Életműdíj a Güntner-Tata Kft. alapítójának, Schwarzenberger Istvánnak
Egy sikeres menedzserpálya

A Komárom-Esztergom Megye Gazdaságáért Életműdíjat idén Schwarzenberger István, a Güntner-Tata Kft. megalapítója vehette át. A 12 éve nyugdíjba vonult vezető, megyénk első klasszikus értelemben vett menedzsereként érte el sikereit. Színes, fordulatokban, sikerekben bővelkedő életútja – még, ha néha úgy is tűnik – koránt sem a véletlen műve, ahogy ez alábbi interjúnkból is kiderül.

– Ha már egy életmű-díj adott apropót a beszélgetésünkhöz, kezdjük azt egészen a bölcsőtől! Mikor és hol született, ki voltak a szülei?
– Ennél még messzebbre is visszatekinthetünk, egészen 1743-ig. Az első dunai hajón Soroksárra érkezett telepesek között ott voltak ugyanis az anyai és az apai nagyszüleim is. Betelepített zsellérekként éltek, az itt kapott kis földjükön gazdálkodva. Összetartó közösségük tagjai jól ismerték egymást, és egymás között házasodtak. Én voltam az első, aki nem soroksári lányt vett feleségül.
– A két világháború között Budapest fejlődésnek indult, ez adott egy kiemelkedési lehetőséget az itt élőknek. Apai nagyszüleim kereskedelemmel kezdtek foglalkozni – jeget és tejet szállítottak Pestre –, míg a másik nagypapa kocsmáros lett. A Weiss Manfréd Gyárhoz közeli, jól működő kisvendéglőt azonban telitalálat érte, és sajnos a háborúnak mindkét nagypapa áldozatául esett. Ráadásul édesapám orosz hadifogságba került. Nagymama édesanyámmal, a bátyámmal és velem Visegrádra költözött, ahol nagyon nehéz körülmények között próbálták életben tartani a családot. Mire édesapám 1949-ben végre hazatérhetett, már négy éves voltam.
– 1956-ban apánkat bebörtönözték, mivel Visegrádon a Munkástanács elnöke volt. Aztán minden tárgyalás, vizsgálat és egyéb nélkül, egyszer csak hazaengedték, de a múltját nem feledték, a család társadalmilag az „egyéb” kategóriába került. X-es gyerekek lettünk, anyánknak az ingünkre, kabátunkra rá kellett varrnia a X-et, jelezve, hogy az egykor vagyonosok közé tartozunk. Olyan osztálytársaim voltak, mint például a Zichy gróf fia. Csodálkoztunk is, vajon hogy a csudába kerültünk ebbe a társaságba. A bátyám 56-ban disszidált. Én itthon maradtam, és szerencsémre valahogy mindig akadt segítségem a továbbtanulásban. A magamfajtáknak a legtöbb reményt a gépésztechnikusi pálya jelentette. Legnagyobb örömömre, a nehézségek ellenére, üzemmérnöki oklevelet szereztem. Az itt végzettek nagy része a különféle szerelőüzemekben találta meg a helyét, én, miután az egyetemen „helyhiány” miatt elutasították a felvételemet, a Vegyépszernél kötöttem ki. 22 évet töltöttem ennél a vállalatnál, onnan kerültem a megyébe is, Dorogtól egészen Győrig voltak kirendeltségeink. Nyergesújfalun, munkásszállón laktam.
– Az „Új gazdasági mechanizmus” aztán fenekestől felfordította az életemet, amikor a munkás kirendeltség-vezetőt kinevezték párttitkárrá, a helyébe pedig engem léptettek. 150-200 ember vezetését bízták rám, Dorogtól Győrig. Akkor bővítettük a dorogi gyógyszergyárat, a nyergesi Viscosát, számos emberünk dolgozott a Timföldgyárban, a szőnyi Molajban, az Ácsi Cukor- és a Győri Vagongyárban. Mivel Tata a működési területünk középpontjában volt, ideköltöztem. A munkásszálló helyett az előkelő Kristály Szálló lett az otthonom.             Ekkor ismertem meg a feleségemet is, és itt alapítottunk családot is 1970-ben.

– Innen, ha jól sejtem még hosszú út vezetett a Güntner cégig? Mi mindennel foglalkozott?
– A szerelővállalatok mindennapjai – és ez nagy előnye volt – a különféle, állandóan változó technikai problémák megoldásával teltek. Akkoriban még nem volt fejlett technológia, azt kellett megoldanunk, ami elénk jött, és azzal, amink volt. Rá voltunk utalva az ügyességünkre, a találékonyságunkra. Hamar felfigyeltek rám, felkerültem Pestre, a Vegyépszer központjába. Főmérnöki beosztást kaptam különféle célfeladatokkal. Ekkor kezdődött az úgynevezett NDK-s időszaka az országnak, KISZ-esek, vállalatok csapatai mentek ki dolgozni Kelet-Németországba. Mivel beszéltem németül, megkaptam a lehetőséget, hogy a Vegyépszer németországi részlegét vezessem. Egyszerre kinyílt a világ előttem. Óriási ugrás volt a karrieremben. 700-800 szerelővel kellett külföldön bizonyítanunk. Szerencsére a feleségem és a fiaim, Tamás és István is velem jöhettek. Tatán, egyfajta bázisként megmaradt az otthonunk, ahová úgy terveztük, ha a három év kiküldetés lejár, visszaköltözünk. Így is lett volna, hiszen itthon már várt az új munka, az akkor épülő Komáromi Sörgyár, de az élet átírta a forgatókönyvet, amiben az állt, az NSZK-ban fogok dolgozni. Mindezt újra csak a véletlennek köszönhettem.
– Már korábban is kiengedtek ugyan nyugatra munkát vállalni, sőt egy nyugat-európai kiküldetés során bejárhattam szinte egész Európát: Németország, Dánia, Anglia, Franciaország, Olaszország, Hollandia, sőt Párizsba is eljutottam. A 70-es évek energiaválságára kerestük a megoldást. Voltak jó ötleteim arra, hogyan tudunk az energiával spórolni a gyárakban, ennek apropóján felkértek, hogy nézzek körül, tőlünk nyugatra hogyan csinálják ezt, és készítsek erről egy tanulmányt. Kellő magabiztossággal jártam-keltem tehát Európában.
– Egy lipcsei vásáron ismerkedtem meg egy nyugat-német cég vezetőjével, aki ott technológiát igyekezett vásárolni. Ő kezdte el elsőként fejleszteni, majd gyártani a katalizátoros autók kipufogóját. Hegesztési problémái voltak, és én, ott egy sör mellett, elmondtam neki, hogy szerintem hogyan kellene a problémát megoldani. Mint kiderült, ki is próbálták, és tökéletesen bevált, oly annyira, hogy a katalizátoros rendszert szabadalmaztatta, és hihetetlenül korrekt módon azt a részt, amit én javasoltam – anélkül, hogy tudtam volna róla – a nevemre jegyeztette be. Mérnöki állást is megajánlott egy kísérleti üzemben, de akkoriban ez nem így ment. A nyugati munkavállalás kizárólag hazai nagyvállalaton keresztül volt elképzelhető. Ha ez kell, hát legyen! – gondoltam – és megszerveztem a csapatot. Nagyon ügyes magyar lakatosokkal, hegesztőkkel mentünk ki dolgozni az NSZK-ba, ahová ezúttal is vihettem a családomat. Legalábbis magyar oldalról nem volt ellenvetés. A németek azonban kis híján keresztül húzták a számításomat, mert az első beutazásom alkalmával bepecsételték az útlevelembe, hogy a család utánköltözése nem kívánatos. Annyira felbosszantott ez az eljárás – már csak azért is, mert Schwarzenberger névvel élek –, hogy levelet írtam a bajor miniszterelnöknek, aki meghallgatva a panaszomat, azonnal intézkedett, hogy a családtagjaim útlevelébe haladéktalanul pecsételjék bele a vízumot. Így ők is utánam jöhettek.

– Mettől meddig tartottak ezek a külföldi kiküldetések az NDK-ba, az NSZK-ba?
– 1975-től, illetve 1981-84 között 3-3 évet töltöttünk az NDK-ban, és 1985-88-ig éltünk az NSZK-ban. Az állam pártolta az ilyen jellegű külföldi munkavállalást, mert ez termelte a szocialista országokban ritka kincsnek számító nyugati valutát.
– A rendszerváltás már itthon ért minket, mert a feleségem kijelentette, hogy aki tatai, annak a gyerekének az Eötvös Gimnáziumba kell járnia. Vita nem volt, hazaköltöztünk.
– Szerettem volna helyben munkát vállalni. Akkor a Tata Hűtőtechnika Ipari Szövetkezet volt itt a legjobb cég. Volt egy kis személyes kapcsolatom is hozzájuk, mert az elnökük annak idején olvasta az energiatakarékosságról szóló tanulmányomat, így amikor megkerestem, fel is ajánlott egy mérnöki állást. Végül mégis inkább kereskedelmi vezetőnek vett fel, mert úgy éreztem, a hűtéstechnikában nem vagyok annyira jártas, hogy mérnökként hasznomat vegyék. Ellenben tárgyalási szinten beszéltem németül, ismertem a nyugati világ igényeit, elvárásait. Igaz, hogy ennek a tudásnak egy ideig nem nagy hasznát vettem, mert a Hűtőtechnika fő piaca a Szovjetunió volt, és a szocialista elosztási rendszerben dolgozó kereskedelmi vezető legfőbb feladata abból állt, hogy elmagyarázza a kuncsaftoknak, hogy miért nem kapnak még idén berendezést, és hogy milyen jó, hogy már jövőre tudunk nekik szállítani.

– Hogyan került kapcsolatba a Güntner céggel?
– Itt is a véletlen volt a főszereplő. A Güntner menedzserével a moszkvai repülőtéren találkoztam, aki hozzám hasonlóan a nagyszabású nemzetközi hűtés- és klímatechnikai vásárra kívánt eljutni. Az oroszok legnagyobb beszállítóiként, mi magyarok is komoly standdal jelentünk ott meg. A hűtőtechnológiánk valóban figyelemre méltó volt, büszkék lehettünk rá. A Güntner embere a reptéren várakozott, de nem kapott repülőjegyet, így nem tudott tovább jutni. Egy-két OMO szappannal hamar orvosoltam a problémát, így hamarosan együtt repültünk Minszkbe. Innét tehát az emberi kapcsolat.

– A körülmények aztán tovább erősítették, immáron a céges oldalról is a kapcsolatfelvételt. Németországban az autóipar elkezdte elszívni a jól képzett munkaerőt az olyan kiscégektől, mint amilyen akkoriban a 200-250 fős Güntner családi vállalkozás volt. Egyfajta kényszerhelyzetbe kerültek, megoldást kellett találniuk a munkaerő pótlására. A Tata Hűtőtechnika Ipari Szövetkezet ekkor még nagyobb vállalat volt náluk, csak más technológiával, más piacokra gyártott. Míg mi keleten az ammóniával hűtöttünk, ami nagyon jó hűtőközeg, csak meghibásodás esetén életveszélyes, addig a Güntner már akkor freonnal dolgozott, és a nagyipar helyett a boltoknak, benzinkutaknak, McDonald’soknak gyártottak. Itt jelentkezett nagy igény a Güntner technológiára.
– Végül a Güntner és a Tata Hűtőtechnika Ipari Szövetkezet létrehozta a Güntner-Tata Kft.-t. A vegyesvállalat 51%-a a németeké, 49%-a pedig a magyar partneré lett. Ekkor kerültem én a cég élére. Megvoltak ugyan az indulási problémáink, de mégis rendkívül gyorsan tudtunk fejlődni. 13-an kezdtük, és pillanatok alatt elértük az 50, majd a 100 fős létszámot. Ma már ilyen fejlődési pálya elképzelhetetlen lenne. Akkor volt egy óriási igény, amit gyorsan ki kellett elégíteni, ezért ehhez kellett gyártási lehetőséget teremteni. Ma már az elképzelésekhez építenek gyárat, és azt töltik fel emberekkel. Óriási a különbség. Az én időmben inkább az ösztönös vezetőkre volt szükség, hiszen minden nap mást és mást kellett tennünk, talpon kellett maradnunk. Ma pedig egészen más típusú menedzserek kellenek a cégek élére. Mi úttörők voltunk, oly annyira, hogy amikor az Audi, a Nokia a magyarországi letelepedés mellett döntött, hozzám jöttek tapasztalatokat szerezni a magyar viszonyokról.
– A Tata Hűtőtechnika Ipari Szövetkezet 1988-ban 500 milliós forgalmat bonyolított, a Güntner-Tata 1989-ben 1 milliárdot. Ez ma már a heti forgalmuk, 1300-1500 főt foglalkoztatnak. Az egykori kis német családi vállalkozás mára világcéggé vált, mindenütt ott vannak, Tata pedig a Güntner termékek gyártásának európai központja lett. A sikerünk titka a jól képzett hazai gárdában keresendő. A fejlesztések egy jelentős részét azért tudtuk idehozni, mert a magyar mérnökök képesek voltak műszaki nyelvre fordítani a németek által megfogalmazott igényeket.

– Meddig vezette a céget, mikor és miért vonult vissza?
– 12 éve adtam át a stafétát. Több oldalról is úgy éreztem, hogy eljött az ideje a váltásnak. Amikor létrehoztuk a céget, a német volt a tárgyalási nyelvünk. Ma már a nemzetközivé válás megköveteli az angol tárgyalási szintű ismeretét. Nekem ez nem ment úgy, ahogy elvártam magamtól. Ez volt az egyik tényező. Ugyancsak hatással volt rám, hogy gyakorlatilag digitális analfabéta vagyok. Az életem úgy telt, hogy leveleket diktáltam, így nekem egy oldal megírása a számítógépen szinte kínzásnak számít. A váltás mellett szólt az is, hogy megöregedtem. Észrevettem, hogy a belső kapcsolatokban már én vagyok a legidősebb. A kuncsaftok sem az én korosztályomból érkeznek, pedig jellemzően a problémákat a saját korosztályon belül lehet a legjobban kezelni. A Güntner menedzsment is visszavonult Németországban, így tehát minden amellett szólt, hogy itt is történjék meg a váltás, aminek az érdekessége az, hogy a fiamnak adhattam át a stafétát, pedig ez nem szokás az ilyen pozíciókon. A menedzserállások nem dinasztia alapon öröklődnek.

– Soha sem gondolt arra, hogy tulajdonrészt szerezzen a cégben? Társtulajdonosként nem lett volna előnyösebb vezetni a társaságot?
– Tulajdonképpen nekem volt az első klasszikus menedzserszerződésem a megyében, és ez olyan módon megfelelt az elvárásaimnak, hogy soha sem hiányzott, hogy tulajdonom legyen. Nem is lett volna célravezető, mert egy tulajdonos éppen azért bíz meg egy menedzsert a cége vezetésével, mert az másképp dönt, nagyobb hasznot tud előállítani a tulajdonos pénzéből. Az előbbi ugyanis mindig a saját zsebét tartja szem előtt, és az foglalkoztatja, hogy holnap mi lesz. Az utóbbi pedig rendszerben gondolkodik, nagyobb a kockázatvállalási képessége, hiszen nem a sajátját kockáztatja. A valódi menedzserlét – ami nekem megadatott – nagyon szép életet nyújt, ha azt valaki ki tudja aknázni. Én, úgy érzem, jól sáfárkodtam a lehetőséggel, amit a most kapott Életműdíj is visszaigazolt. Ebben persze benne vannak a ma eredményei is, hiszen nem csak a váltás volt zökkenőmentes, de a folytatás is ígéretes. Folyamatosak a fejlesztések, beruházások, szépen gyarapodik a társaság, és ez nagy öröm számomra, hiszen az egyik fiam vezeti a céget, a másik pedig a Technológiai Osztály vezetőjeként járul hozzá a Güntner-Tata sikereihez.

Cseh Teréz