Komoly veszély, hogy nem versenyképesek a kis- és középvállalkozások
Felzárkózás vagy visszaesés? 1. rész

Ágazattól függetlenül egyre több jel utal arra, hogy a gazdasági fellendülés kifulladni látszik. A kereslet hol drasztikusan, hol kisebb mértékben, de csökkenni kezdett. Növekszik a bizonytalanság, az öregedő társadalmakban Európa szerte ádáz küzdelem folyik a munkaerőért. Eközben az egyre erőteljesebben globalizálódó piacokon számos új trend figyelhető meg: automatizálás, robotizáció, mesterséges intelligencia, tőkekoncentráció. Forrásbőség van, amivel sokan ész nélkül élnek, nem törődve a hitelekkel, a későbbi finanszírozhatósággal. Zuhanórepülés jellemzi a kis- és középvállalkozások jelentős részét, köztük sok jobb sorsra érdemes társasággal. Válságálló gazdaságra vágyunk, de a gazdaságszerkezetet olyan tényezők jellemzik, mint a 91%-nyi mikrovállalkozás, a feldolgozóiparban a 29%-os járműipari dominancia, valamint a multinacionális vállalatok túlsúlya. A kormányzat igyekszik, már dolgozik a 2030-ig szóló terveken, bevonva az előkészítésbe a Nemzeti Versenyképességi Tanácsot. De mit tehetünk mi magunkért? Hogyan legyünk versenyképesek? Hogy függ össze a nemzeti és a vállalati versenyképesség? Milyen módon erősíthetők meg a hazai vállalkozások? Mit tehet egy kkv, ha talpon akar maradni? Ilyen, és ehhez hasonló kérdésekre keressük a választ két részből álló riportsorozatunkban szakértőinket, valamint a régió meghatározó vállalati, intézményi és önkormányzati vezetőit megszólaltatva.

ÚGY LÁTOM, HOGY…

Bodrogai Ferenc: – 18 millió szoftverfejlesztő – jól fizetett, okos ember – dolgozik ma a világon, javarészt azon, hogy a dolgok folyását, a gazdasági folyamatokat, a profitforrásokat megváltoztassa. Arra mérget vehetünk, hogyha ennyi kiváló koponya napi 8-10 órában, gőzerővel ezen ügyködik, akkor valóban meg is fogják változtatni a világot. A digitalizáció elementáris erővel tör utat az életünkbe, mi pedig papírvékony fundamentummal, felvértezetlenül állunk előtte. Napjaink történelme az emberiség első olyan időszaka, amelyben úgy tűnik, semmi sem következik a múltból. Nem az számít, kik voltak az elődeid, mit értél el eddig. Új szereplők lépnek a színpadra, új igények fogalmazódnak meg, minden hihetetlen gyorsasággal alakul át, szinte észre sem vesszük, és máris egy új, számunkra ismeretlen világban ébredünk, melyben minden másképp működik, mint ahogy mi azt megszokhattuk. Mégis – ha talpon kívánunk maradni – tudnunk kell alkalmazkodni az új kihívásokhoz.

Galler Károly: – Volt már ilyen hirtelen keresletnövekedés a magyar építőiparban. Egy válság után erre számítani lehet. A problémát abban látom, hogy a magyar cégek egy jelentős része úgy próbálja a hullámot meglovagolni, hogy ehhez még csak most veszi meg a deszkát. Ez bizonyos fokig érthető is, hiszen hosszú időn keresztül a magyar vállalkozások számára nem volt olyan stabil növekedési pálya, ami lehetővé tette volna a fokozatos erősödést. Most bőven van tőke, támogatott hitel, be lehet vásárolni eszközökből. A kérdés csak az, milyen mértékben érdemes. Meddig tart ez a lendület? Mi lesz, ha kifut a CSOK, a kedvezményes áfa az új lakásokra? Mi van, ha tényleg jön egy újabb krach. Mit fog kezdeni az új gépekkel, a bankhitellel? Újra ott tartunk majd, hogy bedöntjük a cégeket?
– A termelő vállalatoknak persze érdemes és kell is kapacitást optimalizálniuk, beruházniuk, és főleg megéri a hatékonyságukat növelniük, mert ezzel kiválthatják a hiányzó és egyre dráguló munkaerőt és növelhetik versenyképességüket. De jellemzően nem ezt látjuk. Míg tőlünk nyugatra a digitalizáció, az infrastruktúrafejlesztés korát élik, a magyar cégvezető-tulajdonosok jelentős része – tisztelet a kivételnek – még a kockás papírnál tart, és a titkárnőjére bízza, hogy e-mailt írjon. Nem szereti, fél a számítástechnikától, de akkor hogyan fog robotokkal, automata rendszerekkel dolgoztatni?

Selmeczi Attila: – Egyfajta válság már jó ideje elkezdődött: ez a munkaerő-piaci válság. Ezt lehet szépíteni, lehet mondani, hogy nem mindenkit érint, de ez nem igaz. Semmilyen ágazat nem tudja magát kivonni ez alól, talán a néhány fős mikrovállalkozások kivételével, ahol a tulajdonosok eddig is csak magukra, a családjukra számíthattak. Azok vannak a legnehezebb helyzetben, akiknél sok munkavállalóra van szükség. A mi szakmánk, a szállítás, fuvarozás ilyen. Az pedig még egyelőre messze van, hogy sofőr nélkül tudjanak működni a kamionok. Szállítani pedig kell.
– Azt tapasztaljuk, hogy a kormány mindig 5-6 hónappal később érzékeli azokat a problémákat, amiket a gazdaság szereplői már látnak. A szolgáltatási szektor, de még inkább a fuvarozás 2008-ban is legelőször érzékelte a gondokat. Amikor befékeződött a gazdaság, a szállítást kellett legelőször visszafogni vagy megállítani. A szakértők nem igazán hisznek a vállalatoknak, csak amikor a baj már a gyakorlatban is begyűrűzött.
– Meggyőződésem, hogy jövőre – legkésőbb a második félévre – intézkedéseket kell majd hozni a kkv-k megsegítésére, mert különben a rendkívül alacsony hatékonyságú magyar tulajdonú cégek nem fogják bírni a versenyt.

Simon Péter: – Egyre többen számítanak újabb, negatív változásra, kereslet-csökkenésre, de ennek jeleit mi még nem igazán érzékeljük. Egyetlen vevőnk kivételével még nem tapasztaltunk visszaesést. A mi területünk speciális a tekintetben, hogy a dízelmotor-botrányt követően újra kellett kalibrálni ezeket a gépeket, s ez a folyamat 2019 áprilisáig eltart. Ez természetesen hatással van magára a termelésre is, oka lehet a keresletcsökkenésnek.

Sinkó Ottó: – A számok azt mutatják, hogy Magyarország leszakadt. A rendszerváltáskor még a régió élmezőnyébe tartoztunk, most csak a románok és a bolgárok vannak mögöttünk. Magyarország rosszul teljesít. Jóval kevesebbet fejlődtünk, mint régiós társaink.
– Az új válság nemcsak, hogy biztosan jön majd, hanem sok jel már arra mutat, hogy itt is van. Azt, hogy ez az új válság olyan lesz-e mint a 2008-as, ami óriási visszaesés volt, vagy egy csöndesebb, fokozatos csökkenésre kell számítanunk, ezt ma még nem lehet megmondani. Én bízom abban, hogy az utóbbi fog bekövetkezni, és csak a fellendülés lufija fog ezúttal kidurranni.  A kereslet most messze megelőzi a kínálatot, a munkaerőpiacon ez már ordító módon mutatkozik.
- A 2008-as válság erős nyomokat hagyott a magyar emberekben. Óvatosabbak lettek. Először a megtakarításaikat fejlesztették föl, és amikor már biztonságban érezték magukat, úgy látták, hogy még mindig jó a jövedelmük, sőt egyre jobb, akkor kezdtek el fogyasztani.  Most ebben a fázisban vagyunk, éppen ezért az átlag munkavállaló nem fogja érezni, amikor a piacon a kereslet csökkenni kezd. Ebből adódóan ő még tovább fog fogyasztani. A jelek azonban már olvashatóak: az ipari termelés az unió országaiban lényegesen alacsonyabb szinten van a korábbiakhoz képest. A fogyasztás, tipikusan a szolgáltatások hajtják mindenhol a GDP-t, nem a termelés és az export. Az ipari termelés idehaza is átlagban legalább évi 2%-kal alacsonyabb szinten van, mint az azt megelőző években. Most még nem hallottunk igazi nagy kiigazításokról. Minden egyes parciális visszaesést meg lehet magyarázni. Az autóknál azért, mert megváltozott a dízelnorma. Mindegyikhez fűzünk egy-egy magyarázatot, de összességében a kép magáért beszél: az ipari fejlődés jelentősen alacsonyabb, mint volt, az Unióban és Kelet-Európában is. Az utóbbiban tartósan magasabb, mint tőlünk nyugatra, ezért mi még kevésbé érezzük ezt a problémát. Még mindig viszonylag jónak értékeljük. A korábbi 6-7%-hoz képest 4-5%-nál tartunk, és ennek örülünk. De ez már egy jelentős visszaesés, és még nem történt semmi. A következő évben, de legkésőbb 2020-ban egy nagyon jelentős visszaesés lesz, de valószínű, hogy már 2019-ben is érezni fogjuk ennek hatásait. Mindez várhatóan egyensúlyba hozza majd a munkaerőpiacot.
A vállalkozások versenyképessége a légüres térben nem értelmezhető. A makrotényezők – demográfia, oktatás, képzés, munkaerőpiac, kultúra, beruházások, támogatások, szabályozások, pénzügy és adópolitika – a vállalatok számára leginkább környezeti adottságként jelentkeznek, melyeket nem, vagy csak igen kis mértékben képesek befolyásolni. Éppen ezért nem mindegy, mennyire versenyképes maga a nemzet, amelynek részét képezik, vagy hogy mit tesz az állam a nemzeti és a vállalati versenyképességért.

A HATÉKONY ÁLLAM A NYERŐ

Nemzeti Versenyképességi Tanács

A Nemzeti Versenyképességi Tanács (NVT) a magyar kormány által 2016 októberében létrehozott szerv, melynek fő feladata Magyarország versenyképességének erősítése, az állami szolgáltatások javítása. Tagjai: Bársony Farkas, az Amerikai Kereskedelmi Kamara (AmCham) magyarországi elnöke, a General Electric ügyvezető igazgatója; Dr. Csath Magdolna, a Szent István Egyetem emeritus professzora, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem magántanára; Ésik Róbert, a Nemzeti Befektetési Ügynökség (HIPA) elnöke; Hernádi Zsolt, a MOL-csoport elnök-vezérigazgatója; Jánoskuti Levente, a McKinsey & Company budapesti irodavezetője; Dale A. Martin, a Német-Magyar Ipari és Kereskedelmi Kamara (DUIHK) elnöke, a Siemens Zrt. elnök-vezérigazgatója; Palkovics László innovációs és technológiai miniszter; Parragh László, a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara (MKIK) elnöke és Varga Mihály pénzügyminiszter.

A testület munkájában részt vesznek az illetékes államtitkárok és azok helyettesei is. Az összetétel hűen tükrözi a különböző társadalmi érdekeket. A vállalati szektor képviselői a saját versenyképességük megteremtését tekintik elsődlegesnek, a minisztériumi oldal pedig, beleértve a minisztereket és a tudomány képviselőit is, a nemzeti versenyképesség megteremtésén dolgozik, ahol csak lehet, összhangban a vállalatokkal.

Nemzeti kontra vállalati stratégia

Csath Magdolna: – A vállalkozások természete, hogy elsősorban a profitmaximalizálásban érdekeltek: olcsón, a lehető legnagyobb támogatás mellett szeretnének termelni. A hatékony, bürokráciamentes állam, a rugalmas, vállalatbarát üzleti környezet természetesen szintén  igényük. Ez utóbbi esetben a  nemzeti és a vállalati versenyképesség célkitűzései  összhangban is vannak.  Ehhez elengedhetetlen az állam részéről a bürokráciacsökkentés, az e-kormányzat fejlesztése, a transzparens döntésmechanizmus, a viszonylagos állandóság, stabilitás, a jó előre tervezett, nem túl gyakori változtatás.

– A nemzeti versenyképesség oldaláról nézve az a fontos, hogy közös értékeinket megőrizzük, újratermeljük, illetve hatékonyan hasznosítsuk. Sok minden beletartozik ebbe: a pénz, amivel az állam rendelkezik – nem mindegy például, hogy mibe ruház be, mit támogat, és az hogyan térül majd meg. A föld, a természeti környezet, az infrastruktúra szintén a nemzeti kincseink között szerepel. Ezekre vigyázni kell, meg kell óvnunk, karban kell tartanunk. Itt már számos ponton kerülhetnek ellentétbe a vállalati és a nemzeti érdekek. Felsorolhatatlanul sok ponton találkoznak, egymásba szövődnek a nemzet és a vállalatok érdekei, éppen ezért érdemes ezek összhangját a lehető legtöbb területen megteremteni. Erre törekszik az NVT. A most készülő nemzeti versenyképességi stratégia olyan jövőbeli feladatokat fogalmaz meg, amelyek segítik az üzleti környezet még rugalmasabbá válását, a bérek utáni járulékok további csökkentését, de foglalkozik a népességcsökkenés megállításával, a felnőttképzés hatékonyabbá tételével is.

FOGY A MAGYAR

Alacsony születésszám

Csath Magdolna: – Az államnak a leginkább a humán vagyonával kell jól gazdálkodnia. Mindent meg kell tennie azért, hogy Magyarországon a lakosság fogyása lelassuljon, vagy még inkább, hogy megálljon. Tisztességesen, őszintén fel kell tárni a valós okokat, miért nem születik a számos intézkedés ellenére sem elegendő gyermek. Kétségtelenül javult a statisztika, de továbbra is az uniós átlag alatt vagyunk a termékenységi rátánkat illetően.

Az inaktív népesség aránya 2030-ig jelentősen növekedni fog – olvasható a Magyar Nemzeti Bank 180 pontos, az NVT-nek a közelmúltban készített munkaanyagában. Az uniós országok egyike sem éri el a minimális 2,1-es termelékenységi rátát, azaz nem képes újratermelni önmagát. Hazánkban (a 2016-os adatok alapján – lásd. a grafikont) évi 35.000 újszülöttel maradunk el az uniós átlagtól.

Idő előtt meghalunk

A népességcsökkenés másik végén az idő előtti elhalálozás áll. Döbbenetes tény, hogy a magyar lakosság egészségi állapota – hasonlóan a régiós országokéhoz – milyen mértékben marad el a nyugat-európaitól. Ha nincs egészség, nincs termelékenység, csökken a munkában töltött idő. A korai halálozás miatt kevesebb a munkaképes, gazdaságilag aktív ember. Ausztriához képest 60 millió munkaóránk veszik így el (lásd. a grafikont), miközben nincs elegendő munkaerőnk.

Csath Magdolna: – Miért halnak meg túl hamar a magyarok? Alacsony az egészségesen várható átlagos élettartam. Pedig ez a humán vagyonunk. Olyan szempontból sem mindegy az egészségi állapotunk, hogy az egészséges ember hatékonyabban tud dolgozni, mint a beteg. Egy állandóan betegállományban lévő emberre a cégnél sem lehet számítani. A nemzet és a vállalatok érdeke ezen a ponton ismét találkozik. Az egészségügy rendbetétele megkerülhetetlen, közös érdek.

A TUDÁS, HATALOM

„Sem a menedzsmenttel, sem a humánerőforrással foglalkozó irodalom nem hangsúlyozza eléggé a kulturáltság (nem a szakmai kultúra!) szerepét egy vállalat versenyképességének alakulásában. Márpedig ez alapvetően befolyásolja nem csupán a munka- és minőségi fegyelmet, hanem a munkatársak helyzetfelismerő, problémamegoldó és kommunikáló készségét is. A munkaerő általános kulturális színvonala különösen fontos szempont olyan kis országban, amelyben a tudásgazdaság a legjelentősebb potenciális versenyelőny.” (Hoványi)

Csath Magdolna: – A tanultság, a műveltség, a szakmai színvonal is versenyképességi tényező. Magában foglalja az állami oktatási rendszert a bölcsődétől a doktori képzésig. Nem mindegy, ennek milyen a színvonala. Ugyanakkor meghatározó a felnőttképzés szerepe is. Egy gyorsan változó környezetben, ahol folyamatosan új technológiák, új tudás jelenik meg, elengedhetetlen, hogy lehetőség is legyen ezek elsajátítására. A modern eszközök csak akkor érnek valamit, ha az emberek használni is tudják azokat. Ezt pedig nem az egyetemeken kell oktatni. A digitalizációs, informatikai ismereteket, vagy bármi más, az új technológiákhoz kapcsolódó tudásanyagot a felnőttképzés hivatott átadni a társadalomnak. Éppen ezért sokat mond az is, hogy egy országban hányan vesznek részt a felnőttképzésben. A magyar adat rendkívül gyenge. 2017-ben 6,2%, míg az uniós átlag 10% fölött van. A legversenyképesebb országokban - svédek, dánok, norvégok, Svájc – ez 20-30% között mozog.  Gyakorlatilag majdnem mindenki állandóan tanul.

Sinkó Ottó: – A tanárok még mindig nincsenek kellőképpen megbecsülve. Ez súlyos probléma, mert az oktatási rendszer javításával lehetne igazán versenyképessé válni. Hiába a technológia, a beruházások, a gépek, ha nincs, aki kezelni tudja azokat. Attól várható előrelépés, ha már kisiskolás korban megtanítjuk, hogyan kell a napi szembejövő problémákat kezelni. A fiatalok szerezzék meg az alapvető tudást, ami az életükhöz szükséges, de ne próbáljunk letolni a torkukon olyasmit, amit nem akarnak. A képességgel kellene sokkal jobban gazdálkodni. Definiálni, kinek milyen képessége van, annak megfelelő útra terelni, hogy a létező leghatékonyabban tudjon a társadalomba beilleszkedni. Ne akarjunk a kevésbé értelmes gyerekekből atomfizikusokat képezni, mert nem sikerül, de ne akarjuk az atomfizikusoknak valóktól megvonni a lehetőséget, hogy megtanulják az irodalomnak és a kultúrának az alapvető részeit, mert akkor meg azért nem lesznek a maguk helyén megfelelő emberek. Tehát sokkal inkább a gyerekek képességére építő szelektív képzésben hiszek.
– Az, hogy a szakképzési rendszert közelítették a gyakorlathoz, átgondolt tempó mellett, nem tartom rossznak. Emellett úgy gondolom, az információtechnológia rendkívül sokat tud segíteni mindenkin, a kkv-kon is. Ismerek olyan szolgáltató kisvállalkozásokat, amelyek fényévekre vannak attól, amit csinálniuk kellene. Mert a tulajdonos, a cégvezető lemaradt, tudása nem piacképes már, nem ismeri fel a megfelelő eszközöket, szoftvereket, a szervezeti hatékonyság szerepét. Az, hogy erre nem képes, szintén az oktatási rendszerben gyökeredzik. Erre a kkv-kat kifejezetten lehetne tanítani. Ez lenne a felnőttképzés feladata. De ennek nálunk, ma nincs gazdája.

Radetzky Jenő: – Uniós forrásokból éppen most indult útjára egy nagy program – ebben a kereskedelmi és iparkamarák az élen járnak –, melynek a célja a digitális tudás bevitele a vállalkozásokba. A lista végén kullogunk, mind a keleti tömböt, mind Európa egészét nézve, annak ellenére, hogy Magyarország köztudottan előkelő helyet foglal el a számítástechnika, a szoftverfejlesztés világában. Az alkalmazás területén bajban vagyunk. Nincs meg a kellő fogékonyság, a képzettség, nem elég gyors a mindennapokban való alkalmazás. Emellé párosul a nyelvtudás hiánya, mert sajnos a magyar nem a nemzetközi kommunikáció nyelve. Ez is óriási versenyhátrányt jelent. Itt is gyors intézkedésekre lenne szükség.

Selmeczi Attila: – A képzés a fuvarozási szakmát is súlyosan érinti. Az MHSZ-ek megszűnésével eltűntek a támogatott gépkocsivezető-képzések. Ma már újra van ilyen, de az a piaci igényekkel köszönő viszonyban sincs. Kevés az oktató, nagyságrenddel kisebb járművekkel vizsgáztatnak. A jogosítvány ugyanaz, csak épp teljesen mást, és másképp kell majd vezetni a való életben. A fuvarozó vállalatok szívesen szerepet vállalnának a gépjárművezetők képzésében. Az elmélet már ma is e-learninggel megy, a gyakorlatot pedig így a valódi igényeknek megfelelően sajátíthatnák el a leendő kamionsofőrök. Elemi érdekünk, hogy a legprofibb képzést kapják. Azonnali lépések szükségesek, mert nem lesz szakképzett munkaerő, nem lesz, aki a kamionokat vezesse, az árut szállítsa. Próbáltunk a duális képzésbe is bekapcsolódni, de nem tudtunk elindulni ezen a téren. Így nem marad más, mint hogy a béreinket a piaci átlag fölött tartjuk. Ezt viszont ki kell tudnunk termelni.

Simon Péter: –  Részt veszünk a duális képzésben, együttműködünk a szakképző centrumokkal, az egyetemmel is, vannak különféle programjaink a diákoknak, a már meglévő munkatársainknak. Hasonló módon kapcsolatban állunk a környezető települések iskoláival is, buszt küldünk a gyerekekért, gyárlátogatásra hozzuk őket a szüleikkel együtt. Így, amikor látják a tiszta modern környezetet, a robotokat, szertefoszlanak a fejükben lévő negatív képek a koszos-olajos üzemekről, gyárakról. Amikor a pályaválasztáshoz érnek, szeretnénk, ha reális kép alapján tudnának dönteni az itt elérhető 20-30 szakmáról.

Kis Éva: – Szerettünk volna Fehérváron egy tanműhelyt, ahol szívesen vállaltuk volna a diákok gyakorlati képzését, de feladtuk a tervünket, mert úgy láttuk, hogy nem életszerűek a feltételek. A tanár legyen főállású alkalmazottja a cégnek, a gyártógépeinken nem lehet oktatni, erre a célra külön gép kell, ahogy külön öltöző is, hogy csak néhány kritériumot említsek. Így mi inkább a megyei OKJ-s képzések irányába nyitottunk. A képző cég tanfolyamaihoz szívesen adunk gyakorlati helyeket. Emellett természetesen számos diákot fogadunk szakmai és nyári gyakorlatra.

Krámli Attila: – Szerződésben állunk a Pannon Egyetemmel már három éve, de a duális képzésből sajnos mégsem lett valóság. Lehet, hogy mi rontottuk el, nem tudom. Amikor végignéztem, hogy az egyetem mit vár el tőlünk, mit oktassunk, mindent naplózzunk, dokumentáljunk, hamar rájöttünk, ehhez az egyik menedzserünk teljes munkaidejét be kellene áldoznunk. Irreálisnak tűnt, hogy kapunk egy-két kiképzésre váró fiatalt, de cserébe le kell mondanunk egy szakemberről.
– A fizikai állományban működik a szakképzés. Középiskolákból, technikumokból érkező, utolsó éves diákok több hónapot dolgoznak nálunk, rendes munkaszerződéssel. Közülük többen a tanulmányaik befejezése után vissza is térnek hozzánk. A felsőoktatásból is van levelezős, közgazdász hallgatónk, ha végez, őt is szándékunkban áll alkalmazni. Ezek működőképesebb konstrukcióknak tűnnek.

Csath Magdolna: – A tapasztalatok azt mutatják, a duális képzés nem működik igazán jól. A multinacionális vállalatok igényeire van szabva, a fő célja – ami önmagában még nem lenne baj –, hogy felgyorsítsa a szakképzést. Minél kevesebb humánoktatás, minél több specifikus szakmai gyakorlat. Ez ebben a formában rossz irány. Ha a szakképzésből ki akarjuk hagyni az általános műveltséget, az alapjaiban fogja tönkretenni a versenyképességet. Szakbarbárokat fogunk faragni, és kimarad az ember, a maga értékrendjével. A multinacionális vállalatoknak – mivel jellemzően rövid távon akarnak minél nagyobb profitra szert tenni – ez így is megfelel, de nemzetgazdasági szinten ezzel a céllal nem lehetünk elégedettek. 

HOVÁ LETT AZ INFLÁCIÓ?

Bodrogai Ferenc: – A vállalkozókhoz, a termelő cégekhez bejön az infláció, csak a kerítésnél megáll, és ott halmozódik föl. Az infláció gyakorlatilag az a drágulás, aminek az árban meg kellene jelenni, ehelyett profitvesztés formájában gyűlik a vállalkozásoknál. Ez nem történhet az idők végezetéig. A gátak előbb-utóbb átszakadnak, csakhogy addig rengeteg cég kidől. Ennek a gazdasági hatásmechanizmusa nemcsak hogy a versenyképességre, de a vállalkozások talpon maradására is rendkívüli módon hat, lehet, hogy ideje lenne ezzel többet foglalkozni. Mert, ha az alapanyagok drágulása nem mehet át a fogyasztói árakba akár az üzletlánci erőfölény, akár a gazdaságpolitika miatt, akkor egy fokozatos, kis léptékű áremelés helyett, drasztikus lépések következnek. Az építőiparban ezt már megtapasztaltuk. A következő a szállítás lesz, az pedig minden más árat magával fog húzni.

Selmeczi Attila: – A céginformációs adatbázisokból egyértelműen látszik, hogy a vállalkozások döntő többségének a 2017-es eredménye lefeleződött az előző évihez képest. Az emelkedő bérekhez, járulékokhoz a fuvarozásban még jön az üzemanyag, a biztosítások, az útdíjak. Mindez jelentős költségnövekedés.
– Nyár óta beszédtéma szakmai berkekben az infláció, én már idén áremelést vártam. Nem így lett. Amíg tart a haszonkulcs, a fuvarozó nem emel. A lejárt tendereinket csak úgy tudtunk hosszabbítani, ha nem emeltünk árat. Ahol így nem vállaltuk, ott az olcsóbb árral elvitték tőlünk a munkákat. Veszteséggel pedig nem szabad elvállalni. Pontos méréseink vannak, napra készen nyomon tudjuk követni az eredményességünket, ez alapján hozzuk meg a döntéseinket. Pár százalékos haszonnál már nagyon könnyű veszteségbe fordulni. Ha valaki nem kezdi el lekövetni a költségváltozásait, és továbbra is alacsonyan tartja az árait, az nem fogja túlélni a következő időszakot. Sok ilyen céget látok. Közülük sokan csak a jövő év tavaszán, az éves záráskor, a könyvelésből tudják meg a rossz hírt, hogy veszteséget termeltek. Persze egy ideig még a bankok segítségével finanszírozhatóak lesznek, de ha nem változtatnak, nem húzzák sokáig.  Nincs tehát más megoldás – ezt mutatták a 2018-as I. negyedéves összesítőink – árat kell emelni.

Galler Károly: – Az előállítási költségek, alapanyagok, bérek, energia árak folyamatosan növekednek, miközben a piaci elvárás az, hogy az áraink ne változzanak. Ez hosszú távon nem fog menni, mert eközben a vállalatok alapvető célja, a profittermelő képessége fog eltünni. Azért nem emelhetünk, mert az uniós árakhoz kell alkalmazkodnunk, mert ugyanazt nyugaton olcsóbban, hatékonyabban elő tudják állítani. De akkor mire alapozzuk majd a felzárkózást? A termelékenységnövekedés, a hatékonyság növelés a megoldás, ami az egyre csökkenő árrésekkel egyre kevésbé finanszírozható.

MOST A MAGYAROKON A SOR!

Csath Magdolna: – A magyar gazdaságszerkezet az egyik legfontosabb versenyképességi  kérdés, melyet állami szinten kellene újragondolni. A multinacionális cégek becsábítása, bevonzása, mint legfontosabb munkahelyteremtő cél – rendkívül hatékonyan működött az elmúlt időszakban. Az adók, a bérek járulékainak csökkentése, az alacsony társasági adó leginkább a multinacionális cégeknek kedvez. Ráadásul – cserébe az új munkahelyekért – olyan volumenű egyedi támogatásokat kaptak, amelyekre a hazai vállalatoknak esélyük sem volt. Azonban ma már felmerül a kérdés: kell-e még nekünk további multinacionális vállalatokat idehoznunk, főleg ilyen áron? Az ajándékba adott támogatásokból jelentős profitot termelnek, melynek egy részét kiviszik az országból. Ezzel nem járulnak hozzá Magyarország felzárkózásához. Érdekük továbbra is az olcsó munkaerő, az alacsony adók, a nagy, hazavihető nyereség. Így jelenleg Magyarország hozzájárul Nyugat-Európa gyorsabb fejlődéséhez, miközben mi ismét leszakadunk.
– A magyar gazdaságot kellene mielőbb megerősítenünk, válságállóvá tennünk. Mert a gyors változás mellett más jelenség is van: a globális növekedés csökken. A történelemből tudjuk: a nagy változások, előbb-utóbb újabb válságokat hoznak. Ha jól akarunk kijönni belőle, fel kell készülnünk rá.
– Veszélyes, és egészségtelen arányban van jelen a járműipar a hazai feldolgozóiparban. 29%, amiben a most letelepülő BMW még nincs benne. Átalakulóban van az autóipar,  és azt már a saját bőrünkön is megtapasztalhattuk, hogy egy általános gazdasági válság esetén ez az iparág az első, ami bajba kerül, és elbocsátja a dolgozóit.
– Válságállóbbá tenni a magyar gazdaságot alapvetően két módon lehet: a lehető leggyorsabban meg kell erősíteni a hazai, nemzeti tulajdonban lévő vállalatokat, erre egy fejlesztési programot kidolgozni. Ez tudomásom szerint már készül. A másik feladat: legalább viszonylagos egyensúlyba hozni az ágazatokat, megerősítve például a nemzeti szinten hagyományosan erős infokommunikációt, gyógyszeripart, élelmiszeripart.

Radetzky Jenő: – Fontosnak tartom a hazai vállalkozások megerősítését, de semmiképp sem úgy, hogy a nem hatékony, önmagát fenntartani is alig bíró, az eszközeit újratermelni képtelen cégeket tartsuk életben. Az így lekötött munkaerő társadalmi értelemben sokkal hatékonyabban felhasználható lenne más területeken. A kényszervállalkozások ideje lejárt. Az optimális gazdaságszerkezet megkívánja, hogy csökkenjen a gazdasági szereplők száma. Ausztriához képest nálunk két és félszer annyi jogi személyiségű vállalkozás és egyéni vállalkozó van. Ezek egy részének alkalmazottként vagy beszállítóként kellene működnie.
– Új vállalkozások létrejöttének is csak akkor van létjogosultsága, ha az a gazdaságszerkezet pozitív irányú változását segíti. Egyfajta tisztítótűznek végig kell söpörnie a magyar gazdaságon ahhoz, hogy ez helyreálljon, a dolgok a helyükre kerüljenek. A cél az, hogy minél több tudatos magyar családi vállalkozás jöjjön létre, mely tartósan fejleszt, és egy-egy területen akár a piacvezető pozíciót is képes legyen elfoglalni. Az ő útjuk nem feltétlenül az expanzió, inkább a technikában, a humán gondolkodásban, az egyedi hozzáadott értékben kitűnő vállalkozások lesznek életképesek.

Bodrogai Ferenc: – Erős átalakulás érzékelhető a gazdaságszerkezetben. Heti szinten keresnek meg minket kisvállalkozások, kisebb beszállítók, hogy segítsünk a finanszírozásukban, vagy vegyük meg őket, hogy találjunk valami megoldást a számukra, mert nem bírják már a költségeket. Elindult egy folyamat, aminek következtében nagyon sok kis cég tönkre fog menni. Helyükre erősebb, nagyobb hatékonyságú rendszerek fognak állni. Munkaerő fog felszabadulni, csakúgy, mint az uniós pályázatokban vállalt foglalkoztatási kötelezettségek lejártakor.
– Ezek nemzeti szinten – legalábbis bizonyos fokig – természetes, és kívánatos folyamatok. Aki nem tudja megteremteni a versenyképességét, az nagy valószínűséggel jobban jár, ha elmegy munkavállalónak. Persze van egy réteg, amelyik jobb sorsra, megmentésre érdemes, nekik kellene támogatást nyújtani, hogy felzárkózhassanak. Ezzel párhuzamosan a nagyvállalatok fejlesztései ugyancsak a munkaerő kiváltását célozzák. Mindezek eredményeként változni fog a munkaerőpiac, mérséklődni fog a hiány.

MINDEN JÓBAN VAN VALAMI ROSSZ

Az elmúlt években jelentősen mérséklődtek a munkát terhelő adók, de régiós és nemzetközi összehasonlításban továbbra is magasnak tekinthető.  A gyermekes családok adóterhei már megközelítették a régiós szintet a 2011-ben bevezetett családi adókedvezménynek köszönhetően.
A Magyar Nemzeti Bank munkaanyagában kívánatos célként – 2030-ig – a 40%-ot javasolják megcélozni, ezzel megközelítve a – jelenlegi! – régiós átlagot. A javasolt célkitűzések között szerepel még a lakosság minél szélesebb körű – 15-74(!) éves kor közötti - foglalkoztatása, ámbátor elgondolkodtató, hogy a társadalom fentebb említett egészségügyi állapota, digitalizációs felkészültsége mellett, vajon mit lehet majd kezdeni a hazai 70 éven felüliekkel.
Ugyancsak a célkitűzések között találjuk, a külföldön élő magyarok – főleg a fiatalok – nagy számban való hazacsábítását. Ez dicséretes gondolat, csak annak hatékony eszközeit nem látjuk még.

Selmeczi Attila: – Nem vagyunk versenyképesek a nyugati bérekkel szemben. A magyar bérteher – 47% - még mindig – kelet-európai viszonylatban is – nagyon magas. A megcélzott 40%-kal is csak az átlaghoz közelítünk majd. A további csökkentés tehát indokolt, ráadásul a kormányzat részéről kockázatmentes, hiszen a magasabb bérekhez  nominálisan magasabb adók tartoznak, alacsonyabb adókulcs esetén is.
– Jó iránynak tartom, hogy a kivándorlást próbáljuk meg mindenáron visszafordítani. A magyar - piacképes és jó munkaerő – sajnos nem itthon dolgozik. Megnőtt a fluktuáció, pedig hazai viszonylatban jó feltételeket tudunk biztosítani. Németország, de főleg Ausztria rendkívül vonzó. 10 év munka után jár a jóval magasabb osztrák nyugdíj. A családosoknak gyerekenként komoly hozzájárulást adnak, ami még csökkentve is – erről éppen most tárgyalnak - 200 euro/gyerek megmarad. Nem tudunk versenyezni velük. Hogyan várható el, hogy velük szemben versenyképesek legyünk? Sokkal vonzóbb, amit a nyugatiak tudnak adni.
– A hiányszakmákban elkerülhetetlen a további béremelés. Pár éve nem hittek nekem, hogy hamarosan nettó 600 ezret fogunk fizetni a gépkocsivezetőknek. Ma itt tartunk. A munkavállalóknak egyre fontosabbá válik a bejelentett bér is, ami jó, mert tisztítja a piacunkat. Gond az is, hogy elöregszik a szakma, a gépjárművezetők nagy része nyugdíjhoz közeledik.
– Ami még baj, jómagam nem szívesen tenném, hogy hozzák a – nem magyar ajkú - képzetlen ukrán és szerb munkaerőt. A szerb rosszabb, mert csak ugródeszkának tekinti az itteni munkavállalást. Társult tagországból jön, bármikor mehet tovább. Az ukrán nem tud olyan könnyen arrébb állni, de túl azon, hogy nehéz őket beintegrálni, a tapasztalatok azt mutatják, rengeteg kárt okoznak: késnek, összetörik a járműveket. Ma már a fuvarozásban nem az a szakértelem, hogy hányadik fokozatba kell kapcsolni hegymenetben, hanem rengeteg adminisztratív, rakodástechnikai, informatikai feladatot kell ellátniuk a gépkocsivezetőknek. Ezt csak ott tanulták meg, ahol erre meg is volt az igény.

Galler Károly: – Ezt vártuk. Azt szerettük volna elérni, hogy Magyarországon minél több ember dolgozzon, hogy ne az ingyen segélyeken tengődjenek. Most megtörtént, nincs munkanélküliség. Persze ez se jó, ez is fáj. A németek találóan ezt nevezik luxusproblémának, mert mindenkinek gond, de az ország szempontjából nem feltétlenül rossz, ha sokan dolgoznak, és sok adófizető van.
– Nem szerencsés, hogy az embereket el kell hoznunk onnan, ahol élnek, például a keleti országrészekből. Ott nyilván vákuumot okoz a munkaerőpiacon, de azért sem jó megoldás, mert az első adandó alkalommal, vissza fognak térni a családjukhoz.
– A fellendülés nem fog örökké tartani, azt követően jelentős munkaerő fog felszabadulni. A kormányzati szférában is vannak még tartalékok. Az már más kérdés, hogy aki 40 évet ült az irodában, 50-60 évesen hogyan lesz majd versenyképes munkaerő.
– A külföld elszívó ereje is sok gondot okoz. Egyszerűen nem tudunk annyit fizetni, mint a tőlünk nyugatra lévő országok. A kormány elszánt a tekintetben, hogy 100-200 ezer magyart hazacsábítson. Tényleg van erre esély? Főleg úgy, ha továbbra is az a cél, hogy mindent olcsón adjunk. Ez így nem fog menni.
– Az adatokat nézve rémítőnek tűnhet, hogy a következő tíz esztendőben több százezer munkavállaló fog eltűnni a munkaerőpiacról,akik az aktuális jövedelmükből épp csak fenntartották magukat.  A várható alacsony nyugdíjuk vélhetően rákényszeríti majd őket, hogy továbbra is munkát vállaljanak, legalább részidőben. Ezt erősítik a kormányzati intézkedések is, melyek kedvező adózással támogatják a nyugdíjasok alkalmazását. Ez tehát újabb reményt adhat a munkaerő-hiány pótlására.

Csath Magdolna: – Van egy komolyabb regionális probléma is Magyarországon. Az ország keleti része még mindig el van maradva a nyugatihoz képest. A nagyvállalatok elvonzzák a belső migrációra hajlandó keleti embereket. De ez megint szembe megy a nemzeti érdekkel, mert azt nem lehet célunk, hogy kiüresedjen hazánk keleti része, hogy gazdaságilag megbillenjen az ország. Pedig van ilyen veszély. A megoldást nem a multinacionális vállalatok letelepítésében látnám, hanem a helyi vállalkozások megerősítésében. Egy Dél-koreai példát követhetnénk. Náluk az egész országban jellemzően jól fejlődnek a kkv-k. Ezt úgy érik el, hogy nem a szakember elvándorlásához adnak támogatást (utazási, lakbértámogatás), hanem ahhoz, hogy a fiatal a fejletlen régióba menjen el dolgozni, vagy ott tudjon maradni, hogy a helyiek tudjanak megerősödni. Ezen itthon is érdemes lenne elgondolkodni. A keleti és a nyugati bérkülönbségeket kellene átmenetileg finanszírozni, hogy az ott működő, vagy újonnan létrejövő vállalatok versenyképesek legyenek.

Sinkó Ottó: – Az ipari szereplők ma leginkább az építőipar elszívó hatását érzik. Egy jó szakember számára ma dilemma, hogy a – kényszerből ugyan, de – nagyon vonzó jövedelmeket ígérő építőiparban vagy az ipar más szegmenseiben helyezkedjen el. Ez a probléma azonban tipikusan projekt jellegű. Még a lakáspiac egy darabig pörögni fog, de amint a CSOK, a kedvezményes áfa lecseng, helyre fog állni a rend.
– A kkv-k helyzetéről ma nehéz reális képet alkotni, mert jelenleg mindenki teljesítési kényszerben van. Egy nagyon nagy beruházási programot hajtunk végre, ebben sok helyi kisvállalatnak adunk munkát, így jól érzékeljük a problémáikat: mindenki szakemberhiánnyal küzd, állandósultak a késedelmes teljesítések, a határidő-problémák, az anyagbeszerzési gondok. Amíg a munkaerőpiac nem kerül ismét egyensúlyba, ez vélhetően így is fog maradni.

Tóth Béla: – A cégalapítók leszármazottjai közül sokan dolgoznak – és jó lenne, ha még többen tennék ezt – a vállalatunknál. Azt azonban tudomásul kell vennünk, hogy a mai fiatalok már sokkal mobilabbak, egészen más célokat tűznek ki maguk elé, mint egykoron a mi generációink. Keresik a kihívásokat, és ezeket gyakran távolabb találják meg.
– Már jó ideje mi magunk is messzebbről – jellemzően Kelet-Magyarországról – vagyunk kénytelenek munkaerőt idevonzani. A környékbeli képzőintézetek kibocsájtása nem fedi le az igényeinket.
– Keletről fiatalok, gyakran párok költöznek ide, vagy épp itt találnak egymásra. Összeházasodnak, letelepednek.  Eleinte néhány szolgálati lakás megépítésével, a 90-es évek elején épült lakások mai igényeknek megfelelő felújításával úgy gondoltuk, ezt a problémát ki is pipáltuk. Aztán – még nem is végeztünk vele – máris kiderült, hogy tervezhetjük az újabbak építését, mert egyre több távolról érkező dolgozóra van szükségünk. Egy fiatal szakember 4-5 évnél tovább ritkán lakik szolgálati lakásban, amint megtakarít annyit, belevág a saját otthon építésébe. Ennek ellenére az igény nem csökken a szolgálati lakásokra.
– Kétségtelen, hogy egymás elől próbáljuk elorozni a jó munkaerőt. Itt óhatatlanul hátrányba kerülnek azok a vállalatok, kkv-k, akik nem tudnak olyan hatékonysággal működni, hogy meg tudják fizetni a jó munkást. Fokozatosan elveszítik a legjobb embereiket, ami elindítja őket a lejtőn, aminek a végén maguk is – maradék kollégáikkal együtt – munkavállalóként fognak megjelenni a piacon.

ADJATOK EGY FIX PONTOT…

Csath Magdolna: – A helyi fejlődéshez elengedhetetlen legalább egy minimális infrastruktúra. A keleti országrészben ezen a téren még rengeteg a teendő. Nem beszélhetünk versenyképességről addig, amíg egy megyeszékhelyet a fővárosból nem lehet gyorsvonattal megközelíteni, és még a személyvonattal is csak átszállással. Pedig példaképpen Salgótarján egy ilyen megyeközpont. Hogyan lehet így versenyezni? Ez állami feladat. Nem csak a multiknak kell az infrastruktúrát kiépíteni, a magyar kisvállalatok versenyképessége épp úgy megkívánja azt.

Simon István: – A munkaerő-hiány orvoslásához elengedhetetlennek tartom a térségfejlesztést is, mellyel Székesfehérvár elszívó erejét legalább kisebb-nagyobb mértékben ellensúlyozni tudjuk. Mivel ebben maximálisan érdekeltek vagyunk, szívesen részt vállalunk a feladatból. Ennek jegyében készíttettünk elő két fejlesztési tervet az elmúlt két esztendőben. Szabadbattyánban indokoltnak tartanánk egy sport- és szabadidőközpontot, mely lehetővé tenné az itt élőknek, illetve a gyerekeiknek, hogy ne kelljen naponta ingázniuk, ha sportolni szeretnének. Másik vonalon a turizmusfejlesztést segítenénk, a helyi adottságok kiaknázását. A Seuso kincseket itt találták meg Kőszárhegyen. Ez egy olyan alap, amire építhetnénk: a kastély fejlesztésével, kiállítótérrel, kis látogatóközpont kialakításával. Erre különféle túraútvonalakat fűzhetnénk fel: kis római csónakokon leereszkedve a Kula toronyig, majd ellátogatva Gorziumba, vagy onnan akár egész Úrhidáig. Csodálatos környéken élünk. Persze ehhez elengedhetetlen az együttgondolkodás, az együttműködés. A látványtervek mindenesetre ehhez már készen állnak.

KIS ÖTLETEK – NAGY EREDMÉNYEK

Nagy Alajos: – Az innováció létfontosságú. Az alaptermék – esetünkben a bútor – önmagában már nem feltétlenül versenyképes egy adott piacon. Egy okosiroda – amin éppen dolgozunk –, olyan pluszt képes ehhez adni, amivel teljesen új vevők szólíthatók meg, vagy segít a már meglévők megtartásában. Az információtechnológia a következő évek, évtizedek meghatározó iparága lesz. Ebből egyszerűen nem lehet kimaradni, lemaradni.
– Tradíció és innováció – ezek a jelszavaink. 70 éves cégként megéltünk már egy-két mélyrepülést, de valamennyiből megerősödve kerültünk ki. Mindig az innováció vitt ki bennünket az aktuális bajból. Az innováció nem azonos a robotokkal, az is annak számít, ha valaki képes felismerni, hogy mikor milyen irányba kell haladnia. Volt, amikor a lakossági bútorgyártásból éltünk, de időben nyitottunk az irodabútor-piac felé is. 2015-ben szervezetileg is átalakultunk, több lábra álltunk, mert ez is, ahogy a mindenkori igényekhez való alkalmazkodás, segíti a folyamatos megújulást, a fennmaradást. Voltunk mi már irodabútorgyár, amikor nagy készletre nagy viszonteladói körnek szállítottunk. Most messze nem ezt csináljuk. Projektekben gondolkodunk, ami egy teljesen új irány, egészen más magatartást igényel. Ezek mind-mind innovatív lépések.

Simon Péter: – Kutatás-fejlesztést csak valós igényekre érdemes végezni. Cégen belül tartjuk ezeket a feladatainkat, a saját illetve a vevőink mérnökeire alapozva. Tudást, minőséget, nagy hozzáadott értéket viszünk a termékeinkbe. Az új projektjeink 50%-ban ez az elv már érvényre jut.
– Nagyon pontos, precíz és nagy sorozatgyártású műanyag termékeket – évente 430 milliót –gyártunk, selejt nélkül. Ennek a minőségnek ára van, de a gyártóink ezt hajlandóak is megfizetni. Ehhez kell a három évtizedes tapasztalat, a fokozatosan felépített vállalati kultúra és a legmodernebb eszközök használata. Soha nem akartunk a legnagyobbak lenni. Ma 400 fővel, százzal kevesebben, mint 2010-ben, jobb eredményt tudunk elérni.

Simon István: – A belső fejlesztésekre építünk, amivel magunk tudjuk a folyamatainkat jobbítani. A K+F nem a világszabadalmakról kell, hogy szóljon egy kkv esetében, hanem a való világ napi problémáiról. Apró, jobb megoldásokról, ötletekről, amit akár a vevőinkkel közösen találunk ki.

Krámli Attila: – A hatékonyságot célzó intézkedéseink egy része tudásnövelés. A kutatás-fejlesztést, a folyamatos jobbítást alapvetőnek tartjuk, de ehhez ismernünk kell az elérhető legmodernebb technológiákat, és meg kell szereznünk a legmagasabb tudást hozzá. Ezért, amire csak lehet – mérnöki tudományhoz kapcsolódó képzésekre, menedzseri kompetenciák fejlesztésére –, elküldjük a kollégákat továbbképzésre. Nagyon sok fizetős képzés van, de hál’ istennek meg is tudjuk termelni a rávalót. A szaktudás, a K+F kiváló versenyelőny.

Kis Éva: – Szeretjük az innovációt, a kutatás-fejlesztést. Ez az egyik erősségünk. Ez egy olyan szolgáltatás a partnerek felé, ami törődést ad, erősíti a kötődést. Mindig igyekszünk – akárcsak a már meglévő termékeinken – egy kis nóvumot bemutatni. Ha a partner hozza az elképzelését, örömmel tárgyalunk erről, ha nincs ötlet, mi megyünk elébe a dolgoknak, és mutatjuk be javaslatainkat. Sokszoros díjasok vagyunk innovációban, a fehérvári cégünk kétszeres világdíjas gyógyszeripari csomagolóanyag termékkel. Ez a munkánk egyik legszebb része, és óriási előnyt jelent a piacon. Az ötlet a kkv-k számára is megfizethető, elérhető „luxus”, ami segíti a fennmaradásukat, versenyképességüket.

Tóth Béla: – Mindig odafigyelünk az újszerű megoldásokra, próbáljuk azokat meghonosítani az állattenyésztésben a tartástechnológiában, fajtaválasztásban, de ugyanez vonatkozik a növénytermesztésre – új agrotechnológiai eljárások, informatikai rendszerek –, a malmászatra és a tésztagyártásra is. Olyan óriási nagy újításokra a piac oldaláról nincsen igény, arra kell törekednünk, hogy mindig csak egy kicsit más legyen. Az állandó minőség, a higiénikus körülmények alapként jelentkeznek, újítani főleg a csomagolásban, a pontosabb szállításban lehet. Ezek apró finomítások, távolról nézve nem bonyolult megoldások, de mégis, ha már 10-100 ezer tonnáról beszélünk, akkor a logisztika is egy komoly kihívást jelent. A hullámzó fogyasztói igények is számos kihívást jelentettek, melyre a raktár- és fuvarkapacitásunk bővítésével, testre szabásával tudtunk reagálni. Mindig van mire felkészülni, ha versenyben akarunk maradni.

Cseh Teréz