Egy kiállítás a fotórealizmus jegyében Papp György újra Tatabányán mutatta be műveit
Május végéig látható a tatabányai TSZC Kereskedelmi, Vendéglátó és Idegenforgalmi Technikum és Szakképző Iskola, azaz ahogy a helyiek nevezik, a Keri galériájában Papp György festőművész kiállítása. A tárlatot Veér Károly, lapunk főszerkesztője nyitotta meg, idézzük gondolatait.
Papp György barátomat nem kell bemutatni a Keri Galéria látogatóinak, szinte napra pontosan öt éve, hogy volt szerencsém megnyitni ugyanitt az alkotásaiból összeállított kiállítást. Gyuri Tatán érettségizett az Eötvösben, később a sors Tatabányára vetette, a megyei napilap munkatársa lett, és itt, a Keriben is tanított. Leánya is itt tanult, sőt, unokája ma is az intézmény hallgatója. Jelenleg Győrben él, és kedvenc időtöltésének, a festésnek, rajzolásnak (no meg persze az utazásnak) szenteli idejét. Olajképek farostlemezen, ceruza, és filcrajzok, részletgazdag, már-már szinte túlontúl precíz hangulatképek, gyönyörű lányok, nők, hölgyek, és idős emberek: ez Papp Gyuri világa. Facebook oldalán rendszeresen bemutatja legújabb műveit, hadd idézzek néhány véleményt, a képek alá írt kommentekből: "Gyönyörű élethű alkotás, gratulálok!" "Azt hittem fotó! Gratulálok!" "Csodálatos, mint egy fotó! Gratulálok!" "Élethű! Szuper lett!" "Oké, de mire gondolt a festő, amikor ezt festette? Ha híres festő leszel, halálod után, buta magyarázatokat fognak adni, így jobb, ha most előre elárulod, mire gondoltál!" - írta közös ismerősünk, Szlimák Hajni. Gyuri válasza a klasszikust idézte: Gondolta a fene! Alkotásai láttán a botcsinálta recenzornak, és a mindenhez, de igazán semmihez nem értő újságírónak két fogalom jut eszébe: fotórealizmus, avagy hiperrealizmus. Persze - gondolta a fene, hogy Gyurit idézzem, - nem biztos, hogy be kéne erőszakolni bárhová a művészetét, de nem árt néhány gondolat, és történeti kitekintés az említett stílusirányzatot illetően. 1839-ben, az első dagerrotípia láttán Paul Delaroche festő imígyen kiáltott fel: "a festészet ezennel meghalt!" És megkezdődött a verseny; a festők - már egy részük - igyekeztek a fényképezőgép lencséjénél is naturalistábbnak lenni, a fényképész viszont megpróbálta minél "festőibbé " tenni művét. Igazán a hiperrealizmus és fotórealizmus a hatvanas évek vége felé tűnt fel, a valóság objektív, személytelen, hűvös megjelenítését tűzte ki célul. Az irányzat a tömegmédiumok által meghatározott standard látásmód tényéből indul ki. A festő alapanyaga általában fénykép vagy színes diapozitív, amit bámulatos technikai virtuozitással óriási méretű festménnyé nagyít. Az emberi szemnél élesebb és pontosabb kameralencsén keresztül látott és megragadott valóságdarab így teljesen irreálissá válik, és többek között olyan kérdéseket feszeget, mint a látvány és a valóság viszonya, a fotólátás objektivitása és a manipulált látás mibenléte. A magyar művészek közül mindenekelőtt Birkás Ákos, Csernus Tibor, Gyémánt László, Kéri Ádám, Kocsis Imre és Méhes László munkásságában vagy egy-egy alkotói periódusban tapasztalhatók hiperrealista jegyek. Nem tudom, és nem tisztem Papp Gyuri művészetét elhelyezni az előbb említett kiváló festők rangsorában, csak egyet állíthatok biztosan: jó a szemnek, amit csinál, lelket simogatók a képei, ahol az öreg ráncok, a tekeredő kötelek, az áramelosztó doboz, vagy a végtelenül élethű ajtórepedések, a felpattogzott festék árnyalatnyi redői egy irányba mutatnak. Egy olyan esztétikai élményt nyújtanak, mintha DaVinci az Azariah tetoválást viselő Mona Lisa háttereként az MVM dómot festette volna meg, ahol kicsiny bazsarózsa lányok örömtáncot lejtenek az életigenlés jegyében. Egy utolsó lelkes Facebook csodáló, a Piramis együttes dalát idéző kommentjével ajánlom a kiállítást mindenki figyelmébe: "Ahogy nézem a színek változó sorát, ahogy magamba szívom a tájak illatát..." Mikor ilyen nagyszerű dolgokat alkotsz - tette hozzá a kommentelő -, ugye érzed, hogy szabadnak születtél?
Tárnay Olivér Fotó: Raáb Zoltán |