Trianon - egy hiánypótló dokumentum-dráma

Óriási sikert könyvelhet el ismét a székesfehérvári Vörösmarty Színház: március 7-én a megtartották a Trianon ősbemutatóját, amit vastapssal ünnepelt a közönség. A Trianon hiánypótló műként, a Párizs környéki békék 100. jubileuma alkalmából került színpadra.

Sárosi István drámája titkosítás alól feloldott parlamenti és diplomáciai jegyzőkönyvek, könyvtári és levéltári dokumentumok felhasználásával, objektíven és sokkoló erővel tárják fel a trianoni tragédia külföldi kulcsszerepelőinek kétes szerepét, és ezzel párhuzamosan Magyarország évszázadokra visszatekintő történelmi felelősségét is a tragikus végkifejlet alakulásában.

Egy bírósági tárgyalás, melyben mi lehetünk az esküdtek, és dönthetünk arról, hogy Trianon kérdésében eljutunk-e a közös gondolkodásig. A főszerepben Gáspár Sándor és Seress Zoltán idézi meg a tanúkat, hogy végül védelmükbe vegyék a magyar nemzetet, vagy éppen vádat emeljenek ellene. A Trianon nem kínál konkrét megoldást, nem foglal állást, de keresi az igazságot, és elindít egy úton, amit úgy hívunk, gondolkodás.

Gáspár Sándor, mint svéd nemzetközi jogász Magyarország mellett érvel, a színművész szerint ez az előadás kiváló lehetőséget ad arra, hogy elkezdjünk beszélni erről a témáról.

- Az elhallgatás talán még inkább feszültséget gerjeszt. Viszont normális, józan beszélgetések igenis szükségeltetnek. Én abban a korban nőttem fel diákként, amikor erről nem volt szabad beszélni, nem is tanították. Odahaza nagyapámék és a szüleim által tudhattam valamit erről. Nagyon nagy szerencsének tartom, hogy megadta nekem a színház, hogy ezzel a témával elég mélyen foglalkozhassak. Bennem is valóban rengeteg kérdést vet föl, és megnyugodtam, mert nem a harci riadót ébreszti bennem, nem a csatára gondolok, hanem a normális párbeszédre Trianon kapcsán.

Seress Zoltán, a kanadai jogász a nemzetiségi kérdést helyezi érvrendszere középpontjába, a színész így vélekedik erről a dologról:

- Ha végiggondolom az én családom történetét, hogy ki mindenkiből vagyunk összegyúrva, akkor egy egészen különös összessége a közép-kelet-európai létünknek. Ha ebből indulok ki, akkor talán az a legfontosabb, hogy ha valahol előrébb akarunk tartani ebben a dologban, akkor jó lenne ismerni a környezetünk történelmét is. Mert így vagyunk mi sok száz éve összekeverve. Ez egy olyan meló, amiben a felelősségünknek és a kíváncsiságunknak meg kell előznie a lelkiismeretünket. Gondolkodni, befogadni és elfogadni érveket és ellenérveket, ennél nincs fontosabb feladat. Ez szerintem a békesség útja.

Az egyik legkarizmatikusabb magyar politikus, Apponyi gróf szerepében Trokán Pétert láthatják, aki szerint az előadás legfontosabb üzenete, hogy nincs teljesen reményvesztett helyzet.

- Apponyi többször mondja, hogy mi tudjuk, hogy hol hibáztunk, tudjuk, hogy mit kellett volna csinálnunk. Hiszen ő nem egy ország vezető volt, csak egy miniszter. Olyan helyzetbe került, hogy sokak helyett kellett neki magyarázkodni, mentegetőzni. Amikor én először a kezembe vettem ezt a beszédet, az elején egy elfogadottságot éreztem benne, ahogy itt a nagy testület előtt neki el kell mondani, reménytelenséget, és ahogy ment bele a tényekbe, és ahogyan emocionálisan elkezdett rá hatni az a mondandó, úgy lett inkább vádló, mint védekező ember.

A színmű diadalmenetét sajnos egyelőre megakasztotta a koronavírus járvány. A második - és eddig utolsó - előadáson, a fertőzéstől való félelem miatt csak maroknyi néző foglalt helyet a nézőtéren. A társulat becsülettel előadta a darabot, majd ezúttal fordított vastapsra került sor: az előadást játszó színészek tapsolták meg a kockázatot vállaló, rettenthetetlen színházbarátokat.

Várjuk a járvány végét, hogy a Trianont ismét telt ház előtt lehessen bemutatni, és folytatódhasson az igazság keresése!

VK