A Vörösmarty Színház négyes számmisztikája
A Tragédia aktualitása és megújulása

Madách Imre: Az ember tragédiája című emberiségdrámája 1862-es megjelenésétől kezdve vita tárgya.  Az alkotás azonban mégiscsak olyan elismertséggel bír, hogy tulajdonnévvé vált írásmódja csak és kizárólag Madách művére foglalódott le. Presztízse oly magas, hogy a Magyar Írók Szövetsége1984-ben azt kezdeményezte, hogy a mű évfordulóján legyen a magyar dráma napja.

A Tragédiát először Paulay Ede  rendezte 1883. szeptember 21-én a Nemzeti Színházban. Azóta számos feldolgozás született, láthattuk rajzfilmen, táncjátékként, színpadra állította Alföldi Róbert, Keszég László, Lengyel György, Vidnyánszky Attila, hogy csak néhány nevet említsek.
Dr. Szikora János sem először találkozik a feladattal. 2002-ben, a Nemzeti Színház megnyitása alkalmából már rendezett egy előadást olyan szereplő trióval, mint Szarvas József-Ádám, Pap Vera-Éva, Alföldi Róbert-Lucifer. Akkor is nagy kihívásnak érezte a feladatot, ám amire most a székesfehérvári Vörösmarty Színház társulatával vállalkozott, példa nélküli kezdeményezés: rendezőtársaival együtt úgy viszik színre a darabot, hogy az 4 külön epizód, 4 különböző rendezői koncepció és 4 eltérő szereplőhármas. És megszületett 2018. december 1-jére a darab, a 200 éves magyar nyelvű színjátszás előtt is tisztelelgő „Az ember tragédiája 1.”. Mindezekről beszélgettünk a Vörösmarty Színház igazgatójával:

– Mi ihlette ezt a többrendezőjű ötletet?
– Igazából azt, hogy többen együtt csináljunk egy darabot, s a társulat minden tagját bevonjuk, az egy magyar kultúra napi felkérésből ered. Akkor mi négyen – Bagó Bertalan, Hargitai Iván, Horváth Csaba és jómagam – nemcsak rendeztük az előadást, hanem magunk is szerepeltünk egy-egy verssel. Ott ülve együtt, hirtelen megéreztük, hogy ez valami hatalmas erő. Amikor szóba került a Tragédia színre vitele, visszaemlékeztünk erre az érzésre, ebből merítettünk nagyon boldogan ötletet.

Dr. Szikora János

– Hogyan fogadta ezt a társulat?
– Kíváncsian fogadták a hírt először, aztán, mindenkit feszített az érzés, hogy mi lesz ebből? És még egy jellemző volt: a nyitottság.

– Mivel kezdődött a közös munka? Mindenki választott első körben egy Ádámot?
– Majdnem. De az volt a nagy áttörés, hogy eldöntöttük, nem egy Ádám-Éva-Lucifer szereplőben gondolkozunk. Ha a hagyományt követtük volna, az biztos kemény vitákat jelentett volna köztünk. Onnantól, hogy mindenki kiválasztotta a maga három-négy főszereplőjét, könnyen ment minden.

– Az egész társulat jelenléte mellett sajátos hullámzást ad a darabnak, hogy aki egyik epizódban főszereplő, a másikban akár szimpla „statisztaként” jelenik meg. Ezt hogy élik meg a színészek?
– Öröm és felelősség a szereplés. Ha egyik részben én viselem a szereplés súlyát, utána lehet egy kicsit pihenni, s a másikat segíteni – akár a háttérből együttműködve.

– Ha a négy epizódhoz egy-egy jellemző gondolatot mondhatna, mi lenne az?
– A saját részem az indító és záró rész, szeretem úgy nevezni, a spirituális keret, ami az istenkeresés és istentagadás (az Úr: Gáspár Sándor, Lucifer: Lábodi Ádám, Ádám: Kovács Tamás, Éva: Osváth Judit). Horváth Csaba az antik epizódokat rendezte. Egyiptom, Görögország, Róma kérdésfeltevése egyaránt az isteni gondviselés és az attól függetlenedni szándékozó ember (Lucifer: Tűzkő Sándor, Ádám: Hirtling István, Éva: Varga Mária). Hargitai Iváné a felvilágosult eszme (Lucifer: Kuna Károly, Ádám: Andrássy Máté, Krisztik Csaba, Éva: Kerkay Rita, Kiss Diána Magdolna). Bagó Bercinél jelenik meg az ész diadala, s a szabadversenyes kapitalizmus (Lucifer: Nagy Péter, Ádám: Kádas József, Éva: Ballér Bianka).

– Van egy keret, közös a játéktér, ami összefogja az emberiségdrámát, ám a négy epizód rendezői koncepciója eltér.
– Az megint érdekes mozzanat, ahogy kialakult a közös játéktér. Az elemeket – homoktér, négy oszlop – együtt találtuk ki. S mint a Lego darabjait, mindegyikünk másképp tologatja-illeszti-használja. Fontos volt, hogy ez így legyen, s térben ne szakadjanak el az epizódok. De nem kell ennél szorosabb kötés! Maga a mű sokfajta világot, eszmét ábrázol. A korok is összetettek. Ez a drámai szerkezet megengedi, hogy az epizódokat más-más esztétika mentén közelítsük meg. A Tragédia mozaikos szerkezete nekünk kiváló alkalmat nyújtott ehhez.

– Fölmerült-e valami a pár előadás tükrében, amin a rendezők máris változtatnának?
– Nem úgy gördült föl a függöny, hogy valamit rosszul, esetleg nem pontosan végeztünk. De eleget diskurálunk erről. Nem hiszem, hogy bármit változtatnánk, esetleg apró technikai észrevételeink vannak.

– És mindezt a többszörös áttételes kompozíciót hogyan fogadják a nézők?
– A figyelem lenne a kulcsszó részükről. A feszült, nem lankadó odafigyelés. A mű egyébként is bonyolult, ez a feldolgozás pedig szellemileg nagy befogadói munkát igényel, s ezt megkapjuk estéről estére. Érzékeljük a nagy várakozást, az előítéletmentességet végig a négy óra alatt, s ez roppant jó érzés.

A Falanszter világa

– „Az ember tragédiája 1.” cím folytatást ígér: kortárs szerzőket kértek fel a mű folytatásának megírására. Úgy történt a felkérés, hogy minden rendezőnek volt egy-egy javaslata?
– Nem egészen. De a négy szerzőt közös beszélgetések révén kértük fel olyan szempontok alapján, mint érdeklődés, színházi tapasztalat, s az is számított, hogy bennünket ismerjen, ránk tudja szabni a darabot. Mind a négyen kapva kaptak az alkalmon, szerintem inspirálják egymást. Hárman itt voltak a bemutatón is. Rájuk bíztuk, ki melyik epizódot választja. Először elkészül egy szinopszis, s aztán döntünk a történet függvényében az író-rendező-forgatókönyvíró együttműködésekről. A Tragédia 1.-ben eljutottunk egy időfolyamig. Hogy a folytatást London, a Falanszter vagy az Eszkimó világ jelenti, még nem dőlt el.

Az újkori történetek megírása Márton László, Tasnádi István, Térey János és Závada Pál feladata lesz. A munkát azzal kezdték, hogy az első rész bemutatóján hárman személyesen is véleményt mondtak:
Márton László: „A négy rendező és az egész társulat közös munkája kiemeli, és új megvilágításba helyezi a mű néhány fontos jellegzetességét, mindenekelőtt a gondolati potenciált. Azáltal, hogy Ádám, Éva és Lucifer alakja négyszer változik, a néző ráébred, hogy a figura önmagával való elvi azonossága fontosabb azoknál az egyéni vonásoknál, amelyekből két jó színész és egy jó színésznő egy hagyományos rendezésben megformálhatja szerepét."
Tasnádi István: „Négy markánsan különböző rendezői látásmód és formanyelv, ami mégis egységes előadássá áll össze a végén. Ebben a rendhagyó, tucatnyi főszereplőt mozgató, grandiózus vállalkozásban a társulat megmutathatta sokszínűségét és művészi erejét: hogy olyan nagyszerű színészegyéniségekből áll, akik képesek az örömteli összjátékra."
Závada Pál: „A székesfehérvári színház teljes társulata és négy rendezője olyan ambícióval és odaadással fordult Madách remekművéhez, hogy különösen értő figyelemmel sikerült megvilágítaniuk, miközben kivételes módon tették élvezhetővé, hogy mekkora kincsünk is Az ember tragédiája."

Dr. Göde Andrea

Az Úr figyeli teremtményeit