A Kihajolni veszélyestől a Hadikig
Szikora János még számos filmtervet őriz a fiókjában

A Székesfehérvári Vörösmarty Színház igazgatója az utóbbi években rendszeresen kikacsintgat a film világába. Az elmúlt hónapban mutatták be a mozik az általa rendezett Hadik című kosztümös, történelmi kalandfilmet, és előtte az Ítélet és kegyelmet, mely a hasonló című színdarab alapján született. Ám nem ezekért, hanem elsősorban színházi tevékenységéért kapott a nemzeti ünnepen a Magyar Érdemrend középkeresztje polgári tagozat kitüntetést.

- Mit jelent önnek ez a magas elismerés?
- A kitüntetések mindig jelzések, és jóleső érzés, hogy észreveszik az ember munkáját. Az az érdekes, hogy ezek a kitüntetések valahogy az embert mindig egyfajta belső számvetésre kényszerítik. Én minden egyes alkalommal, amikor valamilyen díjban, elismerésben részesültem, végiggondoltam, hogy tulajdonképpen én ezt miért is kaptam? Mit is csináltam? Ezek ilyen érdekes belső számvetések, ilyenkor az ember átrendezi a belső sorait, szétszelektálja a fontos dolgokat a kevésbé fontosaktól. Ez a belső számvetés, amire senki nem kényszerít, és csak belső hajlandóságból fakad, ez a legfontosabb.
- Pályája elején főszerepet kapott az 1977-78-ban forgatott Kihajolni veszélyes! című filmben. Nem gondolt arra, hogy a színház helyett inkább a mozi felé forduljon?
- Visszautazva az időben, akkor én főiskolás voltam, rendező hallgató, a filmet pedig egy jó kalandnak, egy jó bulinak éreztem, és eszem ágában sem volt, hogy a rendezői pályát feláldozzam a színészet miatt. Sose tartottam magam színésznek, filmszínésznek meg pláne. Viszont nagyon-nagyon jó volt megtapasztalni egy munkában, hogy milyen is a másik oldalon állni. Figyelni egy rendezőt, függni egy rendezőtől, kiszolgáltatva lenni az ő instrukcióinak, és értékítéletének. Ez pozitív és negatív értelemben is sok hasznos útravalót adott.
- A Baranya megyei Almamelléken, ahol forgattunk, emlékezetes két hetet töltöttünk. Csodálatos ajándéka az életnek, hogy fantasztikus embereket ismerhettem meg. Ma is áldom a sorsot, hogy együtt dolgozhattam Tomanek Nándorral, akinek ez volt az utolsó filmfőszerepe. Ott barátkozhattam meg Bodrogi Gyulával, a nagyszerű
Bencze Ferenccel, aki akkor költözött át Erdélyből, és egyfolytában román alsónadrágokkal üzletelt, és nagyon olcsón adta. Sajnos már ő sincs közöttünk, mint ahogy Zsombolyai János, a film rendezője sem.
- Épp a napokban hunyt el a film operatőre, Ragályi Elemér is, aki szintén nagyszerű ember volt, nagyszerű művész. Nem is olyan régen találkoztam vele utoljára, amikor az Ítélet és kegyelem című tévéfilmet forgattam. Ő volt az első gondolatom, föl is hívtam, és megkérdeztem, lenne-e az operatőröm. Erre azt válaszolta, János ne haragudj, én már befejeztem a filmezést, de nagyon szívesen elolvasom a forgatókönyvedet, és beszélgethetünk róla. Ez volt az utolsó beszélgetésünk.
- Hogyan lett a Hadik című látványos, történelmi film rendezője?
- A Hadik az egy felkérés volt, egy ajándék. Ami velem történt, az olyan volt, mint egy mese, hiszen az csak a mesében van, hogy az ember otthon ül, felhívják telefonon, és azt kérdezik, hogy volna-e kedve megrendezni egy történelmi kalandfilmet kétmilliárdból. Ilyen egyszerűen nincs. De hát mégiscsak így történt, szerencsés véletlenek (bár nem hiszek a véletlenekben) játszottak közre, hiszen a Hadik című film producere az a Nagy Endre volt, aki egyben az Ítélet és kegyelem-nek is a producere volt. Ő valamit megkedvelhetett a rendezői attitűdömből.
- Megkérdeztem, hogy miért pont én? Televan a filmes szakma tehetségesnél tehetségesebb fiatal és nem fiatal rendezőkkel, miért pont én? Erre azt válaszolta, hogy láttam, miként dolgozol a színészekkel, láttam, hogy milyen alapos vagy, láttam, hogy mennyire fölkészült vagy történelmileg, és ez egy történelmi indíttatású film. Nagy Endréről tudni kell, hogy ő történelem szakos tanár, ezt a szakmát hagyta ott, hogy a film világába merüljön el. Ugyanakkor a história iránti vonzódás az egész életében végigkísérte, és ő a Hadik témát már évtizedek óta dédelgette. Most volt egy lehetőség a számára, ő pedig rögtön rám gondolt.
- Őszintén szólva nem voltak bővebb ismereteim Hadik Andrásról, mint az átlag magyar állampolgárnak. Persze pesti ember vagyok, jártam a Hadik Kávéházba, a Hadik Étterembe, ismertem a Hadik szobrot fönt a várban, igazából ennyi. Ennek a forgatókönyvnek köszönhetem, hogy kinyílt a szemem erre a fantasztikus emberre, akinek az élete, és a berlini nagy kalandja mindenképpen megérdemli, hogy az emberek emlékezetében megmaradjon.
- Eddigi pályafutásában hol foglal helyet a Hadik?
- Mindenképpen a legnagyobb kihívások között szerepel. Volt az életemben egy-két igazán nagy munka, ezt mindenképpen közéjük sorolom. Ha a nagy munkákat számba veszem, akkor az első a Szegedi Szabadtéri Színpadon a Jézus Krisztus Szupersztár magyarországi bemutatója volt. Itt fedeztem fel Sasvári Sándort, ott kezdte meg azt a Jézus-szériát, amit a mai napig sikeresen énekel. Ugyanilyen nagy vállalkozás volt a Nemzeti Színház nyitóelőadása, Az ember tragédiája, vagy amikor az István a király bemutatójának 25. évfordulója volt, az MTV rendezett egy tehetségkutató műsort Társulat címmel, ahol én lehettem a zsűri elnöke, majd a győztesekkel rendezhettem az előadást a darabból a Budapest Sportcsarnokban.
- Nagyon szépen fényképezett mozi a Hadik. Az operatőr Győri Márk viszont a fiatal tehetségek egyike. Nem okozott gondot a generációs különbség a munka során?
- Mielőtt a producer leszerződtette, azt kérte, hogy üljek le vele beszélgetni, és mondjam meg, működni fog-e vele a közös munka. Így történt, leültünk eszmét cserélni világról, filmről, kultúráról, és a köztünk lévő generációs különbség ellenére megtaláltuk a közös hangot. Azt gondolom, hogy ez a harmonikus kapcsolat vissza is köszön a filmvászonról, hiszen látványvilágában olyan igényes operatőri munkát láthat a közönség, amit magyar filmekben ritkán.
- Már a film bemutatása előtt nekiestek egyes tollforgatók a Hadiknak, ami rosszat össze lehet hordani, azt ők összehordták. Nem zavarták ezek a nemtelen kritikák?
- Biztosan vannak emberek, akiket ezek a kritikák a film nézésétől visszatartottak, de sokan úgy gondolkodtak, hogyha már ennyi rosszat írtak róla, csak megnézem, hogy igazuk van-e! Ezek a rosszindulatú irományok azt hiszem bumerángként sültek el. A mai napig nehezen tudom elképzelni annak az embernek a magatartását, aki azért szurkol, hogy valami ne sikerüljön. A kritikák egyáltalán nem értek váratlanul. Készültem rájuk, de szerencsére anno kaptam egy nagyon jó instrukciót, amit Az ember tragédiája megrendezése előtt mondott Schwajda György. Az akkori színházigazgató a szerződés aláírása után a következőket ajánlotta: „Kimész ezen az ajtón, és innentől kezdve a rádiót nem kapcsolod be, a tévét nem nézed, kikapcsolod a telefonodat, és újságot sem olvasol. Majd a premier után két hónappal elolvasod, hogy miket írogattak.” Én ezt meg is fogadtam. Nem a strucc voltam, aki a homokba dugja a fejét, hanem egy alkotó ember, aki ha elolvassa a médiában még a bemutató előtt megjelenteket, akkor egy merevgörcs lett volna, és egy értelmes mondatot nem tudott volna elmondani a színészeknek. A fantáziámnak nem lett volna ereje, mert csak ezzel foglalkoztam volna. Így vagyok a Hadikkal is. Azt hiszem, nálam jobban senki nem ismeri a film gyengeségeit. Ugyanakkor látom az erényeit is, és büszke vagyok arra, amit az alkotótársaimmal együtt, heroikus munka után elértünk.
- Jutottak el hozzám olyan kérdések, hogy miért pont Hadikról kellett filmet készíteni? Mi az érdekes ebben a figurában, és berlini kalandjában? Erre csak azt szoktam mondani: gyerekek, mi értelme volt a londoni 6:3-nak? Kimentek utána az oroszok? Megváltozott a rendszer? Persze, hogy nem, de ötven éve arra vagyunk büszkék! Kell a virtus, kell a kurázsi élmény, ugyanis enélkül nincs nemzet!
- Lesz folytatása a filmes karriernek?
- Tele vagyok filmtervekkel. A főiskola óta, amikor a filmezés megérintett, folyamatosan bombáztam a stúdiókat ötletekkel, de mindig csak televíziós munkákhoz, TV-játékokhoz jutottam, mozifilmhez nem. Mivel olyan típusú rendező vagyok, aki nagyon látványban, vizualitásban gondolkodik, ezért a film, mint kifejezési eszköz változatlanul nagyon közel áll hozzám. Azt gondolom, még nagyon sok mindent el tudnék mesélni az embereknek.
- Tudjuk, hogy életét nem elsősorban a film, hanem a színház tölti ki. Mi a helyzet székesfehérvári teátrumban?
- Újabb három évre megbízást kaptam a Vörösmarty Színház igazgatására. Elég hektikusan kezdődött az új ciklus, először a Covid, majd az energiaszámla miatt kellett bezárni. Mindemellett láthatóan olyan fordulóvilágban élünk, ahol a kultúra, s benne a színház szerepe, finanszírozása átgondolásra ad okot. Hogy ez bennünket mennyire fog érinteni, azt nem tudom, de a szelét már érzem. Éppen most állítjuk össze a következő évad tervét, és jóval kevesebb bemutatót fogunk tartani, mint néhány évvel ezelőtt. Ennek elsősorban anyagi okai vannak. De az ehhez való alkalmazkodáson túl az én számomra az a nagy kérdés, hogy hogyan lehet még értelmes színházat csinálni, ami miatt a közönség bejön, és megveszi a jegyet. Mit mondunk most ezekben az időkben az embereknek?
- Nem azon gondolkodok, hogy kevesebb bemutatónk lesz, vagy kevesebb pénz van, hanem azon, hogy van egy nagyon nagy felelősségünk. Az iszonyatos kultúrszemét tengerébe csoda, hogy a fiatalok egyáltalán még nem fulladtak bele. Baj van a jövőképpel, az értékrendekkel. Ilyenkor milyen követendő példákat tudunk felmutatni? Ez a nagy felelősség, és ezekre a kérdésekre a jó válaszokat megtalálni sokkal nehezebb, mint bármikor régebben.
Veér Károly