„Elkezdtem megtanulni a várost, de még ma sem tudom”
Damokos László, Tatabánya főépítésze

„A Tulipános-ház és a színház nagyon komoly erőtér, ott lehetne a város kulturális közponja. Én a múzeumi jelleg helyett inkább eseménygeneráló helynek gondolnám a Tulipános-házat, hogy ott legyen minden: fogadás, bál, rendezvény, koncert, zenei fesztivál, ami nap mint nap megtölti közönséggel az épületet” – vázolta egyik elképzelését Damokos László, Tatabánya  főépítésze.

– Mit jelent egy település életében a főépítészi munkakör?
– Az emberek azt szokták gondolni, hogy a városvezetés sorrendje: polgármester, jegyző, főépítész. Ez persze nem igaz, de a város fejlesztésének, a jövő alakulásának, a város arculatának kialakításában végzett szerepkörben közel áll a valósághoz. Ez a munkakör természetesen nem hatalmat jelent, hanem elsősorban szolgálatot. A főépítészek rendkívül nehéz helyzetben vannak, hiszen a szakmai vízióik nem mindenben találkoznak a választott vezetők településpolitikai elképzeléseivel. Ezért kellően felkészültnek, és ugyanakkor kompromisszumképesnek is kell lenniük. Tudnunk kell tárgyalni a polgármesterekkel, a megbízókkal, hazai - esetleg nemzetközi nagytőkésekkel, és amikor terveztetünk valamit, ott a szakma elitjét is meg kell tudni szólítani. Ehhez komoly szakmai előéletre van szükség, azt mondják, 40 év alatti korban még, 70 év fölött pedig már nem illik főépítészként tevékenykedni, mert előbb nincs meg a tapasztalat, később pedig már nem elég kreatív az ember. A munkakör nem azt jelenti, hogy ő a legjobb építésze a városnak, hanem megrendel, elbírál, véleményt formál, terelget. Így az alkotás ténylegesen sajnos nem az övé.

– Hogyan lett Önből Tatabánya főépítésze?
– Soha nem gondoltam, hogy főépítész leszek. Az egyetem elvégzése után a Középülettervező Vállalatnál kezdtem dolgozni, ott tíz évig dolgoztam, majd a privatizációs időszakban én másként javasoltam a vállalat sorsának további alakítását, mint a csúcsvezetők, ezért váltottam, és egy családi vállalkozás keretében folytattam a tervező munkát. Aztán húsz év múlva, egy másfél éven át készített, szívből jövő munkára azt mondta a megrendelő, hogy nem tudja kifizetni. Ez a hír, miután „feléltük” a tartalékainkat –  ugyanis a két fiatal építészkolléga bérét rendesen kifizettük, megrendítő erővel bírt. Pont ekkor hirdettek pályázatot főépítészi munkakör betöltésére, így jelentkeztem Tatabányára. Ma is Budapesten lakom, nem ismertem a várost, a helyszín megismeréséhez két itteni barátom segítségét kértem, akik bejárták velem Tatabányát és sokat meséltek róla. Akkor jártam először a városban, de azt rögtön láttam, hogy itt van feladat bőven. A pályázatomban leírtam, mit gondolok a főtér fejlesztéséről és az Óváros rehabilitációjáról. Ez megtetszhetett a bírálóknak, mert elnyertem az állást. 2012. február 1-től vagyok Tatabánya főépítésze.

– Milyen víziókkal látott neki a munkának? Az elképzelések megvalósulása hol tart ma?
– Nagyon nagy örömömre szolgál, hogy abból, amit a pályázatomban leírtam, már több dolog is elkészült, jó részük pedig folyamatban van. Azt tartottam a legfontosabb iránynak, hogy a település múltját, az épített örökségünket meg kell védeni. Azonnal foglalkozni kell a Tulipános-házzal – már épül, a bányakórházzal – most tervezzük –, a községházával – készen van. Tatabányának nincsen sok műemléke – van egy malom, két templom no meg a Turul-szobor –, ennyiért még nem jönnek ide a turisták. Ezért egy „jó helyet” kell csinálni Tatabányából, hogy annak híre menjen. Nincs egy jó étterem, ezért az emberek átmennek Tatára a tópartra a vendégeikkel. Nem az étel – nem jobb ott sem – hanem a környezet miatt mennek oda. Nekünk olyan környezetet kell tehát kreálnunk, ami vetekszik majd a tatai környezettel. Ilyen lehet például a Gerecse Kapuja épület, a Turul-szobor mögött – már szintén építés stádiumában van. Az a feladatunk, hogy a majdani jövő műemlékeit építsük meg most. Tatabánya egy mesterséges város, sokáig csak a lakótelepek építése jelentette a városfejlesztést. Nem volt igazán jó irány, mert pontszerű házakat helyezett zöld térbe. Se utca, se tér érzete nincs az embernek. Talán ez a baja a főtérnek is, hogy nincs térfala, így gyakorlatilag szétfolyik, a tízemeletes házsor nagyon messze van ahhoz, hogy ennek a térnek a térbeli lezárását adja. Egy főtérre általában odavezetnek az utcák (bele torkollanak, mint folyó a tengerbe), itt elhalad mellette minden. Két főútvonal között valahol van valami. Remélem, hogy a hamarosan megkezdődő az új Megyeháza tér létesítésével sikerül majd megalkotnunk a város új, igazi főterét.

– A történelmi településrészeket hogyan lehet organikusan belevonni ebbe a várostervezésbe?
– Ez talán a legnehezebb feladat. Kritikaként többször is megkaptam, hogy nem tatabányai a főépítész, nincs kötődése a városhoz. Erre azt válaszoltam, hogy ez igaz, de nem akadályoz meg semmi abban, hogy a legjobb tudásom szerint az önök települését szolgáljam. A városfejlesztés egy nagyon komoly társadalmi együttműködés, és az embereket nem lehet lecserélni, akkor is a szomszédod lesz a melletted lakó, ha viszály van köztetek. Tatabányán azt érzékeltem, amikor végigjártam a települést, hogy ez a város valahogy nem akart összenőni. Az önálló kistelepülések, Bánhida, Alsógalla, Felsőgalla különböző nemzetiségű lakói nem nagyon kedvelték egymást, ez érződik a településszerkezeten. Persze a településrészek határában ott volt a bánya, mint olvasztótégely, de ez sem segített. Elgondolkodtam, hogy lehet-e ezen segíteni? Ma már úgy gondolom, hogy talán nem is kell, mert ha ez magától nem alakult ki, és ha mesterségesen beavatkozunk, ugyanúgy járhatunk, mint Újvárosban régen, ahol tömegesen építettek paneleket, és teljesen különböző szocializáltságú tömeget kényszerítettek egymás mellé. Akkor „munkásosztály” nevű tömegként, kezelték az embereket, ami komoly hiba, de azt is el kell ismerni, hogy a tömeges lakásépítéssel sok embernek megemelkedett az életminősége, mert hideg-meleg víz folyt a csapból, és volt távfűtés. Az ország akkori vezetőinek talán a települések organikus növekedésére kellett volna szavazniuk az iparosított építési mód helyett, de akkor központi irányítás volt, a Tervhivatal eldöntötte a fejlesztési irányokat. Ezek a múlt ma nagyon fájó sebei, amit be kellene gyógyítani valahogy, de nagyon nehéz munka lesz. A történelmi településrészek összekapcsolása szerintem előbb-utóbb megoldódik, hiszen folyamatosan enyhül a viszony, ma már nincsenek tisztán nemzetiségi tömbök, nemzetiségek közötti rivalizálás is csökken, egyre inkább az egymás támogatása kerül előtérbe. Lassan, de megoldódik a dolog. Nem lesz egyszerű, de a városfejlesztés nem hagyhatja figyelmen kívül ezt a a szociológiai helyzetet.

– Mi lesz a sorsa annak a néhány, a történelmi városrészekben található városképi elemnek, amelyek most helyi védettséget élveznek, de az állaguk folyamatosan romlik?
– Ezek érdekében idén év elején a Közgyűlésben sikerült megalkotni a helyi településkép védelmi rendeletünket, melyben külön fejezet szól a helyi védettségről. Korábban a védettség bejegyzésével szinte konzerváltuk a romlást, mert az egyes látványelemek, épületek levédésével, az ott lakó polgár nem csinálhatta már azt, amit akart, így aztán nem csinált semmit, és egyre jobban romlott az épülete. Igaz, ha nem védjük le, akkor meg esetleg elbontja, eltakarítja, és soha többé nem is látjuk. Ez a szabályozás így nem volt eredményes, nem érte el a célját. Az új rendeletben van egy szakasz, mely szerint a költségvetésben el kell különíteni összeget a helyi védettségű létesítmények olyan feladatainak elvégzését szolgáló támogatására, amely nem várható el a tulajdonostól. A támogatást pályázat benyújtásával lehet majd igényelni, mert valóban előfordul olyan szintű rekonstrukció, amihez kénytelen szobrász, műbútorasztalos, vagy más szakember segítségét igénybe venni a tulajdonos, és az bizony nem olcsó mulatság. Erre a célra tehát lesz a költségvetésben sor, ezt a rendeletünk már most tartalmazza. Így talán elérhetjük, hogy a védett épületek, tárgyak megfelelő karbantartása a tulajdonosoknak ne elviselhetetlen terhet jelentsen, hanem inkább öröm legyen, számukra is és a városi polgároknak is egyaránt.

Veér Károly
Fotó: Mazán Tibor