Cselenyák Imre, Dorog idei Rauscher-díjasa
Az ember a sorok között

Világos, érthető, kíméletlenül őszinte. „Az volt mindig a meggyőződésem, hogy az ilyen elbeszélő regényíróknak, mint amilyen én vagyok, egyszerűen nem jár semmilyen díj.” És mégis. Munkásságát idén Rauscher-díjjal ismerte el Dorog városa. Erről, zenéről, írói hitvallásról, múltról és jövőről beszélgettünk Cselenyák Imrével, jelenünk kiemelkedő irodalmi alakjával.

– Meséljen arról, hogyan került Dorogra?
– Házasság révén. 1987-ben egy bulgáriai nyaraláson ismertem meg a feleségemet, akivel ma is megosztom a hétköznapok élményeit, az ünnepek nyűgét, a gyereknevelés fárasztó csodáját. Különös, hogy én az első perctől fogva – s ez már a megismerkedésünk évétől számít – kedvelem Dorogot, otthon éreztem magam benne, nagyon gyorsan barátokra leltem, már a második alkalommal kilátogattam a focimeccsre, és egy csapásra Dorog szurkoló vált belőlem. Grosics és Buzánszky váro-sában az ember nem is tehet mást, óhatatlanul rajongania kell a futballért. És a feleségem is imádja a labdarúgást, néha meg is jegyzi félig komolyan: engem a férjem azért vett feleségül, mert szeretem a focit. Sokan hiszik, hogy budapesti vagyok, de ebből csak annyi igaz, hogy ott is laktam kisebb-nagyobb megszakításokkal tizenhét évet. Egyébként Kelet-Magyarországon születtem egy Nyírkáta nevű faluban.

– Irodalmi pályáját zenészként kezdte. Mennyire meghatározó szegmense Cselenyák Imre életének a színpadi élet 2011-ben?
– Karakteresen. Nem feltétlen, mint aktív zenész, bár idén ősszel is már volt két föllépésem, de a zene jelenléte az emlékeimben állandó prioritást élvez. Ahogyan Hrabal mondotta: „a múlt a második jelenünk”. Valamennyire át vagyok itatva harmóniával, ráadásul énekelek a dorogi Hallelúja kórusban. Egy vagyok a zenével, mondataimnak ösztönszerűen ritmust adok, soraim dudorásznak. A kettő egymás nélkül számomra elképzelhetetlen. Most eszembe jutott, milyen lehet egy botfülű író, és tényleg nem tudom, hogyan lehet dallam nélkül írni.

– Az Oláh c. novellájában Gelu Păteanu* markáns véleményét olvashatjuk a kortársművészet már-már érthetetlen, keszekusza mivoltáról. Ön hogy vélekedik a mai magyar irodalomról?
– Könyörtelen. Aki tudja az elbeszélő-művészet titkát, azt az úgymond „szakma” elhárítja vagy mellőzi, amely egyet jelent az ártással. Tudniillik például, ahogy a futball vagy a színészet mérhető, az irodalom kevésbé, most valóban keszekusza. A focicsapat, ha győz, nagy az öröm, legközelebb több néző látogat ki, idővel lesz több pénz is. A színész, ha remek, zseniális, a közönség imádja, s az mindkét félnek megfelel. Az író, ha ír egy jó könyvet, amit az olvasók elkapkodnak, rajongva beszélnek róla, az még nem jelent semmit. Attól még a „szakma” olyan goromba tud lenni hozzá, hogy csoda. Pedig magunk között szólva ez helytelen viselkedés, egy jól működő országban az olvasó szava szent. Mint gyakorló könyvbarát is az írás mellett, akár ki is kérhetném magunknak, hogy lenézik az olvasókat. Aztán meglehet, hogy egészen másról van szó. Talán túl sokan akarnak megélni az irodalomból, de alkotás nélkül, és ösztönösen védik a privilégiumukat, tehát minden olyan mesemondó-elbeszélő felbukkanása veszélyeket rejt számukra, akik jóban vannak az olvasók tömegeivel. Én csak nevetek ezen, mert nekem ugyan nem kell kegyelemkenyér, én a helyezkedés, gyűlölködés helyett regényeket írok, nem is keveset, és olvasóimmal kokettálok.

– A Rauscher-díj a legnagyobb művészeti elismerés Dorogon. Mit jelent ez az Ön számára?
– Két éve vizsgáltam meg jobban a Rauscher-díjat, és rá kellett jönnöm, hogy ez nem csak regionális elismerés. Akik eddig megkapták – nem is mind dorogi –, igenis jelentős életművet, alkotásokat hoztak létre. Szinte valamennyi kitüntetett országosan elismert, de van közöttük nemzetközileg is kiemelkedő művész. Lelkük rajta, hogy máshol mások kiknek adományoznak díjakat, de Rauscher-díjat érdemtelenül még senki sem kapott. Úgy fogalmaznék, hogy ezt a díjat a dorogi képviselő-testület szavazza meg, de hordereje ennél kiterjedtebb. Mindenkivel, akik eddig megkapták, büszkén vállalok sorsközösséget. De hozzá kell tennem, meglepett a testület határozata. Szó sincs róla, hogy az alkotásaimat nem tartanám erre érdemesnek, inkább a bevett gyakorlat hitette ezt velem. Az volt mindig a meggyőződésem, hogy az ilyen elbeszélő regényíróknak, mint amilyen én vagyok, egyszerűen nem jár semmilyen díj.

– A regényeit hogyan sorolná be az irodalomba?
– Vigyáznom kell, nehogy magam is beleessek abba az alapvető hibába, hogy a szakma ítészeinek szemüvegén keresztül kezdjem szemlélni a magam alkotásait, mert abból semmi jó nem sülne ki. Az eddig megjelent 23 kötetem közül hét kortársirodalom, amelyeket neves kiadók adtak ki, s amelyekben hitet teszek a hétköznapok ragyogása, az apró adomák szükségessége, az élet ambivalens szépsége mellett. Olvasóimnak egy része igen kedveli a novelláimat, kisregényeimet, szívük szerint ők is így írnának magukról, ha lenne hozzá vénájuk, mondják. Hanem sem az életem, sem a munkásságom nem lenne teljes, ha nem született volna meg Jean-Pierre Montcassen. A Puedlo kiadó alapötletére hatalmas munkához láttam, s egyszerre csak elkezdtek sorba megjelenni történelmi kalandregényeim ezen a néven. Óegyiptomi, görög, római, arab, japán témákban kezdtem megvalósítani gyermekkori álmaimat. Nagyon fontos volt megtalálnom bennük a magam útját, amely egyaránt örömére szolgált alkotónak, olvasónak. Ma már kiterjedt levelezést folytatok nagyszerű emberekkel határokon belül és túl, regényeimnek a száma meghaladta a 100 ezres példányt, amely siker úgy vélem az olvasmányosságnak, a felelősségnek, a szelíd bölcseletnek, a sajátságosan kalandos, szellemes és pajzán történetvezetésnek az eredménye. Sokan az én korfestő regényeimen keresztül szerették meg a múltat, és alig várják, hogy kezükben tarthassák a következő kötetem.

– Említette, hogy írásai az önmegvalósítás mellett utat is mutattak életének. Mi az a filozófiai keretrendszer, amelyben elhelyezné Cselenyák Imrét, a magánembert?
– Igen, jó kérdés. A múlt értékeit olyan tisztán szeretném továbbvinni, ahogy azok akkoriban megfogalmazódtak. Nagyra tartom Kantot, Hegelt, Sartre-t, Kierkegaard-t, Bibót, Freudot… hadd ne soroljam őket tovább, de igazából az ókori filozófusok hoznak lázba. Talán azért, mert a technikai fejlődés még nem telepedett rá az emberi elmére, s az akkoriban kimondott bölcsességek biztosan és méltán örök érvényűek. Hogy is mondta Kung Fu-Ce? „Amit nem akarnál magadnak, ne tedd soha mással.” Kicsit talán már elcsépelt aforizma, de nem tudja mindenki, hogy ez jóval Krisztus előtt lett kimondva. Sokan úgy emlegetnek, mint a női olvasók kedvence. Többek között ezt vállalom, és mindenképp egyetértek a költő Aiszkhülosz szavaival: „Hallgass a nőkre, még ha nőt nem is szeretsz!” Nos, akkor mit szóljak én, amikor pedig szeretem a nőket! Igyekszem rehabilitálni Arisztotelészt, hiszen – az egyébként számos fizikai butasága mellett – korszakalkotó filozófus volt, akinek Politika című műve nagy hatást gyakorolt rám. „…az ember természeténél fogva állami életre hivatott élőlény…” Vagy egy másik örök igazsága: „aki jól akar uralkodni, annak előbb engedelmeskedni kell megtanulnia.” Ilyen beállítottság után mondanom se kell, milyen nehéz nekem ezekben a terhes időkben. Az élet azonban mindig tartogat számunkra valami érdekességet, ezért érdemes megvárni mindig a holnapot. Azt kell mondanom, én már elköteleztem magam az elbeszélésnek, és csupán életem végéig fogom művelni. Mert úgy van az, Ciceró szerint is, hogy: „Ami hasznos annak, aki kapja, nincs terhére annak sem, aki adja.” Folytathatnám kedvenc bölcseim sorát, de gondolom, a cikk terjedelme sem lehet végtelen, inkább azt ajánlom, aki úgy gondolja, olvassa regényeimet, melyek akár Cselenyák Imre, akár Jean-Pierre Montcassen álnevem alatt jelentek meg.

– Ha egy időkapszulában üzenhetne a jövő újságíró, illetve író nemzedékének, mi lenne az?
– „A múlt a második jelenünk. És az a szebb, aki szebben fejezi ki magát”. Hrabal idézetei után azért nekem is van útravalóm. Kedves írástudók! Akik nem képesek érthető formában közölni közlendőjüket, ne is írjanak másnak, csak maguknak. Az is szép dolog ám. Nem vagyok a modern kortársművészet ellen, hiszen nekem is vannak hajmeresztő ötleteim, de gyűlölöm, ha az irodalomban vagy bármely más publicisztikában szerepet játszik az aktuális divat. Egy író legyen hiteles krónikás vagy mesemondó, és a homályos kifejezések helyett igyekezzen inkább világos szavakkal mély lenni. Legalábbis próbaképpen. Meglepő dolgokra fog ráébredni. S ha ezt kipróbálta, és továbbra is jóban van magával, utána lehet olyan mély, mint a feneketlen kút, és olyan magvas, hogy átszakítja a földkérget.

Taizs Gergő