Salamon Hugó több mint 30 évet dolgozott a közművelődésben

Salamon Hugó 1954-ben született. Tevékenysége Tatabánya város kulturális életének utolsó ötven évében meghatározó volt. Igen így, múlt időben, hiszen május utolsó napján végleg elhagyja a napi nyüzsgést, nem pályázott újra a Vértes Agorája szakmai igazgatói állására. Pályájának meghatározó időszakai elevenednek fel visszaemlékezésében.

Az Esztergomi Tanítóképző Főiskola tanító-népművelő szakán, később az ELTE Bölcsészettudományi Karán népművelés szakon végzett, majd a Magyar Iparművészeti Főiskola művészeti és tervezési szakmenedzser szakán is diplomát szerzett. Az érettségi után - 1972-től, nyomdaipari tanulóként - három évet töltött a Tatabányai Lapnyomdában, kéziszedőként.
- Már nagyon fiatalon, önkéntesként tevékenykedtem az akkori Mező Imre Ifjúsági Ház klubjában, a Május 1. Parkban is sertepertéltem, szerettem ezt a közösségi életet, már a gimnáziumban is aktív klubos voltam. Így aztán amikor 1975-ben Csóka Zsigmond igazgató megkért, hogy menjek és alapítsuk meg a KOMÉP Bokányi Dezső Művelődési és Oktatási Központját - ami egy vállalati művelődési intézmény volt - gondolkodás nélkül igent mondtam.
- Ennek az akkor épülő új munkásszálló adott otthont. Levelezőn jártam az egyetemre, és közben elkezdtem építeni a csapatot. Először négyen voltunk (Fenyvesi Marika, G. Kovács Pista, Tatai Tibor és én), aztán hatan lettünk, kezdetben a feladatunk az volt, hogy az ott lakó mintegy 700 ember - akik az ország legkülönbözőbb részeiről jöttek ide dolgozni, és havonta egyszer jártak haza - igényeit kielégítsük. Nekik kellett olyan programokat csinálni, ami leköti őket.
- Szórakoztató műsorokkal kezdtünk, majd kicsit komolyabb rendezvényeket tartottunk. Nagy kihívás volt, hogy egyáltalán érdekli-e őket, lejönnek-e, vagy inkább a kocsmában töltik az estéiket. Minden volt, Cseh Tamástól Ruttkai Éván át Psota Irénig az előadók legjavát ajánlottuk, és nagyon jó volt a fogadtatás. Kiállításokat rendeztünk, gyerektáborokat szerveztünk, hiszen idővel az lett az elvárás, hogy ne csak a szállón lakóknak, hanem a vállalatnál dolgozó 5000 embernek, és a családjuknak csináljunk programokat.
- A következő lépés az volt, hogy a körülöttünk élőket, az újvárosiakat is bevonzzuk. Így bővült a tevékenységünk, jöttek új dolgok is. Mi szerveztük mindig az Építők Napjának bizonyos programelemeit, gyerektáborokat, nyelvtanfolyamokat csináltunk, szóval sokrétű munkánk volt. Később a létesítmény leköltözött a KOMÉP pályára, ma Interspar van a helyén, s szabadidőközpontként működtünk tovább.
Egész pályáját az újat keresés, mai szóval az innováció, és az alkotó közösségek összekovácsolása, működtetése határozta meg. Hisz a közös gondolkodásban, a team-munkában, és az elért szakmai eredmények őt igazolják. Ezt a fajta életszemléletet nem kis részben a családból hozta magával.
- Apukám, öcsém és a fiam is sportoló volt, belőlem viszont nem lett. Jártam úszni, kosárlabdáztam is, de egyikben sem voltam különösebben tehetséges. Én inkább az új dolgok kitalálásában jeleskedtem. Egyébként apukám is abszolút innovatív ember volt, hiszen nemcsak sportoló, hanem bányamérnök is volt, és volt neki valamilyen találmánya, ami a száraz tömedékeléssel foglalkozott. Anyukám is egy ilyen alkotó típus, és a feleségem is abszolút ilyen. Pedagógusként mindig keresi azokat az új dolgokat, azokat a csoportmódszereket, amit korábban alkalmazott, ma már mindenki természetesnek veszi, de akkoriban újdonságnak számítottak.
- Valahogy a családban nekünk így a természetes. Mindig előre gondolkodtunk. Persze nem csak mi magunk - ez egy nagyon fontos dolog -, hanem akikkel együtt dolgoztunk, azoknak a közös elképzeléseiből, ötleteiből menjünk előre, és találjunk ki olyan dolgokat, amik még nem voltak előtte. Másolni, régi dolgokat utánozni - ebben nincs semmi kihívás.
1987-ben Ravasz Éva, a megyei tanács elnökhelyettese kereste meg, hogy vállalja el A Közművelődés Háza vezetését, amely akkor megyei művelődési központként funkcionált. Az alapító igazgató Éless Béla inkább a színház felé orientálódott, így szükség volt valakire, aki átveszi a helyét. Hat ember helyett immár 130-at kellett irányítania.
- Meglepő volt a megkeresés, de nem sokat gondolkodtam, 33 évesen elvállaltam a feladatot. Prekoncepció nélkül érkeztem, azt gondoltam, hogy folytatni kell a Béla által megkezdett utat, és akkor is az járt a fejemben, hogy mindenkivel leülök, és a beszélgetések eredményeként kialakítunk egy közös stratégiát. Az első két-három évben valamiféle kegyelmi állapotban dolgoztunk, hiszen nem voltak finanszírozási gondok.
- Nagyon összetartó közösséget találtam, szinte együtt éltünk itt, ismertük egymás gyerekeit, elmentünk közösen nyaralni, megünnepeltük a névnapokat, Tatán várudvari játékokat rendeztünk (ebből nőtt ki mára a
Víz-Zene-Virág Fesztivál) táborokat, majálisokat, gyereknapokat, Szentivánéji karneválokat szerveztünk, tréningeken dolgoztuk ki a következő időszak terveit, elképzeléseit, szóval mondhatni az életünket tettük bele a házba. Élveztük, szerettük a munkánkat. Persze voltak feszültségek, konfliktusok, de érződött, mindenki azt szeretné, hogy egy jó minőségű dolgot csináljunk.
- Új kezdeményezésként nyomdánk lett, közéleti információs központ voltunk, strandokat, büféket működtettünk, pályakezdő fiatal vállalkozókat képeztünk, innen indult el a városi újság és a rádió is. Ez nem arról szólt, hogy szervezel egy műsort, az emberek megnézik, és annyi. Olyan lehetőségeket kínáltunk, amelyek javították az emberek életminőségét, vagy legalább is valamit hozzátettek ehhez.
A rendszerváltozás után nehéz helyzetbe került az intézmény. Elfogyott a támogatás, sokszor a rezsire - fűtésre, világításra - sem volt elég. A megye 1990 után átadta a fenntartást a városnak, az pedig nem volt felkészülve egy ekkora létesítményrendszer működtetésére. Muszáj volt valamit kitalálni, hogy amennyire lehet, megtartsák a munkahelyeket, és az elért szakmai eredményeket.
- Akkoriban emelték be a magyar jogrendbe a közhasznú társaság nevű szerveződési formát. Azt gondoltam, hogy próbáljuk meg a házat magánkézbe venni. Bencsik János akkori polgármester támogatta a gondolatot. Franciaországi szakmai utunkon láttunk olyan modelleket, hogy például egyesület működtetett művelődési házat. Az ott látottak, tapasztaltak alapján azt gondoltam, miért ne lehetnénk mi magunk A Közművelődés Háza tulajdonosai a várossal közösen. Kötöttünk egy együttműködési megállapodást közfeladatok ellátására, és próbáltuk így menedzselni a folyamatokat.
- Így is nehéz időszak volt, mert brutális volt az arány a támogatás és a saját bevétel között, az utóbbi javára. Muszáj volt olyan akciókat csinálni, amelyekből bevételt tudtunk generálni. Bár a modell nem bukott meg, de folyamatosan fejünk felett lógott Damoklész kardja. Annyit sikerült elérni, hogy megmaradt a ház funkciója, nem lett belőle például mezőgazdasági gépbemutató terem, ahogy akkoriban néhányan tervezték.
- Mindeközben különféle tevékenységeket kiszerveztünk a házból, önálló lett a nyomda, az alapítvány, az újság, a rádió: igyekeztem, hogy a kollégáknak biztosított legyen a munkája, megélhetése. Persze sokakat így is el kellett bocsátani. 1999-re az erőtér úgy alakult a városban, hogy én azzal már nem tudtam azonosulni, így 12 év után felálltam, és átadtam másoknak az irányítást. A kezdeti 130-as létszám egyébként addigra már 26-ra apadt.
1999-től 2012-ig, bár más területen dolgozott, de a kultúrától nem szakadt el teljesen. Szervezetfejlesztéssel fogalakozott, tréningeket tartott, és több művelődési házba is hívták a kollégák, hogy szeretnének ők is átalakulni közhasznú társasággá, segítse ezt a stratégiai folyamatot. Tizenhárom év után újra visszahívták Tatabányára.
- A 2009-ben a város megnyert egy pályázatot a Vértes Agorája felújítására az országos Agora program keretében, melyet A Közművelődési Háza akkori csapata fogalmazott, de a társaság feloszlott a megvalósítás idejére. 2011-ben elkezdték a létesítményt újjáépíteni. Schmidt Csaba akkori polgármester keresett meg engem, nem lenne-e kedvem visszajönni, és segíteni, összerakni a pályázat alapján az új szakmai programot.
- Gondolkodtam rajta, de végül igent mondtam, hiszen ismét lehetőséget kaptam egy új, teremtő folyamatban részt venni. 13 év tanácsadói munka után végre a gyakorlatban is kipróbálhattam, hogy mindaz, amit tanítottam, működik-e? Én tényleg úgy csináltam, ahogy azt oktattam, és Sámuel Botond ügyvezetővel közösen szisztematikusan, lépésről-lépésre építettük föl ezt a rendszert, választottuk ki a munkatársainkat úgy, ahogy jónak gondoltuk.
- Először is be kellett vezetni ezt a nevet, hogy a Vértes Agorája, legyen ez egy olyan kulturális központ a városban és térségében, ami egy közösségi művelődési, szolgáltató nagyüzemként dolgozik. A Közművelődés Háza korszakában még úgy tevékenykedtünk, hogy az ingergazdagság nem igen volt jellemző a környezetünkre. A 2010-es évekre ez óriásit változott, hiszen a médiumok, az internet közösségi felületei olyan mennyiségű impulzussal gazdagítják az életünket, hogy szinte nem is tudunk választani a lehetőségek közül. Ez volt a legnagyobb kihívás, és a mai napig is ez, hogy az embereket kimozdítsuk abból a világból, amiben élnek.
A Vértes Agorája - ahol az egyetemes és kortárs kultúra értékeinek közvetítése, a helyi alkotók, alkotóműhelyek támogatása, a tehetséggondozás, szórakoztató programok szervezése és a sokrétű információszerzés is helyet kap - megnyitása óta az országos kulturális szakma figyelmét élvezi. Az intézmény 2014-ben a Minősített Közművelődési Intézmény címet, 2015-ben a Közművelődési Minőség Díjat nyerte el, Salamon Hugó szakmai vezetése alatt. 2017-ben pedig Komárom-Esztergom Megyei Príma Díjjal ismerték el az Agora Nonprofit Kft-t.
- Sokak szerint maga a központ talán egy kicsit elment az ún. elit kultúraközvetítés irányába, a közösségi tevékenységek rovására. Én ezt nem így gondolom, hiszen a Vértes Agorája nemcsak ezt az épületet jelenti, hanem a négy városrészi művelődési házat, a Kortárs Galériát, a Gerecse Kapuját, a Tulipános Házat, és pillanatnyilag még a sportlétesítmények is az Agora Nonprofit Kft. részeként működnek.
- A különböző helyek különböző feladatokat látnak el. Itt a központi épületben valóban sok olyan esemény zajlik, ami a minőségi kultúra bemutatását célozza, általunk fenntartott amatőr közösségek nincsenek nincsenek, ugyanakkor befogadjuk, támogatjuk és menedzseljük az ilyeneket, mindazokat, akik a városban működnek és hozzánk fordulnak. A programkialakításhoz rendszeresen szondázzuk a közönséget kérdőívek és személyes interjúk segítségével. Arra építjük a stratégiát, hogy mit szeretnének az emberek, nem pedig a saját önmegvalósítási terepünknek használjuk a házat.
- Ma nincsenek anyagi gondjai a Vértes Agorájának, és úgy gondolom, hogy a 80-as évek második felében, és a közelmúltban megtapasztalt "aranykor" lehetőségével akkor, és most is élni tudtunk. Ez a mindenkori ügyvezetőnek, az Agora esetében Sámuel Botondnak köszönhető. Ennek révén fantasztikus alkotó folyamatok indulhattak el mindannyiunk, és a város lakosságának legnagyobb örömére. Ami nekem új tanulást jelentett, hogy korábban, fiatalon, azonos korúakkal dolgozhattam, mostanság viszont egy új generációval kellett együttműködni, és megtalálni a közös nevezőt. Azt hiszem sikerült.
- Hamarosan átadom a helyemet egy új szakmai igazgatónak azokkal a gondolatokkal, hogy a főcsapás iránya jó, egy csomó mindent tovább kell vinni, persze ugyanakkor számos dolgot újra kell gondolni, új stratégiát kell kialakítani. Botorság lenne, ha az elmúlt 9-10 év tapasztalatait nem vinnék tovább. Mára egy összeszokott, fiatal, dinamikus csapat dolgozik az Agorában, bármelyik szakterületet is nézzük.
Salamon Hugó munkásságát 2014-ben Tatabánya díszpolgára, 2018-ban pedig Magyar Ezüst Érdemkereszt adományozásával ismerték el. Az elismeréseket nem elsősorban a saját, hanem a közösség, a mindenkori csapat érdemének tartja. Továbbra is aktív marad, de nem kíván beleszólni az általa vezetett intézmény jövőbeli életébe.
- Ha az ember a tükörbe néz, meg kell állapítsa, hogy ideje befejezni. Már az sem volt egyértelmű, hogy egy második ötéves ciklust vállalok, ráadásul a pandémiás időszak nagyon kritikus volt, sok méltatlan támadás érte az Agorát, de ilyen küzdelmek minden szervezet életében vannak. Kiálltunk magunkért és a közösen megteremtett értékekért. Büszkén, de nem öntelten. Megtettük, amit lehetett és amit kellett. Úgy gondoltam, most eljött a visszalépés ideje.
- A szervezetfejlesztői munkámat tovább csinálom, vannak meghívásaim, megkereséseim a Közszolgálati Egyetemről, a Nemzeti Művelődési Intézettől és egyéb üzleti cégektől. Amíg "fogyasztható" vagyok, és nem butulok el, addig ezeknek eleget tudok tenni. Nem leszek otthonülő nyugdíjas, amíg bírom, csinálom a dolgomat.
- Az Agorába nem fogok bejárni, nem gondolom, hogy nekem itt "kísérteni" kellene. Azt hiszem, nem hagyok űrt magam után, lezártam a dolgaimat. A kollégák tudják, mit kell tenniük, nincs szükségük pátyolgatásra.

Lejegyezte és fotózta:
Veér Károly