Mert a világ az világ

Gábor, van egy ötletem! - mondta Péter a nyolcvanas évek végén, az egyik nyár egyik első napján. - Mondjad. - Mi lenne, ha minden nap adnék egy riportot és néhány érdekes kisebb-nagyobb írást a Bakonyaljáról? - Jó lenne... - válaszolta Gombkötő Gábor, az akkori Komárom-Esztergom megyei napilap, a Dolgozók Lapja főszerkesztője. - Akkor egy hónap múlva találkozunk! - köszönt el megkönnyebbülten mosolyogva Kádár Péter újságíró.

Másnap reggel vonatra szállt. Bejárta a Bakonyalját, rengeteget talpalva közben, és utazott tovább, Komárom környékének falvaiba. Találkozott tanácselnökökkel és művészekkel, mesteremberekkel és háziasszonyokkal, papokkal és minden hájjal megkent szélhámosokkal. Beszélgetett velük hivatalokban és lakásokban, templomokban és kocsmákban, művelődési házakban és építkezéseken, munka közben és után. Megírta a riportokat, sokszor már aznap este, aztán másnap reggel odaadta egy mozdonyvezetőnek, aki Tatabányára vezette a szerelvényt, vagy éppen a kalauznak. Az állomásra elballagott a szerkesztő a kéziratért. Az írások egy-két napon belül megjelentek. És Péter ment, ment tovább a maga választotta utakon, ahogyan egész életében. - Jó embereknél aludtam, befogadtak. Ígértem nekik, visszamegyek - ismételgette sűrűn, a közeli falvakba, kisvárosokba révedő szemmel, amikor megjött. A világ az világ, mondta a végén.

Megírta a gyerekeknek a mesés mesekönyveket, a Tekergő Habakukot, a Csupacselt, A Madárcsőszt, novellákat a Kincskereső folyóiratba. A felnőttek félszáz nagyriportját olvashatták az Élet és Irodalomban. Dolgozott a győri Kisalföldnél, Tolna megyében, a Magyar Hírlapnál, és legtöbbet a Dolgozók Lapjánál, majd utódjánál, a 24 Óránál. Írt verset ukrán álnéven, nyert pályázatot női néven. Újságírásra tanított sok pályakezdőt, akiknek a lelkesedése soha nem izzott olyan magas hőfokon, mint az övé. 1944-től 2008-ig élt közöttünk, ma már az égi kurírt tudósítja az angyalok viselt dolgairól.

Sokat kiabáltunk egymással. Szerkesztő voltam a 24 Óránál. Leadta az írását. Kértem, hogy húzzon belőle, mert hosszú. A fejét rázta, néha az öklét is. Általában rám csapta az ajtót, és rám bízta a "csonkítást". Aztán lapzártakor, mintha mi sem történt volna, barátian átölelt. A világ az világ, mondta.

A törzshelyén általában két kisfröccsöt kért. Kipakolta az újságjait, és olvasni kezdett, olykor félhangosan. Csóválta a fejét, dünnyögve értékelte a politikát. Mindenki leülhetett mellé pár szóra, vasutastól a festőművészig. Később neki kértek két kisfröccsöt, és meghallgatták a következő cikkét. Igen, elmondta előre, nem tudta magában tartani. Megosztotta a gondolatait a haverokkal, a barátokkal, még az ismeretlenekkel is. A világ az világ, jelentette ki gyakran. Furcsán néztek ilyenkor rá sokan, de egyre többen értették.

Legalább ezer kilométert gyalogoltunk együtt. Éppen egy tucatszor talpaltunk a Gerecse 50 teljesítménytúrán, háromszor a Kinizsi 100-on, és kétszer még "éjszakáztunk" is rendhagyóan a hegyekben, de nem aludtunk, hanem 50-50 kilométert legyűrtünk. Nem csak újságíróként, nyilatkozóként is kiváló volt. A tévések egyszer kameravégre kapták Tardoson. Megkérdezték, hányadszor jár erre, hogy érzi magát. Legyintett: - Nem ez az érdekes, hanem a félelmetes vaddisznók! - Hogy... micsoda??? - Hát a vaddisznók. Van egy dagonyás rész, ahol nagyon szeretnek ezek az egyébként békés állatok. Igen ám, de amikor ennyi embert látnak, megvadulnak. - Talán inkább megijednek... - próbálkozott a remegő hangú riporter. - A gerecsei vaddisznók nem! - tiltakozott Péter. - Azok üldözőbe veszik a turistát, és kergetik a következő állomásig. Ekkor fulladt röhögésbe a riport.
Nem akármilyen beszámolói születtek az ötven kilométeres túráról. El tudják például képzelni azt, hogyan lehetséges egy korty víz nélkül megoldani a Gerecse 50-et? Kádár Péternek sikerült - meg is jelent a megoldás a 24 Óra 1992. március 12-ei számában:

"A két férfi végigmérte egymást. Kölcsönösen lesújtó volt a véleményük.
-Te dagadt, nem sokat változtál tavaly óta... Elérted már a mázsát? - kérdezte kíváncsian az idősebb.
- És ha elértem, akkor mi van? Törődj inkább a lúdtalpaddal, az előbb is akkorát gágogott, hogy nem hallottam a hangosbemondót... - vágott vissza a fiatal.
- Jól van már, ne veszekedjünk, inkább figyeljünk arra, hol tart a mezőny.
- A Gerecse 50 teljesítménytúra legjobbjai már a baji vadászháznál járnak - jelentette ki a serkenő szakállú, sörhasú.
- Biztos úgy van, Józsikám! De mi még csak most vagyunk az első emelkedőnél, az irtáson. Érzed az ólomnehezékeket a lábaidban?
- De még mennyire! Gyújtsunk rá egy cigire!
- Nem vagy te sportember, de nem bánom... Felértünk már végre?
- Fel, hálaistennek. Még fél óra, és meglátjuk a baji vadászházat.
- Én már látom is! Megálljunk egy kicsit?
- Tovább! Majd Tardoson pihenünk.
- Csípi a talpamat a beton. Fussunk a faluig!
- Fussál csak, és várjál meg.
- Megvártalak, rendeltem is neked.
- Nem kellett volna... No, isten-isten.
- Hogy elrepült az idő, ez már a héregi temető.
- Megpihenünk?
- Most hülyéskedsz?
- Ja, nem arra gondoltam, csak simán fáradt vagyok.
- Irány a Bányahegy!
- Hahó, én már fenn vagyok! Te, itt hideg sörökkel várnak minket!
- Ne legyél már sportszerűtlen, kérlek.
- Én kértem.
- Az más. Egészségedre!
- Beléd is minden jót!
- Hol járunk? Ez megint egy állomás?
- Nem, de itt pihenjünk meg, hogy...
- ...nincs hogy, legfeljebb menet közben.
- Akkor igyunk menet közben. Roppantul rugalmas bírok lenni, haverkám.
- Nem vagyok a haverkád, csak ha Koldusszállásnál te szerzel valami erősítőt.
- Koldusszállásnál Talléros. Jól kitaláltam, mi?
- He-he-he... Húzzunk bele.
- Már megint egy vadászkunyhó. Vodka van?
- Puszta.
- Ez hegy, nem?
- A vodka neve a puszta, drága söragyú barátom!
- Ha puszta, legyen puszta.
- Ez egy kegyetlen emelkedő itten a madár felé. Nem kéne inkább repülni?
- Repüljünk.
- Kiesett az üveg a hónod alól, madárbátyó!
- Mert folyton szórakozol velem. De most már lefelé megyünk, mindjárt megérkezünk a célba.
- Hiszen ez a Százlábú! Marika, adjon a hős túrázóknak egy pofa sört!
- Még csak az hiányzik! Menjetek szépen haza! Egész nap itt iszogattatok, félrebújva, és mindenféle hülyeséget beszéltetek, mint tavaly meg tavalyelőtt. Egyszer elmehetnétek már kirándulni ilyen jó időben.
A két szesztestvér bánatosan nézegette a Gerecse 50 teljesítését igazoló jelvénygyűjteményét. Csak ők tudták - és persze azok, akiktől kártyán nyerték -, hogy mi az igazság.
- Kérünk szépen, Marika, ne mondd már el senkinek, jó?
Marika megértőén bólintott és intett, hogy kifelé..."

Szerette a feleségeit, a gyerekeit, és sorolhatnám hosszasan... Mindenkit. Ez beleszövődött írásaiba, ahogyan hihetetlen indulatossága is. Visszhangos riportok születtek kétkezi munkásokról, hajléktalanokról és szerencsétlen sorsú emberekről. Újságíró Úrnak hívta magát időnként, mert azt tartotta, aki ezzel keresi a kenyerét, annak úri dolga van: "csak" le kell írni, milyen nehéz vagy milyen szép az élete másoknak. Persze a különleges hivatással szerénység is jár, ezért gyakran így mutatkozott be az egyébként kistermetű tollforgató: Kádárka vagyok. Azt már én teszem hozzá, hogy nehéz természetű, szókimondó és odamondó. A szeretetre éhes, szeretetre méltó embernek teljes, ugyanakkor egyre bővülő volt a világa, melynek mindennap magához ölelte egy szeletét. Cserébe mindennap magához ölelte valaki. Áldotta és verte a sors, ő káromkodott bőszen vagy fütyörészett mosolyogva, és megvonta a vállát. A világ az világ.

Mórocz Károly