Édesanyját eltiltották a szurkolástól
Isten éltesse a 86 éves Grosics Gyulát!

Grosics Gyula, a Fekete Párduc, a legendás Aranycsapat kapusa 1926. február 4-én született Dorogon. Pályafutása során szerepelt a Dorogi Bányászban, a MATEOSZ MSE-ben, a Honvédban és a Tatabányában. A magyar válogatottban 86-szor játszott, részt vett három világbajnokságon (1954, 1958, 1962), az 1952-es helsinki olimpián pedig tagja volt az aranyérmes csapatnak. Túl néhány súlyos betegségen, műtéten, kissé görnyedten ugyan, de szellemi képességeinek teljes birtokában még ma is szívesen tesz eleget erejéhez mérten a gyakori meghívásoknak. Tatabányán, Szepesi Gusztáv sírjának meglátogatása kapcsán beszélgettünk a kiváló sportemberrel.

– Gyula bácsi hogy emlékszik az egykori csapattársra, Szepesi Gusztávra?
– Szepesi Guszti magával hozta a pályára azokat a tulajdonságokat, amelyek a labdarúgásban nélkülözhetetlenek. Fáradhatatlan, megalkuvást nem ismerő, roppant gyors, kemény és ráadásul technikás játékos volt. Nagyon fiatal, mindössze húsz éves volt, amikor bekerült a Tatabánya első csapatába. Hamar standard játékos lett, és behívták a válogatottba is, Baróti Lajos szövetségi kapitány keze alatt olimpiai bajnokságot is nyert 1964-ben, Tokióban. Sajnos egy sérülés hamar véget vetett a pályafutásának, de sohasem szabad elfelejtenünk, hogy olyan egyéniséget radírozott le védőként a pályáról, mint a kiszámíthatatlanul cselező legendás brazil Garrincha.

– A magyar futball legszebb, ugyanakkor legkeserűbb mérkőzése az 1954-es vb döntő, a 3:2-es vereség a csoportmérkőzésen 8:3-ra elintézett NSZK ellen. Tényleg nem győzhettünk azon a berni estén?
– Furcsa egy mérkőzés volt. Puskás Öcsi félig sérülten is zseniálisan játszott, rúgott két szabályos gólt, és az egyiket előbb megadta a bíró, majd visszavonta a döntését. Olyan még nem volt soha egy világbajnokságon, hogy egy játékvezető, a szovjet Latisev egy csapatnak kétszer vezessen mérkőzést. Emlékszem, hogy a vb előtt Moszkvában is fújt nekünk egy meccsen, és olyan pofátlanul csalt, hogy leesett az állunk. Az az igazság, hogy be kellett volna rúgni azt a 6-7 ziccert, ami adódott a csatáraink előtt. Különösen szegény Kocsis Sanyi hagyott ki rengeteg helyzetet. Egyébként azt vallom, hogyha a 62-es csapat védelme játszik ezen a meccsen, biztos nem kapunk ki. Olyan erőnléti és gyorsasági fölényben volt a Solymosi, Mátrai, Sárosi, Sipos és Mészöly által alkotott védelem a korábbiakhoz képest, hogy az leírhatatlan.

– Az Aranycsapat tagjait szabályosan üldözni kezdték a vereség után. Önt is meghurcolták mondvacsinált okok miatt.
– 1954 végén őrizetbe vettek. A vád hazaárulás és kémkedés volt. Igazából máig sem értem, hogy mivel vádoltak. Mondhatni már a nyakamon volt a kötél, amikor Nógrádi Sándor, a honvédelmi miniszter első helyettese közbelépett. Ha ő nincs, valószínűleg felakasztanak. Mindenesetre 1955-ben hosszú ÁVÓ-s felügyelet, eltiltás és a Tatabánya csapatába való száműzetés következett. Annak ellenére, hogy kényszerűségből kellett átigazolnom, a tatabányai hét év klubpályafutásom legszebb időszaka volt, mivel úgy éreztem, hogy komolyan hozzá tudok járulni a bányászcsapat sikereihez. Nemrég meghívtak a Terror Háza megnyitására, el is mentem. Beléptem az épületbe, és elkezdett villogni a szemem. Mire leértem az első szintre, a pincébe, szabályosan rosszul lettem, hiszen visszakerültem abba az időbe, amikor itt tartottak fogva. Kirohantam, és azóta elkerülöm az épületet. Nem akarok emlékezni, mert fizikailag rosszul leszek az emlékektől.

– Gyula bácsi megváltoztatta a kapusjátékot, az alapvonalon való helyezkedés helyett rengetegszer kifutott, lábbal is játékba avatkozott, és emlékezetesek fantasztikus robinzonádjai. Honnét jöttek ezek az újítások?
– Jó ütemérzékem volt, ez a gyorsaságommal kiegészítve rákényszerített arra, hogy bejátsszam az egész tizenhatost. Miért kéne nekem minden esetben kivetődni, amikor sokszor lábbal, jóval előbb elérhetem a labdát! Ha egytized másodperccel előbb startolok, akkor a labda az enyém, hiszen felém gurul. A robinzonád, a levegőben úszva történő védés egy ösztön. Ahhoz, hogy elindulj a labda irányába, minden mozdulatodat kontrolláld, hogy megoldd a feladatodat, tényleg tehetség kell, ezt nem lehet megtanulni.

– Sokszor és szívesen mesél a gyermekkoráról. Ennyire meghatározó időszak ez az életében?
– Ha az ember elér egy bizonyos kort, elkezdenek felidéződni a régi emlékek. Azt nem tudom, hogy tegnap mit csináltam, de arra például emlékszem, hogy Dorogon a vasúti sínek mellett laktunk az 1-es utcában. Egyszer meglógtam, és felszálltam egy tehervonatra, ami elindult, és ment kifelé a városból. Édesanyám kijött az udvarba, meglátott, és rám kiáltott. Én megijedtem a hangos szótól, leugrottam, és a kerekek néhány centire a fejemtől csattogtak el. Mit ad Isten, a következő héten elkezdték drótkerítéssel bekeríteni a vasúti pályát. A másik, hogy egészen kis gyermekként, 3-4 éves koromtól idejártam Tatabányára, a nagyszüleimhez, akik a VII-es telepen laktak. Minden évben 2-3 hónapot náluk töltöttem. Nagyon csintalan gyerek voltam. Volt olyan például, hogy felmásztam egy fa tetejére, nem tudtam lejönni, és a tűzoltóságot kellett kihívni, hogy leszedjenek. Akkor még álmomban sem gondoltam, hogy valaha én itt fogok játszani a tatabányai csapatban. Egyébként nagyon szófogadó gyerek voltam, ha valamit mondtak a szüleim, én tűzön-vízen keresztül végrehajtottam, mert úgy gondoltam, hogy a szülők jobban tudják, hogy mi a jó nekem, mint én. Édesanyám a betegségének egy éve alatt annyira vallásos lett, hogy nem tudta elképzelni az életét – de a miénket sem – templom, szentmise és pap nélkül. Úgyhogy szigorú, katolikus neveltetésben részesültem, és soha nem tagadtam meg a hitemet, vallásomat. Természetes, hogy gyermekkoromat életem nagyon fontos időszakaként tartom számon.

– Legendás történet, hogy édesanyját eltiltották a foci nézésétől. Hogy is történt ez?
– Édesanyám mindössze egyszer látott labdarúgó mérkőzést, és engem a pályán. Az ominózus találkozón – a Zuglói MADISZ ellen játszottunk a negyvenes években Dorogon - egy kisebb karcolásos sebet kaptam Tolditól, a későbbi kiváló csatártól, aki elé kivetődtem egy előrevágott labdára. Sportszerűen átugrott, de az egyik lábát nem tudta eléggé felemelni, így felszakította a bőrt a fejemen. A seb rögtön elkezdett vérezni. Egy perc volt talán hátra, és én elhatároztam, hogy eljátszom a nagyhalált, pedig nem volt súlyos a sérülés. Édesanyám látta a jelenetet, hogy vérző fejjel fekszem a füvön, és megvárta, míg a kiállított Toldi a játékos kijáróhoz ér, valahogy közel férkőzött hozzá, és a vastag nyelű esernyőjével elkezdte püfölni a csatár fejét. Megölted a fiamat te átkozott! – kiabálta. Persze egyszerre lefogták, behívták az elnök irodájába, és mondták neki: Grosics néni, soha többet ne jöjjön futballmérkőzésre! Így aztán nem is látott többet a pályán játszani.

– Kapushoz képest fiatalon, ereje teljében, 36 évesen visszavonult. Mi volt ennek az oka?
– Elhamarkodtam a döntést, még 3-4 évet játszhattam volna, de az 1962-es chilei vb után közölték velem az akkori OTSH vezetői, hogy nem járulnak hozzá ahhoz, hogy visszamenjek a fővárosba, konkrétan a Fradiba játszani. Hét éve éltem már akkor távol a családomtól, és első dühömben bejelentettem, hogy visszavonulok. Nagy butaság volt ez a részemről. Ha vissza lehetne pörgetni az idő fonalát, bizony most másképp csinálnám.

Miután felhagyott az aktív játékkal, edzőként próbálta ki magát: itthon a Tatabánya, a Salgótarján és a KSI edzője volt, továbbá dolgozott Kuvaitban és Lengyelors,zágban is. Számos rangos egyéni elismerés büszke tulajdonosa (A Nemzet Sportolója, Szent István-díj, Prima Primissima-díj, Magyar Szabadságért-díj), a felcsúti Puskás Akadémia szakmai irányító testületének tagja. Újbudán egy általános iskola, Tatabányán egy stadion, Gyulán pedig egy futballakadémia viseli a nevét. 2008. március 25-én megvalósult régi álma,  jelképesen bemutatkozhatott a Ferencváros színeiben, amikor a zöld-fehérek az angol Sheffield United ellen léptek pályára az Üllői úton. Grosics a kezdőcsapatban kapott helyet.
Veér Károly

Nem maradt virág nélkül Szepesi sírja

Idén június 5-én éppen 25 éve, hogy tragikusan fiatalon, 48 évesen elhunyt a Tatabányai Bányász SC olimpiai bajnok labdarúgója, Szepesi Gusztáv. A kiváló sportember emlékét a bányászváros Újtelepi temetőjében található 14. számú díszsírhely őrzi.
A nagyszerű hátvéd barátai és tisztelői Nagycsütörtökön, az utolsó vacsora és a gyász napján a díszsírhelynél csendes főhajtással és virág elhelyezésével emlékeztek az egykori példaképre és jó barátra. Az első virágcsokrot az egykori csapattárs, az Aranycsapat kapusa, Grosics Gyula helyezte el Szepesi Gusztáv sírján. A megemlékezésen részt vett Schmidt Csaba, Tatabánya MJV polgármestere is. Szepesi Gusztáv emlékét Kancz Csaba, Tatabánya MJV alpolgármestere, a megyei labdarúgó szövetség társadalmi elnöke idézte fel, majd a Fekete Párduc, azaz a 86 éves Grosics Gyula bácsi mesélt a fiatalon elhunyt nagyszerű labdarúgóról.
Ezt követően a kezdeményező Lakatos Pál, a Magyar Rádió Vasárnapi Újságának főszerkesztője, és Veér Károly, a Regio Regia magazin főszerkesztője megbeszélést folytatott Kancz Csabával arról, hogy miként lehetne a díszsírhely a városlakók, és az ideérkezők által sokkal látogatottabb. A barátok és tisztelők civil kezdeményezésként szeretnék elérni, hogy az olimpiai bajnok sírja ne csak gondozott, tiszta legyen, hanem azon – ébren tartva az emlékezés és a tisztelet lángját – mindig legyen friss virág, akárcsak ezen a szép, áprilisi napon.