Koltai Róbert szinte csak szép emlékeket őriz a városról
Sztálinváros legjobb ifjú szavalója

Koltai Róbert színész-rendező 2005-ben díszpolgári címet kapott Dunaújváros önkormányzatától. A népszerű művész ezekkel a szavakkal köszönte meg az elismerést: „Az élet gyakran elkényeztetett, de az a díj szinte mindent felülmúl. A legérzékenyebb korszak, a gyermek- és kamaszkorom köt a városhoz, olyan élményeket szereztem, amelyeket filmben elmesélhettem. Itt voltak fiatalok és szépek a szüleim, akik most fent bizonyára velem együtt örülnek a díjnak.”

– Hogyan kerültél az akkori Sztálinvárosba?
– Az „átkozott-legendás” ötvenes években, 1952-ben apukámat, mint sportvezetőt helyezték a városba. Egy rövid időre szét is szakadt a család, nem tudtunk valamennyien menni, ezért az a döntés született, hogy apukám ne legyen egyedül, én, a nyolcéves, harmadik osztályos nagyfiú – van két húgom is – elkísérem. Aztán egy fél évre még visszakerültem Pestre, hogy később, negyedik évvégén végre az egész családdal együtt leköltözzünk. Ez az oda-vissza költözés nem kis gondot okozott számomra. Budapesten a Rottenbiller utcai általános iskolában tanár úrnak kellett szólítani a tanító bácsit, Sztálinvárosban pedig nevelő pajtásnak. Ebből kétszer is volt konfliktusom, hiszen a nevelő pajtásnak tanár urat mondtam, pesti visszatérésemkor a hetvenéves Baka tanár urat pedig le „nevelő pajtásoztam”. Szegény majdnem agyvérzést kapott.

– Milyen emlékeket őrzöl azokból az időkből?
– Sok érdekes dolog előfordult velem. Volt, hogy mentem haza az iskolából, és egyszer csak egy idegen családban találtam magam. Ugyanis olyan egyforma házakat építettek a kezdeti időszakban, hogy az akkori Beloiannisz utcában egyszerűen eltévesztettem a házat. Ott álltam, és zokogtam egy idegen családban.
Először életemben itt mentem randevú-szerűen egy kislánnyal moziba. Olyan tizenegy-tizenkét éves lehettem, emlékszem, egy szovjet film, a Cirkusz ment. Ez nem meglepő, hiszen szinte kizárólag szovjet filmeket vetítettek akkoriban. Láttam otthon, hogyha apukám elmegy valahova, mindig megborotválkozik. Ott volt a fürdőszobában a készlete, így hát én is nekiálltam a nagy semmit levakarni az arcomról. Még pihém sem volt, viszont sikerült kettévágni a számat a borotvával. Így szétnyílt alsó ajakkal mentem az első randevúmra. Ötvenhatban – ezt az emlékemet beleépítettem a Világszám című filmembe – a Bartók előtt nagy tüntetés volt, és anyukám kétségbeesetten keresgélt a tömegben. Aztán a Dózsa mozi lépcsőjén ültünk, és hallgattuk a budapesti híreket. Csupa szép és jó emlékem van a régi osztálytársaimról is.
– Indultam szavalóversenyeken, persze nem mindegyiken voltam sikeres. A Vörösmarty szavalóversenyen nem értem el eredményt, de Tyihonov Pohárköszöntőjével, ami természetesen a kornak megfelelő vonalas vers volt, elnyertem a Sztálinváros Legjobb Ifjú Szavalója címet. Nagy volt az öröm a családban, mert apukám nemcsak sportvezető, hanem csodálatos versmondó is volt. Otthon gyakran rendeztünk családi szavalóversenyt, többnyire ketten indultunk, anyukám volt a zsűri, és mindig egy kicsivel apukám nyert.
– 1957-ig laktunk a tíztantermes Móricz iskola közelében. Az nagyon megható volt, hogy amikor visszaköltöztünk Pestre, és a teherautó platóján ültem, kinyitották az iskolai zsibongó erkélyének ajtajait, és ott integetett a fél iskola. Népszerű gyerek voltam kiskoromban, hiszen szavaltam, és tagja voltam az iskolai focicsapatnak is. Egyik iskolai időszakom sem tett rám olyan hatást, mint a Sztálinvárosban eltöltött évek.

– Sokszor emlegeted édesapádat. Mit jelentett számodra?
– Fantasztikusan sokoldalú ember volt. A sportvezetői munka és a versmondás mellett más területen is képes volt maradandót alkotni. Mindig is nagyon érdekelt – édesapám miatt nem is lehetett máshogyan – a foci. Akkor volt az Aranycsapat, a 6:3-as angol-magyar és az örökös mély sebet hagyó, fájdalmas svájci vb ezüstérem. A nyarakat a római parti Vasas Csónakházban tölthettük, mivel apukám a dunaújvárosi éveket megelőzően a Vasasnál dolgozott mint sportvezető. Itt olykor vasárnaponként több száz spontán érdeklődő előtt hatalmas lábteniszcsaták zajlottak – akkoriban még látványosan, technikásan, dekázgatva játszották, nem pedig lebombázták egymást, mint manapság –, ebben apukám szintén verhetetlen volt. A focit nagyon hamar abba kellett hagynia a térde miatt, de lábteniszben óriási volt, és  mellesleg Sztálinvárosban ping-pongban is bajnokságot nyert. Ha ünneplésre volt alkalom, mindig őt kérték meg nótaéneklésre, ezt olyan átéléssel adta elő, mint egy csodálatos verset. Volt tehát miből táplálkoznom. A Csocsó, avagy éljen május elseje című film a gyerekkori élményeimből fakadt, és Dunaújvárosban forgattuk. Apukám kétezerben halt meg, és egy kicsit neki állítottam emléket ezzel a mozival.

– Hogy fogadták a filmforgatást a városban?
– Akkor volt ötven éves a város, és arra gondoltam, hogyha sikerülne egy jó forgatókönyvet írni, akkor talán támogatást is kapnánk. Ez ellen nagyon sokan berzenkedtek a szakmában, mondván, lehetetlen egy acélvárosról szívhez szóló közönségfilmet csinálni. Én viszont bíztam abban, hogy elmesélhetem, ahogy én láttam, ahogy egy gyerek látta az ötvenes éveket. Hála a Vasmű és a város vezetőinek, valamint a forgatásban közreműködő sok száz dunaújvárosinak, megszülethetett életem egyik legfontosabb filmje, a Csocsó. Eltelt azóta tíz év, és  a Csocsó bevonult azon filmjeim közé, melyekre a legbüszkébb vagyok. A Sose halunk meg, a Szamba és a Világszám mellé. Nagyon sok mindent sikerült a tervekből megvalósítani Nógrádi Gábor és Dés László segítségével. Az egész város hihetetlen szeretettel állt a film mellé, érezték, hogy róluk, hozzájuk szól. Én nem politikai zászlókat lobogtatva készítek filmet például az ötvenes évekről, hanem mesélni próbálok, és ezt a közönség érzi, szereti. A Csocsót többen látták a dunaújvárosi moziban, mint a Csillagok háborúját. A város, az akkori városvezetés és a Vasmű igazgatóinak, Horváth Istvánnak – akivel a mai napig nagyon jó a kapcsolatunk – és utódjának hozzáállása fantasztikus volt. Ennek megkoronázásaként 2005-ben Dunaújváros díszpolgárává avattak. A film is kellett hozzá, hiszen csak azért, mert odajártam iskolába, még nem kaptam volna meg az elismerést.

– Gyakran lépsz fel a városban?
– Régen nagyon sokat szerepeltem Dunaújvárosban. A kaposvári színház rengeteget járt oda, aztán Csákányi Eszterrel ketten játszottunk egy Aldo Nicolai darabot, amit Smuk Imre rendezett. A József Attila Színházzal is előadtuk a Balfácánt és A miniszter félrelépet. Mindig különös izgalom volt a Bartókban játszani. A sok pozitívum mellett ugyanakkor el kell mondani, hogy amióta elkészült az új Bartók, valamiért sajnálatosan nem léphettem fel. Nem tudom az okát, de bízom benne, hogy lesz még lehetőségem játszani a városban.

– Mivel foglalkozol manapság?
– Jelenleg a nyolcadik filmem, a Magic Boys utómunkálatai zajlanak. Amerikai befektetők segítségével, világsztárok - Michael Madsen, Vinnie Jones -, és kiváló magyar csapat, Szabó Győző, Pindroch Csaba, Nagy Sándor, Tompos Kátya és Hujber Feri közreműködésével készítettük. A bemutató időpontja egyelőre még bizonytalan, de reméljük, minél előbb a mozikba kerülhet annál is inkább, mert idestova egy éve, hogy nem készült új magyar közönségfilm.

Veér Károly