf formátumban!böngészős verzió!



114. lapszám
Letölthető Pdf formátumban!böngészős verzió!


113. lapszám
Letölthető Pdf formátumban!böngészős verzió!


112. lapszám
Letölthető Pdf formátumban!böngészős verzió!


111. lapszám
Letölthető Pdf formátumban!böngészős verzió!Lapozós verzió!


110. lapszám
Letölthető Pdf formátumban!böngészős verzió!Lapozós verzió!


109. lapszám
Letölthető Pdf formátumban!böngészős verzió!Lapozós verzió!



108. lapszám
Letölthető Pdf formátumban!    Lapozós verzió!



107. lapszám
Letölthető Pdf formátumban!  böngészős verzió!  Lapozós verzió!



106. lapszám
Letölthető Pdf formátumban!



105. lapszám
Letölthető Pdf formátumban!böngészős verzió!Lapozós verzió!


2011. 104. szám pdf

2011. 104. szám lapozós

2011. 104. szám 
böngészős verzió

 


2011. 103. szám pdf

2011. 103. lapozós

2011. 103. szám 
böngészős verzió


2011. 102. szám
böngészős verzió

2011. 102. szám - pdf verzió


2011. 101. szám
(lapozgatós)

2011. 101. szám 
böngészős verzió




2010. 10-12. szám pdf

2010. 10-12. lapozós

2010. 08-09. szám pdf

2010. 08-09. lapozós

2010.08-09. böngészős verzió


2010. nyár

2010. nyár böngészős verzió

2010. nyár letölthető pdf


2010. március-április

2010. március-április böngészős verzió


2010. január-február

2010. január-február böngészős verzió


2009. különszám

2009. Különszám böngészős verzió

Archivum

   Borászati kalauz

A Királyi Régió borászati
és turisztikai kalauza

Lapozható verzió

 

   Hasznos

Új rovatot indítunk portálunkon! Hasznos, megfontolandó tényekről, információkról, problémákról tájékozódhatnak cikkeinkben, ahol természetesen a megoldásról is lehet olvasni!

Tovább >>> 

ÁllásÉpítőiparKisipari gyártóMezőgazdaságSajtó, MédiaVallás
ÁruházFaiparKisipari szolgáltat...MinőségbiztosításSzálláshelyVas, Acél, Színesfé...
Autó, MotorFémszerkezetek gyár...KiskereskedőMobiltelefonSzállítás, Fuvarozá...Vegyipar
Biztonság, Biztonsá...Film, Fotó, OptikaKölcsönzésMűszaki cikkSzámítás- és Irodat...Vendéglátás
BútorFilm-, Mozi-, Szính...Könyv, ZeneMűvészeti tevékenys...Szépség, EgészségVillamosság
CégügyekHobbiKörnyezetvédelem, h...NagykereskedésSzivattyúkÜvegtechnika
CsaládIdegennyelvKözhasznú informáci...Nyomda, Sokszorosít...Szolgáltatás
DivatáruIngatlanKözigazgatásOktatásTakarítás 
EgészségügyIpari üzem, Gyár, B...KözüzemPénzügyTávközlés, telefon,... 
ÉlelmiszerKedvenceinkLakberendezés, Otth...Reklám, DekorációTervezés 
Energia, Fűtés, VízKereskedelemLátnivalókRuházatUtazás