KÉT VILÁG HATÁRÁN

1606. november 11-én nem messze Dunaalmástól, a folyó bal partján a török és a Habsburg birodalom képviselői aláírták a 15 éves háborút lezáró-, a bécsi–zsitvatoroki békeműként a szakirodalomba bevonult kifejezéssel jelölt második szerződést. Az egymással összefüggő -, egymást feltételező békeművek a magyar (és Habsburg) szempontból győzelmesen indult-, később politikai és hadvezetési okokból mérsékelt eredménnyel zárult hosszú háborúskodás eredményeként számos pontban tartós békét teremtettek az akkori két világhatalom között.

A zsitvatoroki békeszerződés aláírásának 400. évfordulójára Dunaalmás község, a Dunántúli Református Egyházkerület és a Magyar Történelmi Társulat tudományos tanácskozást szervezett a helyi református templomban. (Ld. beszámolónkat.) Megjelentették továbbá Tóth Ferenc: A zsitvatoroki békekötés 400. évfordulója című. könyvét.
Ez a könyv nem szakemberek számára készült, hanem olvasmányul a közönségnek. Tárgya tudományos szempontból nem új, egy alkalom által időszerűvé lett helytörténeti és egyúttal európai történelmi jelentőségű esemény előtti tisztelgés. Célja: népszerű eszközökkel bemutatni a szerződéshez vezető utat, az azzal kapcsolatos forrásokból és feldolgozásokból keresztmetszetet adva közelebb hozni a korszakot a ma emberéhez.
A Zsitva folyó torkolata Komáromtól 16 km-re keletre, a Duna bal partján feküdt a 17. században. A későbbi folyamsza-bályozás után a mára kialakult torkolat már nem azonos ezzel a történelmi helyszínnel. Az eredeti terület Trianon előtt Komárom vármegye udvardi járásához tartozott. Ma Dunaradvány település része, Dunaalmással majdnem szemben helyezkedik el.
Akkoriban két birodalom találkozási pontján (kb. egyenlő távolságra Győr és Buda között) került sor a status quo alapján a 15 éves háborút lezáró békekötésre. A két hatalmat elsősorban saját belső problémái és csak másodlagosan a hosszú és kimerítő, utóbb már állóháború veszteségei késztették megegyezésre. A Habsburg politika nyugaton, a Fényes Porta keleten kívánt aktívabb szerepet játszani.
“A zsitvatoroki béke épp azon a pontján áll a történeti fejlődésnek, ahol a keresztény világnak a török birodalomról kialakított képe átfordul az “indominabile barbaro” (megszelidíthetetlen barbár), II. Mehmedtől a “boszporuszi beteg ember” felé. (Karl Nehring, 1986)
“Zsitvatorok után a békekötés során függőben hagyott ügyek miatt került sor újabb egyeztetésre, alapjaiban azonban az 1606-os megállapodás 1663-ig érvényben maradt. A húsz év lejárta után, már 1625-ben összeültek a delegációk Szőgyén és Gyarmat falvak (Esztergom vármegye) határában, de ezt a tárgyalást nem ismerték el, nem ratifikálták sem Bécsben, sem Konstantinápolyban. A béke újabb megerősítését és meghosszabbítását 1627-ben dolgozták ki Szőny mellett, s először 15 évre, majd ennek eltelte után, 1642-ben ugyanitt újabb húsz évre írták alá. Szőgyén, Gyarmat és Szőny tulajdonképpen ugyanabban a földrajzi környezetben található települések, tehát az utódok ugyanúgy Győr és Buda között, Komárom környékén tárgyaltak, mint 1606 őszén
Illésházyék. Hasonlóképpen nem egy lakott település, hanem sátortábor adott otthont a tárgyalásoknak, az elnevezés – gyarmati, szőnyi béke – csupán az egyszerűség kedvéért történt egy közeli faluról. Az említett tárgyalások alapján szokás “sátras békékről” beszélni, hiszen mind Zsitvatoroknál, mind Szőgyénnél, valamint két esetben Szőnynél tágas és kényelmes, nagyméretű tárgyalósátrakban születtek meg a megállapodások.
1615-ben, Bécsben, 1649-ben, Konstantinápolyban is történt békekötés, ami furcsának tűnhet, hiszen érvényes megállapodás volt mindkét időpontban. Mindkét esetben a Habsburg Birodalom belső, illetve nyugat-európai politikája indokolta, hogy demonstrálják: él a béke az Oszmán Birodalommal, senki se számítson arra, hogy Konstantinápoly hadat üzen Bécsnek. A két közbülső békekötést, tehát nem a Habsburg-oszmán  diplomáciai kapcsolatok megromlása vagy válsága szülte, hanem az európai hatalmi helyzet.” (Hiller István 2000)
Tóth Ferenc évtizednél hosszabb helytörténeti stúdiumai, ismeretterjesztő munkássága a kezdetektől fogva kapcsolódtak nemcsak a szeretett Dunaalmáshoz, de a tágabb haza múltjához, kultúrájához. A Magyar Kultúra Lovagjaként még inkább komolyan veszi önként vállalt feladatát: Újabb köte-tével is szellemi hidat ver a Duna két partja -, erősíti a barátság szálait a szlovákiai és anyaországi magyarság között. A közös történelem felmutatásával, a hagyomány ápolásával fontos szolgálatot tesz a két európai uniós ország polgárainak is. Ilyen közös gyökereink vannak, ezekre és egymás kölcsönös megbecsülésére épülhet jövőnk.

Dr. Horváth Géza
(Tóth Ferenc: A zsitvatoroki békekötés 400. évfordulója. Dunaalmás, 2006.)