Böjte Csaba-féle iskolaház Polgárdiban és Székesfehérváron
A kevés, rendszeresen adva, több!

Sokan hallottak már a Déva Gáláról, Böjte Csaba árváiról, ám azt már kevesen tudják, hogy Csaba testvér házaiban nem csak árvák nevelkednek. Az úgynevezett iskolaházak valójában napközi otthonok, ahol a rászoruló gyerekek családias környezetben tölthetik a délutánjaikat a tanítást követően. Régiónkban két ilyen iskolaház is működik: Székesfehérváron és Polgárdiban. Némethné Smohay Katalin, valamint fiatal kollégái, Komlós Klaudia és Krepsz András, no meg a suliból sorra „hazatérő” gyereksereg kíváncsian fogadott a polgárdi iskolaházban.

Bár Katalin előzetesen eligazítást adott, hol, merre is kanyarodjak, haladjak el a rózsaszín ház előtt, aztán ott balra… ennek ellenére sikerült eltévednem a földutakon, a Don Bosco Iskolaházat keresve. Szerencsére az eső már napok óta nem esett, így a sárral nem kellett megküzdenem. Az udvaron a favágás kellékei, a tüzelőnek való fa nyomai, távolabb egy kiskert, téli ruhájába burkolózva, a ház előtt rendbe tett „grund”, amiből tavaszra igazi focipálya kerekedhet. Házigazdáim már a lépcsőn várnak, a mobiltelefon segítségével navigáltak idáig. A kellemesen meleg épületben hellyel és forró itallal kínálnak, majd Katalin körbevezet, büszkén mutatva a praktikusan, és funkcionálisan berendezett kisebb-nagyobb helyiségeket: az óvodás-foglalkoztatót a ruhásszekrényekkel, a műhelyecskét, ahol barkácsolni, fúrni, faragni, ragasztani lehet, a konyhát, fürdőt, WC-t. Az előszoba telis-tele gyerekkabátokkal, cipőkkel, és végül visszatérünk a nagyterembe, ahol a „húszgyerekes család” minden-napjait éli. Katalinnal – némi gyerekzsivaj közepette –
beszélgetni kezdünk.

- Hogyan került kapcsolatba Böjte Csabával, a Dévai Alapítvánnyal?
- Egy barátom testvérétől hallottam róla először, aki önkéntes munkát vállalt Erdélyben. Jómagam érettségi után tettem ugyanezt. Először kimentem pár napra körülnézni, ismerkedni, aztán annyira megtetszett, hogy nem is akartam hazajönni. Végül Pécsett elvégeztem egy gyógypedagógus-asszisztensi tanfolyamot, és újra kimentem. A tervezett egy hónapból két év lett. Akkor is csak a tanulmányaim miatt jöttem haza. Kaposvárott tanító-fejlesztő pedagógusi diplomát szereztem. Az államvizsga után úgy döntöttem, nem megyek vissza Erdélybe. Meggyőztem Csaba testvért, hogy nyissunk itt Székesfehérvár környékén egy iskolaházat, hiszen bőven akad errefelé is, aki segítségre szorul.
- Sok önkormányzatot megkerestem, végül Polgárdiban ajánlottak fel egy épületet, a Gyula majorban. Az egykori kisegítő iskola tíz éve állt üresen. 2011 októberében vettük át a házat, és néhány helyi önkéntes segítségével januárban nekiláttunk a felújításának. Legnagyobb örömünkre már március 21-én megnyithattunk.

Amíg mi beszélgetünk, a gyerekek egymás után érkeznek. A nagyobbak gyorsan lekötik magukat a kreatív eszközökkel - festenek, vágnak, ragasztanak, díszeket készítenek, rajzpályázatra készülnek - a kisebbek pedig András köré gyűlnek, és előkerül a matek lecke, vagy kinek-kinek a megírandó házifeladata. Naponta 17 gyerekkel kell tanulni.

- Kik segítettek az induláskor?
- A műanyag nyílászárókat az önkormányzat biztosította. Az említett néhány önkéntesen túl egy helyi festékboltos ajánlotta fel ingyen a szükséges meszet és festékeket, illetve egy másik vállalkozó segített azzal, hogy úgynevezett lélegző vakolat kerülhessen a falakra, mert azok sajnos több helyütt vizesedtek. Eleinte úgy tűnt, az összefogásnak köszönhetően, szépen rendbe is tudjuk tenni a helyiségeket, de hamarosan kiderült, hogy baj van a villanyvezetékekkel, és a vizes blokkokkal is. Ezekre már nem tellett önerőből. Ekkor fordultam Sinkó Ottóhoz, a Videoton Holding Zrt. vezér igazgatójához, mert tudtam, hogy ő már kapcsolatban áll Csaba testvérrel, illetve az itthoni Dévai Szent Ferenc Alapítvány kuratóriumi elnökével, Vásárhelyi Tamással. Nem volt hiábavaló a megkeresés. A Videoton segített egy kisebb összeggel, és a szakemberei helyreállították a szükséges dolgokat, bevakolták a falakat. A meszelést már mi végeztük el, közösen a gyerekekkel. Az induláskor üres volt az épület, a padokon, és a székeken kívül semmink sem volt, még egy teát se tudtunk mivel elkészíteni. Mára szépen berendezett itt minden, hála a sok-sok kisebb-nagyobb adománynak.

- Az épület és a berendezés a szükséges alap volt, de honnan kerültek ide a gyerekek?
- Ez volt a feladat nehezebbik része, idehaza ugyanis rendkívül szigorú törvényi előírások védik a fiatalokat. A helyi családsegítőhöz fordultunk, ők és a jegyző közösen keresték fel a rászoruló családokat, engedélyt kértek arra, hogy felkereshessük, tájékoztathassuk őket. Harminc családhoz jutottunk így el. Volt, aki nemet mondott, volt, aki jó néven vette a segítséget. 22 gyerekünk lett végül. A 3-4 évesektől egészen a kamaszokig, minden korosztály képviselteti itt magát.

Krepsz Andrást nemrégiben a fehérvári iskolaházból csábították át Polgárdiba, önkéntes munkáját, ha lehet itt még nagyobb lelkesedéssel végzi. Komlós Klaudia a nyitás óta részt vesz az itt folyó munkában, önkéntesből ma már Katalin munkatársává lépett elő, sőt rövidesen a ház vezetése is az ő feladata lesz, mert Katalin januárra várja kisbabáját. Férje, Németh Ádám a Székesfehérvári Szent Imre Iskolaház vezetője, és hamarosan nagycsaládos apuka, mert bár ez lesz az első közös gyermekük, otthon, nevelőszülőként már két másik gyerkőcről is gondoskodnak.

- Hogyan zajlik az élet egy iskolaházban?
- Valahogy úgy, mint egy húszgyerekes családban. A gyerekek az iskola után nem hazamennek – és nem is az utcán csellengenek -, hanem az iskolaházba jönnek. Innen csak este – kész leckével, a másnapi órákra felkészülve, teli pocakkal, megfürödve, ha kell hajat mosva tiszta ruhában térnek haza a szüleikhez. Itt tehát minden úgy történik, ahogy egy normális családban szokott délutánonként, esténként. Együtt csinálunk mindent. Tanulunk, játszunk, főzünk, mosunk, takarítunk. Megtartjuk az ünnepeket: névnapot, szülinapot, karácsonyt. A tanítási időszakban napi kétszer, a szünidőkben pedig napi háromszori étkezést kapnak itt a gyerekek. A cél, hogy itt mindent megtanulhassanak, ami majd a felnőtt életükhöz elengedhetetlen. Persze a tanulás a legfontosabb. Itt van idő a gyerekekre, odafigyelünk a rendszerességre, és ez meg is látszik az eredményeken. Persze nem mindenki kitűnő tanuló, de a lényeg, hogy mindannyian eredményesen tudják befejezni tanulmányaikat, ha lehet, tovább tanuljanak, hogy később is megállják a helyüket az életben.

A nyár a kirándulások, táborozások időszaka. A Videoton segítségével mind a fehérvári, mind a polgárdi gyerekek egy-egy hetet tölthetnek Zánkán. A Szalézi rendnek köszönhetően ugyancsak egy hetet táborozhatnak Óbudán a nyár első hetében. A vidékieket családok szállásolják el. A gyerekek évente ugyanahhoz a családhoz kerülnek, így a kapcsolat egyre erősebbé válik. Van, ahol a befogadók már keresztszülőkké váltak. Fontos ez a lehetőség is a gyerekek számára, hiszen így módjuk van más családok életébe is belelátni, más értékrendet is megismerni.

- Több mint három éve nyitottak. Vannak már rendszeres támogatóik, önkénteseik?
- Az iskolaház fenntartója a Dévai Szent Ferenc Alapítvány, ők biztosítják a rezsiköltségeket, az étkezéshez, az üzemeltetéshez szükséges feltételeket. Székesfehérváron az Önkormányzat szintén partnerünk, tőlük kaptuk az ingatlant.  Ezen túlmenően gyakorlatilag az egyetlen rendszeres támogatónk a Videoton. Sinkó úr – vagy ahogy a gyerekek hívják, Ottó bácsi – két-három havonta ellátogat hozzánk, és velünk tölt egy-egy délutánt. Ma már sok-sok közös élmény köt össze bennünket. Ilyen például az első karácsonyunk, amikor a gyerekekkel a betanult Betlehemes játékkal Fehérváron, az Öreg-hegy házaiba bekopogtunk, felelevenítve a régi szokásokat. A kétórás mutatvány után Ottó bácsi az egész csapatot meghívta teázni, egy feledhetetlen estét nyújtva ezzel a gyerekeknek. Azóta is velünk van minden karácsonykor. Legutóbb négy órán át szerelte az ajándékba hozott csocsó asztalt a fiúkkal.
- Ritka az olyan támogató, aki nem csak ad, de le is hajol a gyerekekhez. Pedig nekik igazi emberi kapcsolatokra, mintákra, példaképekre van szükségük, hogy megtapasztalják, másképp is lehet élni, mint ahogy azt otthon látják. A szülők gyakran alkoholisták, munkanélküliek, sokgyerekes, nélkülöző családok, akik rendkívül rossz körülmények között élnek. Ahhoz, hogy ne az legyen az etalon, amit otthon látnak, meg kell ismerniük más normákat, más értékrendeket is. Persze az is nagyon fontos, hogy aki mindezt felvállalja, az ne csak egyszer-egyszer lelkesedjen mindezért, hanem rendszeresen jöjjön, mert a gyerekek, ha kialakul a kötődés, visszavárják. Nekik nagyon sokat jelent egy-egy délutáni foci, néhány óra társasjáték, némi barkácsolás, esetleg közös sütés-főzés.
- A támogatásoknál sem az a lényeg, hogy mindent megoldjanak helyettünk. Elég csak megadni a kezdő lökést, a befejezést már a magunk erejéből is meg tudjuk oldani. Itt is fontos lenne a rendszeresség: ha valaki ad, adjon inkább keveset, de azt adja rendszeresen. A stabilitás mindennél többet ér.

Cseh Teréz