Dr. Simanovszky Zoltán sohasem másoknak akart megfelelni
A világutazó közgazdász

Két generáció jövendő közgazdászait oktatta Budapesten, Tatabányán, Csíkszeredán és Székelyudvarhelyen. Több ezren tanultak, tanulnak az általa írt, és a cége által kiadott tankönyvekből. Nyugdíjazása óta a világot járja, és zamatos, szép bort termel szigligeti szőlőskertjében. Dr. Simanovszky Zoltánnal - aki jövőre lesz hetven éves – tatabányai lakásán beszélgettünk.

– Honnan indult ez a nagy ívű, tartalmas életpálya?
– Az akkor Magyarországhoz tartozó Máramarosszigeten születtem 1942-ben. Apai őseim sóbányászok voltak Aknasugatagon, Aknaszlatinán, anyai részről pedig parasztcsalád leszármazottja vagyok. Miután Észak-Erdélyt újra Romániához csatolták áttelepültünk a kis hazába, édesapám ugyanis katonaszökevénynek számított, így nem voltunk biztonságban. Vas megyében, Devecseren és Szentgotthárdon töltöttem a kisgyerekkoromat, majd Tatára költöztünk, ahol az Eötvösben érettségiztem. Kamaszként minden érdekelt, rengeteget olvastam – mondhatni mindenevő voltam –, így az ELTE bölcsészkarán tanultam magyar-népművelés szakon. Költő akartam lenni, de beláttam, hogy ehhez nincs elég tehetségem. Már a diplomaszerzés idején tudatosult bennem, hogy eltévesztettem a pályaválasztást. Azért dolgoztam egy évet népművelőként, majd ötöt tanítottam is Budapesten az Arany János Gimnáziumban. Eközben megtaláltam azt a szakmát, ami nekem való, így a tanítás mellett esti tagozaton tanultam a Marx Ká-roly (ma Corvinus) Közgazdaságtudományi Egyetemen.

– Magyar tanárból közgazdász lettél, újratervezés – mondaná a GPS!
– Hát valahogy így, de muszáj volt keresni valami reálisabb, logikusabb szakmát. Budapesten, a Külkereskedelmi Főiskolán kezdtem politikai gazdaságtant tanítani 1972-ben. Nagyon szerettem előadni az akkor éppen csak tűrt tőkés gazdaságról, a szoc. pol.-t pedig kötelező volt oktatni ha akarta az ember, ha nem. Nagyszerű hallgatóállomány gyűlt össze akkoriban a főiskolán, az előadások mellett hatalmasakat vitatkoztunk. A mi tanszékünk afféle reakciós társaságnak számított, Zágon Ernő tanártársam például jugoszláv partizán volt, és korábban életfogytiglani börtönre ítélték. A tanszék vezetője Dr. Rácz Dezső volt, akit szellemi vezérünknek is tartottunk. 1994-ig tanítottam itt, az utolsó időszakban már én voltam a tanszékvezető. Közben 1976-ban doktoráltam, disszertációmat „Élelmiszeripari tőkés kooperációk” címmel írtam. Iszonyú nehéz volt a témához anyagot találni, alig volt dokumentáció, így a nem igazán nyilvános minisztériumi levéltárban kellett kutatnom. Aztán ahogy egyre több szabad levegő áramlott be a Kárpát-medencébe, a 80-as években végre hivatalosan is elkezdhettük tanítani a Külker Főiskolán a polgári közgazdaságtant. A mikro- és a makroökonómia tantárgyfelelőse és előadója lehettem. A rendelkezésre álló magyar nyelvű szakirodalom szinte csak elmélettörténetből állt, így magam raktam össze a tananyagot angol nyelvű könyvekből. 1985-ben jelentette meg a főiskola a „Polgári közgazdaságtan alapjai” címmel az első komolyabb munkámat. Ezen kívül még vagy 15 könyvet írtam illetve szerkesztettem, főleg a közgazdaságtan témájában, de van köztük számviteli és informatikai tanulmány is. Igyekeztem a felsőoktatásban használható könyveket írni.

– Budapest után nem volt visszalépés Tatabányára kerülni?
– Először a MÜTF (ma már Edutus Főiskola) a Külker Főiskola kihelyezett tagozata volt, ahol közgazdaságtant oktattam. A volt KISZ-iskolában 30-40 fő hallgatta az előadásokat. Amikor a tatabányaiak elhatározták, hogy az önállósodás útjára lépnek, Kovács György Zoltán, az akkori megyei elnök, és a feledhetetlen emlékű Kósa László, mint a kuratórium elnöke kapacitált, hogy fogadjam el a tanszékvezetést. Meggyőztek, igazi, nagy kihívást éreztem egy új felsőoktatási intézmény létrehozásában, így nejemmel együtt (aki angol tanár) ideköltöztünk, és megkezdtük a munkát a MÜTF-ön. Először Sárberekben laktunk, majd Alsógallán, a Tompa utcában találtunk egy szép házat. Az 1995 és 1999 közötti időszak nagyon emlékezetes periódusa az életemnek. Óriási pezsgés, jobbító szándék és tenni akarás jellemezte az alakuló főiskolát. Nagyon nehéz volt ebből kiszakadni, ám 1999-ben nem hosszabbították meg az éppen lejárt szerződésünket. Hirtelen úgy éreztem magamat, mint a futballista, aki hiába játszik jól, az edzője mégis hirtelen lecseréli. Nagyon rosszul esett, de ma már visszagondolva azt mondom, ez volt az addigi pályafutásom legjobb váltása.

– Ezt hogy érted?
– Nem maradtam munka nélkül, már megvolt a szakkönyvek kiadására és forgalmazására alakult Tri-Mester nevű vállalkozásom, emellett pedig a Sapientia Erdélyi Magyar Egyetem meghívására Csíkszeredán tanítottam közgazdaságtant. Havi kétszer vonatoztam a Székelyföldre vendégprofesszorként. Fárasztó volt, de szívesen csináltam, nagyon jó emberi kapcsolatokra tettem szert. A felszabadult időmet a könyvkiadásra fordítottam, hiszen hiányoztak a főiskolai szintű szakkönyvek. Mintegy harmincat adtunk ki és forgalmaztunk, volt olyan, amelyből 15 ezer példány is elfogyott. Például ma is kurrensnek számít a mikro- és makroökonómiai feladatgyűjteményünk. Ez a tevékenység anyagilag is helyre tett, így a nyugalmamat és a békémet tulajdonképpen a MÜTF-ről való eltávolításomnak köszönhetem. Ment is a szekér 2008-ig, azóta viszont nagyon visszaesett a tankönyvek iránti kereslet. A mai diákok – de elmondhatjuk ezt a felnőttekre is – nem hajlandóak olvasni! Mára mindössze öt főiskolai könyvesbolt működik az országban, ebből egy a miénk, Tatabányán. Szerencse, hogy jól működik a webáruházunk (www.trimester.hu), ennek a bevétele tartja fenn manapság a vállalkozást.

– Mikor kezdted a világjárást?
– 2003-ban rendetlenkedni kezdett a szívem. Én ezt isteni figyelmeztetésként éltem meg, eljött az ideje, hogy bepótoljam mindazt, amit az azelőtti negyven évben a napi 16 óra munka miatt elmulasztottam. Úgy döntöttem, hogy törődök magammal, beteljesítem régi vágyamat, elutazok mindazon helyekre, amikről eddig csak olvastam. Egy életem van, ha ezt elpazarlom, senki nem adja vissza! Azelőtt sem az volt a célom, hogy különféle embereknek és szituációknak megfeleljek, így most is – szerencsére anyagilag megengedhetem magamnak – a saját utamat járom. Öt földrész 67 országában fordultam meg, van egy sportcipőm, amely minden utamon velem volt. Hol a feleségemmel, hol egyedül fedezem fel a világ csodáit. Voltam a Távol-Keleten, Kínában, Tibetben, eljutottam Peruba, Tanganyikába, Kenyába és Zanzibárba, New Yorkban és Izlandon is jártam, mindenhonnét hoztam egy plüssállatot, tele van velük a kandallóm környéke. Érdekes viszont, hogy például nem jártam még a magyarok kedvenc kirándulóhelyén, Görögországban. Még szeretnék eljutni Iránba, megcsodálni a perzsa és sumér kultúra kincseit, emlékeit.

– Melyek a legemlékezetesebb élményeid?
– Hála Istennek, volt egypár. Amikor megpillantottam az egykori Inka Birodalom romvárosát, Machu Picchut, egyszerűen leesett az állam. Igazi katarzis volt a Taj Mahal – amelyet a XVII. században élt Sáh Dzsahán császár építtetett szeretett felesége, Mumtáz Mahal halálakor –, annyira meghatott, hogy kis híján elsírtam magam. Vagy Kambodzsában egy parkban játszó zenekar, amelyben minden zenésznek hiányzik valami testrésze, amelyet úgy veszített el, hogy aknára lépett… Vagy vidámabb dolog Pekingből: a központi vasúti pályaudvaron többször is bemondták: Kövidinka! Nem tudtam mire vélni, pedig ez a kifejezés a kínai nyelvben azt jelenti: minden utas figyeljen! Persze mi magyarok inkább a jóféle fehérborra asszociálunk.

– Bort is termelsz. Hogy jött a szigligeti telekvásárlás?
– A 70-es években vettünk egy gyeptengert, amelyen 450 négyszögöl elhanyagolt szőlő, némi gyümölcsös, meg egy kis ház állt. Úgy gondoltuk, jó lesz kikapcsolódásnak. A munka azonban annyira lefoglalt bennünket, hogy szinte alig jártunk a telekre. Elröppentek az évtizedek, és én közben rájöttem, hogy ez is fontos része az életnek! Így hétvégén kocsiba vágjuk magunkat, és irány Szigliget! Ma már kétlakiak vagyunk, alig várjuk, hogy ott lehessünk. Felújítottuk a házat, be is rendeztük, kényelmesen elférünk ott is. Mindent magunk csináltunk, eltűnt a gaz, szép, gondozott kis birtokunk van a vár tövében, ahol csak az őzek és vaddisznók jönnek hívatlanul hozzánk.

– Úgy érzed, mindent elértél az életben, amit célul tűztél ki magad elé?
– Még nagyon sok helyre el szeretnék jutni, és legalább nyolcvan éves koromig dolgozni akarok. A nyugalom, az anyagi függetlenség, a béke, a családi tűzhely melege, Judit a megértő feleség megadatott nekem, hála az égnek. Ez maga a teljesség, bár az unoka még hiányzik, akit felelősség nélkül, maximálisan elronthatok! Szakmai téren vannak hiányosságok – például egyszerűen meguntam, és félredobtam a kandidátusi disszertációmat –, az a baj velem, hogy nagyon sok mindenről nagyon sok mindent szeretnék tudni, így igazán semmiben sem tudtam elmélyülni. Ugyanakkor ismeretszerzés szinten azt hiszem majdnem mindent sikerült magamba szívnom, ami érdekelt. Hátralévő éveimet, napjaimat úgy szeretném szeretni, mint a szőlőt: minden darabjában gyönyörködni, minden egyes fürtjét külön-külön babusgatni. Azt hiszem, csak így érdemes!
Veér Károly

A fenti cikket is megtekintheti modern, FPF alapú digitális kiadásban!