Egy teadélután Bánfi József képzőművésszel
 „A rajz az én beszélgetőtársam”

2012-ben 398 grafikai alkotását ajándékozta a Tatabányai Múzeumnak, melyből a 2014-es Bányásznapon nyílt kiállítás. Bánfi József tatabányai pedagógus, képzőművész, a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének megyei képviselője, a Tatavölgyi Alkotók art magistere mesélt bányászatról, hivatásról, a művészet útjairól a jelenben.

- Hogyan jutottál arra a gondolatra, hogy ilyen nagy egységet ajándékozz a múzeumnak?
- A 2000-es évek elején kaptam egy megkeresést a Bányászat a képzőművészetben Tatabányán című könyv készítőitől. Mindig úgy gondoltam, hogy meg kell menteni azt, amit a bányászatból lehet. Sokan sajnos már nem ismerik az iparággal kapcsolatos foglalkozások, eszközök nevét sem. Csille, vájár, aknász – a korábban minden nap használt szavak ma sokaknak üresen csengenek.
- A kiadvány témájának megfelelő alkotásaim keresgélése közben bukkantam rá azokra a mappákra, amelyekben ezek a grafikák rejtőztek. Ekkor még egy régi, fájó emlék is eszembe villant: láttam egyszer, ahogy egy általam nagyra tartott képzőművész munkái halála után a saját kertjében rakott máglya lángjai közt végezték. Ha az ember a gyerekében, akkor az alkotó a művében él tovább – így tehát úgy döntöttem, hogy a múzeumnak adományozom ezt a közel 400 alkotást.

- A grafikák központi témája a bányászat.
- Igen, de se csákány, se lámpa vagy munkagépek nem találhatók meg a rajzokon. Engem az érdekel, ami az emberekben, az emberekkel történik, ebben az esetben a bányászaton keresztül. Visszatérő motívum az asszony, aki elbúcsúzik a munkába induló férjétől. Ez nem véletlen, hiszen belém égett az emlék, amikor egy nő féltő tekintete az utca végéig kísérte férjét, majd mikor befordult a sarkon, búcsúzásképp egy „Jó szerencsét!”-et is elsuttogott. Ekkor gondoltam bele, hogy ez nem egyszerűen egy köszönés, sokkal inkább remény, és fohász a viszontlátásért. Sok bányásszal megismerkedtem, hiszen köztük éltem, a gyermekeiket tanítottam. Igazán különleges embereknek láttam őket, akikben hatalmas kollegiális erő dolgozott.

- Ars poeticádban visszaköszön a pedagógusi szereped?
- Mindig is emberekkel akartam foglalkozni. Akármit csinálok, mindig ember jön ki a kezeim közül. Állandó útkeresésem hivatásomra, tehát nem csak művészetemre volt jellemző. Az évek során megtapasztalt „tanítói csodák” miatt érdemes volt tanítani, miközben alkotói tevékenységem közben, ha valamire megkaptam a választ, új utak után néztem. Pedagógusi szerepem műveimben is tetten érhető, hiszen az alkotásokkal elsősorban közölni szeretnék, átadni valamit – csak olyat rajzolok, amiről beszélni is tudok. A rajz az én beszélgetőtársam, fontosnak tartom, hogy az eredeti gondolathoz a művészen keresztül jussanak el az emberek. Az alkotás gondolati magját kell megismerni, a befogadó pedig azt kezd vele, amit akar – csak akarja.

- Beszéljünk kicsit a jövőről. Mik a terveid, mit lehet tudni a Tatavölgyi Alkotókról?
- A Komárom-Esztergom megyei művészeti élet korábban kiemelkedőnek számított, nagy hagyományokkal rendelkezett. Idővel a város korábbi erős művészeti csoportjából sajnos eltűntek, meghaltak a nagyok. Ekkor egy pár éves szünet állt be a művészeti életben. A tatavölgyiek Kernstock, Vaszary, Kerti, Kótai, Szlávik és Krajcsirovits nagyszerű művészetét szeretnék folytatni. Több helyen volt már az országban kiállítása ennek a szabad alkotói csoportnak, amely jelenleg kb. 20 főt számlál. A jövőt illetően pedig szeretnénk hosszú távú együttműködést kialakítani a Tatabányai Múzeummal.

Taizs Gergő