Látványos eredményeket produkál az építőipari ágazat, de van még mit jobbítani
Kiköszörülendő csorbák

Rengeteg a munka, sorban állnak, hónapokat várnak a megrendelők. A megnövekedett igényeknek nem könnyű megfelelni, nincs elegendô számú és képzettségű munkaerő, felhígult a szakma. A szűkre szabott határidők, összecsapott, súlyos hibáktól hemzsegő tervek ugyancsak negatívan hatnak a minőségre, az ütemterv szerinti munkavégzésre. A rossz kivitelezést javítani, a képzetlen munkaerőt nap mint nap tanítani kell. Rengeteg idő és energia emésztődik fel feleslegesen. Ahelyett, hogy a társadalom elismeréssel adózna az építési ágazat teljesítménye előtt – mert azt mindenkinek látnia kell, hogy szebbnél szebb épületek, csodás építmények bújtak és bújnak elő a földből országszerte –, a figyelem a bajokra, a bosszúságokra terelődik. Leértékelődik mindaz, amit a szakma megteremtett. Éppen ezért, ha a vészharangot nem is kell megkongatni, azért érdemes kinek-kinek a maga háza táján rendet tenni, hogy amiért olyan keményen megdolgozott a hazai építőipar, ne veszítse el ilyen hibák miatt – foglalta össze az ágazatot leginkább sújtó gondokat Grabarics Gábor, a Grabarics Építőipari Kft. cégtulajdonos-vezérigazgatója.

Szárnyal az építőipar
– Kétszámjegyű éves növekedés jellemzi a hazai építési ágazatot. A hírek az iparág szárnyalásáról szólnak, és ez örvendetes tény, ami az ágazat teljesítőképességét igazolja. Okkal remélhetjük tehát, hogy a rendszerváltás óta vágyott elismerést, figyelmet – melyet Németország, Ausztria megad az övéinek – végre a magyar építőipari szakma is megkaphatja. Komoly teljesítmények, szép épületek születnek nagyszámban, és erre mindannyian méltán büszkék lehetünk.

Az érdekképviselet erős és életképes
– Az ÉVOSZ nem hogy kezdi betölteni azt a szerepet, amit a szakma neki szánt, de már ott is van, ahol lennie kell. A jó vezetést látva, a cégek maguk is szívesen vállalnak feladatokat, részt vesznek a közös munkában. Ez egy önmagát beteljesítő folyamat. Az ÉVOSZ és a kormányzat kapcsolata konstruktív és gyümölcsöző, ennek eredményeit mindannyian élvezzük. Az ÉVOSZ nem csak kritikákat fogalmaz meg, hanem rögtön javaslatokat is ad a problémák orvoslására. Ez az, amire egy kormánynak
– legyen az a világon bárhol – szüksége van. Bizakodásra ad okot az is, hogy az ÉVOSZ közelmúltban lezajló tisztújításán a tagság megerősítette a jelenlegi vezetést, ami arra enged következtetni, hogy hasonló iránnyal, igényességgel és aktivitással fog működni a továbbiakban is az iparág érdekképviselete.

Vissza kell találnunk az értékeinkhez
– Az örvendetes fellendülés mellett azonban fel kell hívni a szakma figyelmét néhány visszásságra is. Meggyőződésem, és ebben a szakmai körökben folytatott beszélgetéseim is megerősítenek, hogy ezek olyan nem kívánatos jelenségek, amelyeket az építőipar irányítóinak zöme már észlelt, és szenvednek is tőle. Olyan teljesítményekről beszélek, amihez legtöbbünk már nem szívesen adja a nevét. Magam is így vagyok ezzel. A már-már kezelhetetlen munkaerőhiányból adódóan olyan vállalkozók is bekerülnek a rendszerbe, akiknek a munkája vállalhatatlan, akik helyett később mindent újra kell csinálnunk. Ez  korábban, de még a válság idején sem volt jellemző. A könnyű pénzkeresés lehetősége csábítja ezeket az embereket az építőiparba, de felkészületlenül, tapasztalatok nélkül nem sokra megyünk velük. Ezt a szakmai felhígulást házon belül is megélem sajnos, azt tapasztalom, hogy az új munkatársak nem olyan szellemben tevékenykednek a cégben, mint ahogyan azt korábban megszokhattuk. Pozitív fordulatot remélünk a nemrégiben elindított akcióinktól, melyekkel azt céloztuk meg, hogy a régi jó „grabaricsos szellemet” újra a fejekbe töltsük.
A szakképzés szétverése most üt vissza igazán
– Hihetetlen „nemtudással” találkozunk. A szakmunkástól elvárható alapok is hiányoznak, mégis ebből kell kihoznunk a végén egy jó minőséget. Érthető, hogy a termelésirányítást végző kollégák emiatt nincsenek könnyű helyzetben. Rengeteg plusz energiát követel tőlük. Mindez visszavezethető az évtizedek alatt tönkretett szakmunkásképzésünkre. Ezt ma már mindenki látja, elismeri, hogy rossz irányba mentünk. Az ÉVOSZ által javasolt építőipari képzőközpontokra éppen ezért égető szükség van, mert azok egy olyan réteget képesek megszólítani, amely az építőipari szakma utolsó mentsvára lehet a hiányzó szakképzett munkaerő pótlására. Ezek a vidéken létesítendő szakképző központok, melyeket az ÉVOSZ nagyon pontosan leírt, a szakma elitképzése mellet éppen azoknak a fiatalembereknek nyújt perspektívát, akik vagy a lakóhelyük elhelyezkedése, vagy más oknál fogva hátrányos helyzetben vannak a nagyvárosokban élő társaikhoz képest. Életminőségük jellemzően jóval a magyar átlag-életszínvonal alatt van. Számukra egy bentlakásos, az építőipari szakképzés krémjét adó oktatási intézmény olyan utat nyithat meg, amiről korábban álmodni sem mertek. Ugyancsak lökést adhatnának ezek a képzési centrumok a roma felzárkóztatási programnak is, ami koránt sem annyira sikeres, mint azt szeretnénk.
– Rengeteg pénz is kell persze ezek elindításához, hiszen ezekbe az intézményekbe az iparág legkorszerűbb eszközeit kell biztosítanunk a jövő szakembereinek képzéséhez. Úgy gondolom, a szakma hajlandó lenne erre áldozni. Itt lenne hát az ideje, hogy legalább 2-3 ilyen pilot projekt elindulhasson. Sajnos lassító tényezők is hatnak, a meglévő oktatási rendszer szereplőinek nem feltétlenül érdeke, hogy a szakképzés ebbe az irányba fejlődjön. Itt is meg kell teremteni tehát az összhangot. A társadalomnak ez az utolsó olyan rétege, amelynek tagjait, jó képzéssel, hatékonyan be tudjuk vonni az építőiparba. Utána nem marad más, mint a nyugati megoldás: vendégmunkásokat fogadni.

A vendégmunkás nem illegális bevándorló
– Mondják, nagyon hallgat a kormány, hogy mennyi vendégmunkás van az országban. De mi ezzel a probléma? Vannak már ilyen jellegű, összességében pozitív tapasztalataink a 90-es évek fellendülést hozó időszakából. Aki dolgozni jön ide, az a munkájával a mi GDP-nket fogja növelni. Hiányt pótol, és megérkezésének első pillanatától fogyasztóvá is válik. Ugyanakkor nem kell számára szállást, ellátást, segélyt biztosítani, hiszen a fizetéséből, illetve a munkahelye által biztosított juttatásokból mindezekről gondoskodni tud. Ha pedig a munka elfogy, hazamegy az övéihez, nem szervez tüntetést a jobb ellátásért, a több segélyért, vagyis nem terheli az ország szociális ellátórendszerét. A vendégmunkást meg kell becsülnünk, és saját jól felfogott érdekünkben minél nagyobb számban idevonzanunk őket. Ha jól célzunk meg tőlünk keletebbre, távolabbra lévő országokat, talán még jobb, képzettebb munkaerőhöz is juthatunk a pillanatnyilag fellelhető hazainál. A vendégmunkás tehát egy szükséges jó, és ha nagy tömegben rendelkezésünkre áll, az árak egészséges ütemű emelkedésére is jótékony hatással lehetnek, ami ugyancsak kívánatos lenne.

Rossz terv – lassúbb, gyenge kivitelezés
– Bár az érdekvédelmi szervek vezetői ezzel nem értenek egyet, mégis tény, hogy komoly gondok vannak a tervezői oldalon. Amennyire pangott ez a piac a válság alatt, most annyira túlterhelt. Ebből adódóan sorra jönnek a hibák, a felületes munkák. Nem apróságokról beszélek. Fatális hibák, ordító tévedések vannak már a statika területén is, ami megengedhetetlen, és amin sürgősen változtatni kell. Nem véletlen, hogy Németországban addig egyetlen munka sem indulhat el, amíg a Prüfstatiker, az ellenőrző főstatikus, rá nem nyomta a pecsétjét a tervekre. Sokat próbált, tapasztalt szakemberek, akik életpályájuk végén járnak ugyan, vagy akár nyugdíj mellett dolgoznak, de több évtizedes tudásukkal képesek kiszűrni a hibákat, és megelőzni a katasztrófákat. Sürgősen el kellene gondolkodnunk egy hasonló rendszer bevezetéséről idehaza is, addig, amíg valami nagyobb baj nem történik. Mi magunk is találkoztunk a közelmúltban ilyen ijesztő hibákkal a statikai tervekben, szerencsénkre időben észleltük, és korrigáltuk azt.
– Lazítottunk a közelmúltban a kiviteli terv követelményein, definícióján is, ez is helytelen lépésnek bizonyult. Épületszerkezetileg kidolgozatlan, nem kellő igényű kiviteli tervekkel találkozunk, amit jól-rosszul próbálunk a kivitelezés során javítani, építés közben pótolni. Ebből lesznek a végén a garanciális hibák.
– Az igények egyre magasabbak, már nem csak jó, de igazán szép terveket várnak tőlünk. Így egy építészmérnök vagy képes egy személyben művész és mérnök lenni, vagy más megoldást kell találni: szakosodni. Az ötlet nem új, Amerikában már néhány évtizede kettévált a szakma. Létrejöttek a dizájnra szakosodott, illetve az alap mérnöki feladatokra koncentráló, feldolgozó irodák. Nálunk is láttunk már erre példát, és azt tapasztaltuk, hogy a végeredményt tekintve jobb megoldás, mintha egy kézből kerültek volna ki a tervek. Ha a jobb kiviteli terveknek az az ára, hogy idehaza is kettéváljon az építész és a tervező szakma, ez nem lehet probléma, úgy gondolom. Egy biztos, a jelenleg forgalomban lévő terveknél – tisztelet a kivételnek –, sokkal, de sokkal jobbakat kell nyújtania a szakmának.

Mindannyiunk érdeke, hogy jobbak legyünk
– Nem ünneprontásnak szántam e gondolatokat, sokkal inkább figyelemfelhívásnak, ha úgy tetszik vitaindítónak. Az építőipar szereplőinek mindenképpen foglalkoznia kell ezekkel a témákkal. Problémákról, nehézségekről beszélünk, de ezek egészen más jellegűek – szerencsénkre –, mint amelyekkel a válság idején kellett szembe néznünk. Ezért azt mondom, legyünk optimisták a tekintetben, hogy az iparág jó irányba halad, és reméljük, hogy az elmúlt egy-két évben megvalósult létesítmények, és azok, amelyeket még ezután fogunk megépíteni, meghozzák az ágazat megbecsülését idehaza is, és az építőipari szakma elfoglalhatja végre méltó helyét nemzetgazdaságunkban.

Cseh Teréz