Vázlat a régi ember ünnepéről – karácsony kapcsán
Három aranyalma

Kevés olyan tudós, tanító ember létezik széles e hazában, mint Molnár V. Józsi bácsi népművelő, néplélektan kutató. A Regio Regia magazin főszerkesztőjének van szerencséje hónapról-hónapra hallgatni az immár 83 éves, fáradhatatlan, varázslatos ember előadásait az esztendő körének népi szokásrendszeréről a Kőrösi-Csoma Sándor Magyar Egyetemen. A most következő tanulmányrészlettel tisztelgünk Józsi bácsi munkássága előtt. A teljes írás az Örökség című kötetben (Örökség Könyvműhely 2011.) olvasható.

A hajdan volt „karácsonyi asztal”-ra emlékezve, a kartali Piroska néni (Magyar Andrásné Csóré Piroska) mondta el, hogy apja az éjféli mise után: „behozott három szem almát (a kamrából), egyet kivitt a kútba, na aszongya ebből isznak az állatok, hogy olyan egészségesek legyenek (mint az alma), egyet meg beletett a vödörbe, a vízbe, aszongya (a családnak) erről meg (ti) igyatok egész vízkeresztig, hogy ilyen szép pirosak legyetek. A harmadik almát meg szétvagdosta, és aszonta vegyetek ebből mindnyájan (...), hogyha valamikor elmentek a családból, így, mint ahogyan az alma egybe’ volt, így jöjjünk össze.”

A régi ember hitte, hogy a téli „napfordulat” misztériumában, amikor meghal, s még ugyanabban a pillanatban meg is születik az új életet adó, áldott fény; (Megváltó támad Isten akaratából) éjféli harangszókor aranyossá válnak (vagy borrá változnak) a vizek, a kút vize is, s ha benne megmeríti az almát, amely számára az élet „egész”-ségét idézte meg, az szakramentummá lényegül. Játékával e magasztos éjjelen a minden-kerekség része lett (jószágával együtt), s részese majdan az elkövetkező esztendőben Isten áldásának.

A természetben élő ember a világot, a Mindenséget kereknek észlelte: „kerek határ”, „kerek világ”, s e kerekség kellős közepét, a „föld köldökét” szentnek tartotta. A moldvai csángó-magyarok szerint „a föld köldökirű, ha van szó, az mindenkinek az a hely, hul született, ahul ősapáink tájai, ahul él az ember, ahul nyeri mindennapi kenyerit, ott hul ismeri az egész világot”. A föld köldökét az égi biztos ponttal, féltekénken az északi sarkcsillaggal az „égig érő fa” kötötte össze (az eget tartó világoszlop, a Mindenség tengelye), amelynek csúcsán a Teremtő trónol, aki rendet tesz a világ látszólagos káoszában, s jeleket támaszt, amelyekkel tudatja a rendet, s parancsait. Ő rakta az ég búrájára a csillagokat (s alkotta a csillagképeket), a Napot és a Holdat, azokat az égi lényeket, akik az égig érő fa körül keringenek fáradhatatlanul. Ezek segítségével tájékozódott a régi ember, mind a kerek világ, mind a kerek esztendő és nap születést, életet, halált hordozó, ciklikusan váltakozó tartományában, a tér-idő misztikus mezején…

…Isten kerek esztendeje tizenkét más-más ágat, hónapot hajt, a tizenkét hónap ötvenkét hetét virágzik, s az ötvenkét hét három nagy ünnepet (karácsony, húsvét, pünkösd) terem. A három aranyalma archaikusabb felfogásban a Nap keltének és leszentülésének három kardinális helyét jelölte, jelentette: a téli és a nyári napfordulati, s a két napéjegyenlőség azonos helyét.

Az évkört már az ókorban tizenkét egyforma időtartamú részre tagolta az ekliptikán körbemozgó (a régi ember által megtalált és kitüntetett) tizenkét csillagkép: az állatöv égi „képírása”. A tizenkét csillagképhez tizenkét egymást kiegészítő tulajdonság kötődött, földi életünk, élő környezetünk változásainak és átváltozásainak köre, ritmusa[3]. A változások és átváltozások időpontjaihoz már az ősidőkben kultikus cselekvések tartoztak; s fokozatosan ünneppé nemesedtek az évkör megtalált csomópontjai. A középkori keresztény ünnepek (Jézusról, Szűz Máriáról, az angyalokról és a szentekről való megemlékezés alkalmai) csaknem kivétel nélkül az ún. pogány ünnepek helyére kerültek. A régi formákat, „edényeket” új tartalommal töltötték meg. A középkori ember hite szerint a Teremtő parancsára elevenné, időszerűvé, rendezetté lett az ókor végére bálványimádássá merevedett (túlspekulált, kaotikus) szakrális gyakorlat, a Mindenség megtalált rendjéhez való igazodás módja, „módszere”…

…Az imádság utolsó két sora a Nap és Jézus Krisztus analógiás kapcsolatára utal. A régi falu népének a Nap (égi szerepéből, „tulajdonságából” következően) alkalom arra, hogy Jézust megidézze: a karácsonyi Nap például a születő Jézust, a húsvéti pedig a föltámadót. A bukovinai székelyek téli napfordulós „pogány” tánca a betlehemi Jézust köszönti. Ahogy a karácsony éjfélen születő Nap a határ új életét hozza, akképpen Jézus az emberét -- vallják még ma is a falu öregei. A bukovinai székelyek karácsonyböjti kántálásában, a „paradicsomolás”-ban egyszerre van jelen a megszülető (minden élet oka) és a feltámadás előtt meghaló (az új életet halálával megváltó) Krisztus…

…A régi ember számára a világ - annak minden „mozgó és moccantalan teremtménye” - középpontra ragozódó kerek egész, amelyben minden mindennel összefügg, amelynek hierarchikus és heterogénrendszerében ő, az észlelő, a látszólag különvaló is szervesen beletartozik; a tér és az idő cselekvő része, részese. Hiszi, hogy cselekvése (szokásai, szakrális játéka), annak módja hatással van a létét formáló erőkre. Hiszi, hogy szükség van rá, hogy az Úr aktív, „pozitív hősnek” teremtette. Karácsonya ezért valóságos. Nem emlékünnepet ül, hiszen hitében Krisztus mindennap, minden évszakban minden elevenben mutatja magát, s minden karácsonyon benne az ő szívében, lelke szalmaágyán születik meg.

Minden karácsonyon újra, meg újra bemegy a házba: „Begyütt Jézus a házamba,/ Házam közepén megálla” - és rendezi életét - a szorongással és reménnyel teli sötét napok idejének kellős közepén megerősíti a szeretetben. Karácsony éjjelén az Ég és a Föld köldöke egyetlen középponttá válik. A hites ember ilyenkor kívül kerül a téridőn, „villanásnyi” időre Istenben él. A régiségben két alkalma volt a megbocsátásnak: karácsony és húsvét ünnepe. Karácsony napon a régi ember, ha elszakadtan élt a szülői háztól, ha haraggal szakadt el, akkor is hazament a szülőket köszönteni („megénekelni’). Azon a napon a gyermek-Isten karéjba ölelt mindenkit, s a terített családi asztalnál, melynek közepén a Lucakor csíráztatott búzabokorban gyertya égett, Ő kért bocsánatot a haragot keltőben, s Ő bocsátott meg a megbántottban. Ez volt a karácsonyi ajándék-karácsony ajándéka; meg az éjféli mise után terített karácsonyi asztalon, melyre számos vidéken mindenből került „mutatóba”, ami a réteken (az „életen”) termett - a születő új fény, az éppen akkor és ott született Krisztus áldása.

„Szerettük a nyarat - emlékezett vissza a hajdan volt időkre Hévízgyörkön Juli néni (Sápiné Homoki Júlia) - akkor nagyon sokat dolgoztunk, télen meg csak ünnepeltünk, majd az egész tél ünnepünk volt; az volt még az igazi! Máma én se nagyon ünnepelek, meg a család se, mert mindenki csak rohan; már nem is soká élünk ebben a rohanó világban - elpotyogunk, mint a legyek”.

Molnár V. József