A fiatalok perspektívát látnak Tokaj-hegyaljában
Közösségépítés Bott-módra

A világhírű Tokaj-hegyvidéket számos nagyhírű pincészet reprezentálhatná, mi most mégis egy fiatal, bodrogkisfaludi borászatot mutatunk be olvasóinak. Bott Judit és párja Bodó József lelkesedése, a minőségi borászat iránti elkötelezettsége és hite lassanként átragad az itt élőkre, és új lendületet, ötleteket ad a közösség- és jövőépítéshez. Legalábbis ők ezért dolgoznak nap, mint nap. Bott Judittal beszélgettünk.

– Mindig is borászok akartatok lenni?
– Inkább úgy fogalmaznék: belecsöppentünk a szőlőművelésbe. Szlovákiából, Csallóközből származunk, mely nem kifejezetten borvidék. Agrárgazdaságin tanultam Mosonmagyaróváron, és nyaranta egy olasz tulajdonban lévő pincészetben dolgoztam, Dél-Tirolban. A tulajdonosok Tokajban is elindítottak egy kisebb pincészetet, felkértek annak vezetésére. Tőlük tanultam a minőségi szőlőtermesztés fogásait. A párom – szintén csallóközi - művészettörténetet tanult Magyarországon, és onnan a hétvégeken nem hazament, Felvidékre, hanem idejött hozzám Tokajba. Óhatatlanul beleszeretett ő is a borászkodásba.
– A saját birtok sokáig illúziónak tűnt. Az első területet Tarcal határában az Előhegyen vettük meg. Egy szép fekvésű, agyonterhelt, lisztharmatos szőlőt, de tudtuk ettől már csak jobb lehet! Összeházasodtunk, és az ajándékba kapott pénzből megvettük a másik fél hektárunkat is. Majd Erdőbénye és Tolcsva között találtunk egy kicsiny, de nagyon jó árban lévő, rég elfelejtett területet. Most – 2006 óta Bott Pincészetként - 8 hektárnál tartunk. Biogazdálkodást folytatunk, kizárólag narancsolajjal, algakivonattal nyúlunk a szőlőhöz, és rengeteg zöldmunkát végzünk. A borral hasonlóképpen bánunk: nem teszünk bele enzimeket, élesztőt vagy más egyebet, hagyjuk dolgozni a természetet.
– Szeretjük a munkánkat, és átérezzük a szőlészet-borászat iránti felelősségünket. A szocializmus után az első generáció vagyunk, akiknek megadatott, hogy egy ilyen nagy múltú borvidéken öregbítsük az elődök által elért hírnevet. Ez csak igen keveseknek adatik meg. Szerencsésnek érzem magam, hogy itt lehetünk, itt dolgozhatunk, és hisszük, hogy amit ma teszünk, annak 100 év múlva nyoma lesz. Mert úgy gondoljuk, a borászoknak nem csak az a feladatuk, hogy jó bort készítsenek. Tokaj-hegyalján olyanok a természeti adottságok, hogy elegendő csupán tisztességes munkát végezni ahhoz, hogy minőségi bort tehessünk az asztalra. Ami itt van, nem csak a miénk, a birtokainkat nem kezelhetjük magánügyként. Ha mi, borászok eredményesek vagyunk, az lehetőséget teremt másoknak is: a falunak, az éttermeknek, a panzióknak, az itt élőknek. Maga a borvidék akkor lesz sikeres, ha mindenki megtalálja benne megélhetését, jövőjét. Ezért nem mindegy, mit teszünk.
– A fiatalokkal is sokat foglalkoztok. Ezt miért vállaljátok be?
– Az egész úgy indult, hogy a fiatalok a 38-as – egy nagyon veszélyes, nagy forgalmú – főúton bicikliztek. Féltettük őket. Leültünk velük beszélgetni erről. Meglepődtek, új volt, hogy valaki kíváncsi a véleményükre, meghallgatja őket. Hamar rájöttek: együtt dolgozni jó. Arra építünk, ne egyoldalú elvárások legyenek, mert hisszük, a közös gondolkodás viszi előbbre a tetteinket. Megpróbáltunk hát velük csapatban dolgozni.
- Azóta sok minden történt: két hatalmas nagy farsang, kalózhétvégék - egyfajta családi csapatépítők. Tavaly szeptemberben TYPOjam tábor - tipográfusok, fotográfusok részvételével. Voronkó Vera egyedi betűtípust tervezett nekünk, melyből - parafadugókból kirakva - elkészítettük a Bodrogkisfalud feliratot, és ezt elárvereztük. A bevételből – no meg persze a közösségi összefogás eredményeként – létrehoztunk egy gördeszka- és bringapályát.
– Nyáron egy sporttáborral jutalmaztuk meg a fiatalokat, de itt is az értékek átadására törekedtünk. Együtt kajakoztunk a Bodrogon, komppal átmentünk a Bodrogzugba, a nemzeti parkba, ahol túráztunk egy nagyot. Csupa olyan dolgot tettünk, ami itt van, a miénk, de a hétköznapokban sosincs időnk foglalkozni vele.
– A célunk az, hogy tágítsuk a kamaszaink szemléletét, bátorítsuk kreativitásukat. Azt szeretnénk, hogy vegyék észre, milyen kincseink vannak, és ebben lássák meg a jövőjüket. Ezek a fiatalok pályaválasztás előtt állnak, nem mindegy, hol képzelik el az életüket. Hisszük, ha élmények, emlékek kötik ide őket, akkor van esély arra, hogy a tudást megszervezve visszatérjenek ide, és itt kamatoztassák azt. Én, háromgyerekes anyukaként, egy pincészet vezetőjeként csak ebben látom a jövőt.

– A helyi közösséggel, a többi borászattal, vállalkozásokkal milyen a kapcsolat?
– Egyre jobb. A helyi termelőket eleinte a kis konyhámba hívtam össze, és a beszélgetéseink során azt vettem észre, senki sincs tudatában annak, micsoda érték van a kezeik között. Éppen ezért azon voltunk, hogy elhitessük velük, hogy ha például kompon átviszik a teheneiket a szemközti érintetlen nemzeti parkba, ahol nincs gyomirtózott terület, attól a tehenek teje értékesebb lesz, mint ahogy az is értéket képvisel, ha a saját termesztésű barackból befőtteket, lekvárokat készítenek. Három évvel ezelőtt, a közösségi házunk előtti nagy tölgyfa előtt csináltunk egy reggelit, amit azóta is rendszeresen megismétlünk. Beszélgetünk, és bár nagyon pici lépésekkel, de haladunk. Azt nem tudom, ez majd mire lesz elég, de a termelők és a vállalkozók egyre lelkesebbek, és egyre jobban hajlandók összefogni. A kalózhétvégeken például bevontuk a programokba a lovastanyát, a borászokat, a nyugdíjasházat, megpróbáljuk összekapcsolni az embereket, és úgy tűnik, működik. Nem egyedül csinálom, Márkus Mónika a jobb kezem – szervezés, lebonyolítás, pénzügy –, mindenben számíthatok rá. Remek vele dolgozni.
– Persze, ha van egy ötletem, az még koránt sem elég ahhoz, hogy bringapálya szülessen. Ehhez kell a családom, a polgármester, mögötte az önkormányzattal, a helyi vállalkozók, vagyis mindenki. Tavaly 140 ember tett hozzá ahhoz, hogy létrejöjjön a bringapálya, és ez egy 870 fős település.
– Nekem az a vágyam, hogy láthassam, hogy mindez nem csak vízió, hanem annak, amit ma teszünk, foganatja is van. Azt szeretném, hogy mindenki megtalálja itt helyben a boldogulását, és, hogy a szőlő gondozása ne alantas munkának számítson, hanem érezzük annak az értékét minden szinten, a közösségépítés, a borvidéképítés oldalán, hogy egy értékes kultúrát tudjunk itt felmutatni pár évtized múltán is.