Művészeti, kulturális és közösségi tér a Vértes-Gerecse lábánál, Nagyegyházán
40 éve vonósnégyes, 15 éve Hangistálló született

Első alkalommal turistaként érkeztem a nagyegyházi Hangistállóba, ahol Ribli Ilona fogadott. Csak tátottam a számat, hogy a csodálatosan felújított pajta, az azt körülölelő tér milyen hívogató, és milyen látványt nyújtanak a közeli hegyek. Aztán a nagyterembe lépve a varázslat folytatódott az akkor épp ott lévő kékfestő és festménykiállítással. Csak később tudtam meg, hogy szállásadóm neves csellóművész, egy 40 éves vonósnégyes alapítója és működtetője, a Hangistálló - mint koncertterem - megálmodója. Nem hagyhattam ki a vele való beszélgetést.

- 40 éve, hogy együtt zenélnek. Milyen út vezetett a vonósnégyes megalakításáig?
- A szüleim - bár édesapámnak gyönyörű hangja volt, csodálatosan tudott énekelni - nem voltak zenészek, nem rendelkeztek semmiféle zenei képzéssel, engem viszont annál lelkesebben taníttattak. 9 évesen kezdtem csellózni. Komlói vagyok, ott jártam zeneiskolába is mindaddig, amíg a zenetanárnőm, Gál Zoltánné Bajára nem költözött, ahová tehetséggondozás címén - tíz évesen - engem is magával vitt. Náluk laktam, míg be nem fejeztem az általános iskolát. Nem volt ez egyszerű se nekem, se nekik. Fiatal, gyermektelen házaspárként nem igazán értettek a gyermekneveléshez. Ráadásul 11 évesen, egy autóbaleset következtében elveszítettem az édesapámat is.
- A középiskolai éveimet, amit nagyon szerettem, a pécsi művészeti iskolában töltöttem, ott is érettségiztem. Temesi Ottó volt a tanárom, aki sokat törődött velem, és lelkiismeretesen felkészített a Zeneakadémiára, ahol Banda Ede osztályába kerültem.
- Budapestről rendszeresen visszajártam a Bajai Vízügyi Kamarazenekarba, ahol a város krémje - részben amatőrök, jogászok, orvosok, de a zeneiskola számos tanára is - játszott. Fontos állomás volt ez az életemben, és sokat köszönhetek dr. Magos Jánosnak, aki maga is zenész, brácsista volt, de a vállalat jogásza is, és sokat tett azért, hogy a zenekar fönnmaradjon. A Zeneakadémia befejezését követően életre hívtam a Danubius Vonósnégyest, és annak tagjaival a szólamvezetői helyeket is elfoglalhattuk a zenekarban.
- A kapcsolat még szorosabbá vált, amikor a vállalat - ez még 1983-ban a szocialista érában volt -, fölvett minket állásba, ilyen módon szponzorálták a vonósnégyesünket. Kéthetente jártunk próbálni, és rengeteget koncerteztünk, a kamarazenekar szólamvezetőiként, a vonósnégyessel és szólistaként is. Nagyon jól működött mindez tíz évig, a rendszerváltásig, amikor a változások miatt megszüntették az állásunkat. Szerencsére addigra már ismertté váltunk.

- Hogy állt össze a vonósnégyes, illetve kik a tagjai jelenleg?
- A Zeneakadémián végzett növendékekből verbuváltam össze a női kvartettet. A kezdetekben a vonósnégyesben Tóth Judit volt az elsőhegedűs, aki ma már nincs az együttesben. Miklós Adéllal, a második hegedűssel azonban ma is együtt zenélünk. A brácsás Bodolai Cecília volt és jómagam csellistaként szerepeltem. Nagyon jól kijöttünk egymással, nagyszerűen zenéltünk együtt, külföldön is sokat jártunk, versenyeztünk, díjakat is nyertünk. Olaszországban többször is megfordultunk, Franciaországban versenyeztünk, első díjat - mindjárt kettőt is - Ausztriában sikerült elérnünk, a Graz-i Nemzetközi Kamarazenei Versenyen, vonósnégyesként, illetve egy másik formációban Balogh József klarinétművésszel.
- A Hungaroton, a Naxos és a Marco Polo lemeztársaságok felkérésére eddig összesen 15 CD-t csináltunk. A legjelentősebb talán Villa Lobos 17 vonósnégyesének az összkiadása, amit egyedül a világon mi vettünk fel, most újra kiadták és nagyon jó kritikákat kaptunk rá. Balogh József klarinétművésszel való közös munkánk gyümölcse lett, az ugyancsak sikeres Mozart és Brahms klarinét kvintettünk.
- A mai csapatfelállás már más. A változás abból adódott, hogy Judit kutatómérnök férje, kapott egy álláslehetőséget Németországban, így kiköltöztek. Nagyon nehéz volt pótolnunk őt. Ha sok évig együtt zenélsz valakivel, azt szeretnéd hallani, azt a reakciót, stílust, intonációt, amit megszoktál, és emberileg is passzolnia kell a csapatba az új tagnak. Számos próbálkozást követően végül megtaláltuk Koppándi Jenőt, a Nemzeti Filharmónikusok koncertmesterét, aki az elsőhegedűsünk lett, illetve kicsit később Fülöp Leventét, a Rádiózenekar brácsistáját. Ez a felállás már jó ideje stabilnak mondható.

- Miért épp vonósnégyes? Más formációval nem próbálkozott?
- A vonósnégyes műfajként valami csoda! Megadja a szólózási lehetőséget épp úgy, mint a kamarazene örömét, legmagasabb szintjét. Hiszen minden szólam egyedül van, egyedül játszik, nincs arra lehetőség, hogy valaki mögé odabújjon, ha nem tudja eljátszani azt, amit szeretne. Persze kell hozzá egy bizonyos fokú exhibicionizmus is, hogy megmutasd, te mit tudsz, ugyanakkor nagyon komplex csapatmunka, amiben segíteni tudom a másik szólóját, azzal, ahogyan hozzájátszom. Egy nagyon bonyolult rendszer a vonósnégyes, de fantasztikusan szép munka. Minden pillanatban együtt kell rezonálnia mind a négy embernek minden szempontból. Akkor a legcsodálatosabb, amikor azt érezzük, hogy középen van egy hangoszlop, amihez hozzácsatlakozunk négy oldalról, és az a földtől az égig tart. Ebből tudsz időnként kiemelkedni azzal, hogy megmutatod akkor és ott milyen a te lelked, hogyan tolmácsolod az adott zeneszerzőnek az érzéseit, amit nem is tudhatsz igazán, hiszen lehet, hogy egy-két évszázaddal előbb élt. A saját testeden és a saját érzelmeiden át tudod vinni az ő üzenetét. Ez egy csoda, ahogy ily módon kapcsolódsz hozzá, azzal együtt, hogy a többiekhez, a zenésztársaidhoz is. Minden pillanatban egymásra figyeltek, úgy, hogy nem is kell ehhez ránézned a másikra, mert együtt lélegzel vele.
- Tátrai Vilmos, a Tátrai Vonósnégyes primáriusa és a Zeneakadémia professzora volt a kamarazenei tanárom az Akadémián. A kezdeteknél ő istápolta a vonósnégyesünket. Ő vezetett rá minket erre az összhangra. A szoba négy sarkába ültünk, egymásnak háttal, semmi számolás, csak az együtt légzés, és így próbáltunk együtt játszani.
- Számomra a vonósnégyes az ideális felállás, egy nagyzenekarban - mert játszottam ilyenben is -, nem igazán találom a helyem. Nehezemre esik beállni a sorba, azt játszani, amit elvárnak, főleg, ha az én zenei meggyőződésem más. Persze zeneirodalmi szempontból sok vonzó is van ebben a formációban. Kamarazenekarban is sokáig játszottam, tíz évig jártam ki Münsterbe, ahol szóló csellista voltam, így a kamarazenekari irodalomból is kivettem a részem. Sok mindent játszottam egy évtized alatt, amit nagyon élveztem, persze úgy, hogy eközben itthon vonósnégyeseztem.
- Később játszottam - néha még ma is - a Nemzetközi Magyar Zongoranégyesben is. Magyar tagjai vannak, az elsőhegedűs
Sebestyén Katalin, egy Belgiumban élő magyar hegedűművész. A zongoristánk a Tatabányai Erkel Ferenc Zeneiskola egykori igazgatónője, Dezső Marianna.

- Milyen felkéréseknek szoktak eleget tenni?
- Rengeteg fellépésünk volt Magyarországon és külföldön is az alapításunk óta eltelt 40 év alatt. Nyitottak vagyunk, ha hívnak, örömmel megyünk. Szeretjük a kihívásokat, az együttműködéseket, az új dolgokat. Jó példa erre Horváth László, a Fonó Budai Zeneház igazgatójának kezdeményezése. Azt javasolta, hogy az olyan, nem kifejezetten koncerttermek, hanem kulturális helyszínek, mint például a pajták, csűrök, vagy más ehhez hasonló helyek, ahol kultúrát szeretnének közvetíteni, fogjanak össze, és csináljanak egy úgynevezett csereprogramot. A közelmúltban az NKA-nál erre pályázni is lehetett, mi meg is tettük, és kaptunk is támogatást erre a célra. Ebből több ilyen rendezvényt meg tudunk valósítani itt nálunk a Hangistállóban és más helyszíneken is. A vonósnégyessel most éppen ezekre a koncertekre készülünk.
- Július 1-jén egy összművészeti rendezvénynek adunk otthon a Hangistállóban: zene - Mozart-est lesz -, kiállítás, és egy kis gasztronómia. Hasonló volt április 1-jén is, akkor népi, most komolyzenével.

- Hogyan kerültek Nagyegyházára?
- Kirándulós család vagyunk, a két gyerekünkkel együtt bebarangoltuk az évek során a Budapest körüli hegyeket. Ez a vidék, a Gerecse, magával ragadott minket. Visszajártunk ide, amikor csak tehettük, idővel pedig elkezdtünk telket keresni. Egy elhagyatott, faluszéli, üdülő övezeti területet vettünk meg - akkor még fillérekért -, ahol elkezdtünk építkezni. Végül az eredetileg elképzelt faházacskából egy valódi családi ház lett, de mire elkészült, a gyerekek már egyetemisták lettek, így mi költöztünk ide a férjemmel. A lányom Pesten maradt, a fiam pedig már akkor Grazban élt.

- Milyen messze estek az almák a fájuktól? Tovább vitték a zenei örökségüket?
- A fiam a Graz-i Zeneakadémián tanult, szabadúszó csellóművész, Ausztriában él. Ő is vonósnégyesezik, illetve mindenféle kamaraformációban játszik. Kicsit nyitottabb nálam, míg én kifejezetten komolyzenét játszom, ő amellett magáénak érzi a jazzt, a filmzenéket is. Sok-sok éve játszik egy neves stúdiózenekarban, így szerencsére a covid alatt is volt munkája, sok neves film, filmsorozat zenéje itt készült. Koncertezni is jár, mindenfelé a világban. A felesége, bár nem zenész, de ugyancsak művészlélek, ötvös-formatervező. Két csodálatos unokánk, Anna és Bence szülei.
- A lányom, bár tíz évig hegedült, végül képzőművész lett. Az Iparművészeti Egyetemen textiltervező és dizájner szakon végzett, majd Montreálba felvételizett képzőművészeti szakra. Installáció és performance művészként dolgozik, de emellett nagyon sok minden mást is csinál, például fest, rajzol. Összetett művészet az övé: fény- és hangtechnika, szobrászat, festészet, filozófia és a jó ég tudja még mi minden van együtt abban, amit csinál. Zenét szerez, sziklamászó, jógaoktató, sőt gyógyító is. A különleges légzéstechnikát, mélymasszázst, amivel segíteni tud másokon, a Berlini Egyetemen sajátította el.
- A vejem viszont zenész, zeneszerző és ütős. Filmzenéket ír, nagyon tehetséges művész. Van egy pici két féléves lányuk, Mika Lelle, az imádnivaló kis unokánk, aki sajnos nagyon messze van tőlünk. Szerencsére azért mindkét gyermekünk viszonylag gyakran hazalátogat. A lányomat időnként meghívják Európába egy-egy munka kapcsán, és onnan már neki is könnyebb hazaugrania. Ha teheti, ilyenkor hosszabb időre érkezik, most például másfél hónapig élvezhettük a társaságukat.
- A férjem, Kolozsvári Mihály az egyetlen "normális” a családban, ő az, aki két lábbal jár a földön. Villamos és gépészmérnök. Mindig szerényen a háttérben van, pedig állítom, hogy ő a legtehetségesebb közülünk. Rendkívül sokoldalú és gyakorlatias. A cégvezetéstől, a könyvelésen át a joghoz is ért annyira, amennyire kell. Mindamellett fantasztikusan süt-főz, irányítja ezeket a folyamatokat is, mert bizony az összes hangversenyen nagyszerű ételeket is kínálunk. Minden téren segít engem.

- Hogyan akadtak egymásra?
- Kicsi korom óta ismerem, a bátyámnak osztálytársa volt. A nagy pillanat, az egymásra találás tizennyolc éves koromban volt, amikor egy alkalommal Budapestről hazalátogattam. A bátyám akkor katona volt, és ő is épp akkor jött haza. Beugrottunk a presszóba, és ő akkor éppen ott volt. Erre mondják, hogy meglátni és megszeretni! Attól a naptól kezdve azon törtük az agyunkat, hogyan találkozhatnánk újra. A bátyám lett a tökéletes alibi.
- A zeneakadémiai éveim alatt tulajdonképpen távszerelemben éltünk, kevesebbet találkozhattunk, de kitartottunk egymás mellett, ahogy kitartunk ma is. 43 éve vagyunk házasok, de plusz még 4 évet hozzá lehet tenni, a házasságunk előtti időből.

- A Hangistálló ugyancsak az önök gyermeke. Mikor és milyen körülmények között született meg?
- Miután ideköltöztünk, úgy gondoltam, ha már a kultúrával foglalkozom, a falunak is át kellene adnom ebből valamit. Nem volt igazán aktív közösségi élet. Jobb híján először a kocsmában próbálkoztam - a faluvégi "kultúrház”, nem igazán felelt meg a céljainknak. Egy karácsonyi koncerttel kezdtünk, forralt borral, saját sütésű kaláccsal, gyakorlatilag vendégül láttuk a falut. Átvittünk a kocsmába egy zongorát is, a vonósnégyesünk mellett a fiammal szólót is játszottunk. Eleinte lelkesen jöttek a falubeliek - több ilyen koncert is volt aztán -, de idővel megfogyatkozott a létszám, csak a zenekedvelő mag maradt, és én is úgy gondoltam, jó lenne, ha kicsit messzebbről is jöhetnének az érdeklődők. A kocsma azonban bezárt, a faluház továbbra sem nyújtott megfelelő környezetet az ilyen koncertekhez. Akkor kezdtem gondolkodni valami más megoldáson.
- Már korábban is "megütötte” a szememet egy elhagyatott pajta a település közepén, ami beindította a fantáziámat. Külföldön több helyen is játszottam ilyen jellegű, de csodálatosan felújított épületekben: istállókban, kastélyokban, egykori gyárakban. Ezek élettel teli kulturális helyszínekké váltak. Azt gondoltam, ezt itthon is meg lehetne csinálni.
- A mérnök férjemet kissé stresszeltem, amikor előálltam az ötletemmel, hogy a galagonyába és a bodzába temetett, romos épületből én koncerttermet szeretnék varázsolni, de szerencsére már megszokta, hogy nekem bizony időnként vannak lehetetlennek tűnő ötleteim.
- Belevágtunk. Saját kezűleg, illetve a barátainkkal kalákában irtottuk a bozótot, és több tonnányi szemetet hordtunk el innen. Az épület rendkívül rossz állapotban volt, a palatető be volt szakadva, ajtónak, ablaknak, vakolatnak nyoma sem volt. Ez egy 100-150 éves épület, ami még a Batthyány grófok idején, gazdasági épületnek, egy 50 tehenes istállónak épült.
- Eleinte azt sem tudtuk, hogy kié. Kiderült, a Bicskei Mezőgazdasági Zrt. tulajdonában van. Az utcáról mentünk be a vezérigazgatóhoz, hogy elé tárjuk az elképzelésünket. Csodával határos módon beleegyezett, sőt a kezdetekben sokat segítettek is nekünk. Alapítottunk egy közös kulturális céget, egy közhasznú nonprofit kft.-t. Ők az ingatlant hozták be a cégbe, mi pénzt tettünk bele, és vállaltuk, hogy működtetjük. Nem az üzletet láttuk benne, minket az motivált, hogy valami jót csinálhatunk, amivel sokaknak tudunk majd örömet szerezni. Ezt látjuk ma is a Hangistállóban. Ugyanakkor, ha ma megnézem a régi fotókat, hogy hogyan nézett ki ez az egész, a hideg futkos a hátamon.

- Miből sikerült finanszírozni ezt a csodálatos metamórfózist?
- Eleinte a saját erőnkből, illetve a téesz segítségével, akik vállalták, hogy bevakolják a plafont, és lebetonozzák az alját. Mi pedig kalákában a barátainkkal kimeszeltünk, hogy legalább tiszta legyen, meg idehozattunk egy halom tűzifát, hogy fel tudjuk fűteni az épületet, az első koncert ugyanis 2008 decemberében volt.
- A családi költségvetésünkkel természetesen ennél messzebbre nem nagyon juthattunk volna. Szerencsére akkor indultak a vidékfejlesztési pályázatok. A Völgyvidék Leader Egyesület által kiírt pályázaton el tudtunk indulni. Eleinte  pályázatíróval, de később rájöttünk, hogy magunk is boldogulunk. Hét pályázatot vittünk végig, gyakorlatilag hiba nélkül. Ezek között több nagy is volt, így először a belső rész kialakítása történt meg, majd a külsőé, míg végül a harmadik fázisban a tetőtér és a szobák következtek. Eközben kint építettünk egy kemencét és egy sajtpincét is. A Sajtút hálózat tagjai, sajtmegálló lettünk. Az összes rendezvényünkön mindig van sajt, ahogy persze bor is. Borász, sajt- és kézműves mindig van a rendezvényeinken, ahogy elmaradhatatlan a kiállítás, és persze a koncert is.
- Számunkra a közhasznúság, és a saját céljaink is arról szólnak, hogy itt közösséget építsünk. A település vezetőségével is együttműködünk, faluprogramok is vannak nálunk. Egyik jó példája ennek a kistérségi nyugdíjasklub találkozó. Ilyen alkalmakkor közel 200 nyugdíjast látunk vendégül. Étellel is mindig készülünk, amit gyakran mi magunk készítünk.
- Helyet biztosítunk a falu egyik éves nagyrendezvényéhez, a Juniálishoz is, ami a nagyegyházi településrész nyári ünnepe. Mi vezettük be a majálisokat is főzőversennyel, beszélgetésekkel. Felturbóztuk kicsit a helyi nyugdíjasklubot is, rábeszéltük az embereket, hogy lépjenek be, vegyenek részt az eseményeken. A Nagyegyházi Baráti Kör alapítói között is ott vagyunk, sőt a vezetőségben is benne vagyok. Velük is sok közös rendezvényünk van, főleg gyerekprogramok.

- Minden évben van Sajtmajális, ami korábban Sajtmustra volt, de az elkerült innen a nagyobb profit reményében. Szerettük volna ezt folytatni, és mára már inkább egy kulturális fesztiválnak tartják ezt az ide érkezők.
- Színházi előadás is volt már nálunk, a tatabányai Orfeusz Színház mutatott be itt néhány kamaradarabot. Előadói esteket is szerveztünk, színészeket hívtunk meg.
- Sok éven át egy kórustalálkozónak is otthont adtunk, amit - egy pici szünet után - folytatni szeretnénk. Volt, amikor 10-11 kórus volt itt. Amatőr, de nagyon jó csapatok a környékről. Sokat énekeltem kórusban, és nagyon szeretem az ilyen muzsikát is. Olyan is előfordult, hogy a kórusoknak külön szerveztem koncertet. Meghívtam a Szent Efrém Férfikart, akiknek a vezetőjét még a Zeneakadémiáról ismerem. Ma már világhírűek, keleti pravoszláv egyházi zenéket énekelnek.

- Kiket várnak a rendezvényekre? Meddig tart a vonzáskörzetük?
- Elsősorban a környék zene- és művészetkedvelői látogatnak el hozzánk, de még Kecskemétről, Pécsről is érkeznek időnként vendégeink. Székesfehérvár-Tatabánya-Tata-Bicske-Budapest a vonzáskörzet.
- De minden út a Hangistállóhoz vezet, mert itt megy el a kék, a piros és a Mária-út is. A turisták és a zarándokok is itt szoktak megszállni nálunk. Gyakran jönnek ide csoportok, családi rendezvényeket tartanak nálunk, házassági évforduló, születésnap, de táboroznak itt különféle ezoterikus csapatok, jógacsoportok is.
- Hihetetlen, hogy mi minden történt már itt, amit említettem, az csak a töredéke. 15 éve nyitott meg a Hangistálló, 2008 decemberében volt az első koncertünk, azóta körülbelül havonta vannak koncertek. Nyáron ritkábban, mert esküvőket is szervezünk.
- A Hangistálló egy közhasznú nonprofit szervezet, melyben a kezdetektől az volt a cél, hogy közösséget építsünk. Én mindig a társas dolgokat szerettem, többek között ezért sem gondoltam soha arra, hogy szólista legyek. Nekem szükségem volt arra, hogy mindig legyenek mellettem, mert imádok együttműködni, csapatjátékosnak lenni.

Cseh Teréz