Tóth Renáta – énekesnő

„Figyeld tesó! Itt az új magyar Janis Joplin! – mondta nekem a kilencvenes évek elején Filip Gyuri, az esztergomi Harley Davidson Band vezetője, amikor felléptek Tatabányán, a Dervis klubban. És Renáta a színpadra perdült, megszólalt a Smokie on the Water, és az embernek ketté állt a füle: ekkora hangot! Tóth Renáta 2000 óta a Kormorán együttes énekesnője, egyik „frontasszonya”. Ma is Esztergomban él férjével és kislányával.

- Hogyan, miért lettél énekesnő?
- Elsősorban azért, hogy ne bosszantsam anyukámat, a folytonos fürdőszobai üvöltözéssel! De komolyra fordítva a szót, 90 körül Filip Gyurival éltem, aki az egyik próbájuk előtt megkért, szóljak a fiúknak, hogy nem tud menni, gyakorolni. Lementem, és engedve a mikrofon varázsának elkezdtem énekelni a Tobacco Road-ot. Közben beállított a Gyuri, aki meghallva a produkciót kimondta: itt a helyed, köztünk. Első fellépésünk a pesti Viking klubban volt, csupa bőrszerkós, motoros fazon előtt, akik meg akartak bennünket enni vacsorára. Aztán játszani kezdtünk, én is belibbentem szuperminiben, feszes trikóban – le sem akartak engedni a színpadról.

- A blues hangú, tetovált, motorosok kedvence Renátából hogyan lett Magyarország talán legnagyobb hatású zenekarának, a Kormoránnak az énekesnője?
- Hosszú volt az út idáig. 95-ben a west coast stílusú zenét játszó Buldózer együtteshez csatlakoztam. A zene, amit játszottunk annyira igényes volt, hogy szinte csak a szakma járt a koncertjeinkre. Rengeteget tanultam Demeter Gyuritól, itt ismerkedtem meg a vokálénekléssel, a különböző összhangzatokkal. Azonban élni is kellett valamiből, így 97-ben következett az ír nép- és kocsmazenét játszó Rat Boys. Heti hat koncert, főleg külföldön – szinte minden motoros találkozón, fesztiválon megfordultunk, de játszottunk dermesztő hidegben utcazenét is. Vitt ez az életmód, a rockos hangulat, amikor 2000-ben jött a megváltás, a Kormorán.

- Miért pont Tóth Renáta?
- Géczi Erikának köszönhetem a Kormoránt. Akkoriban már vokáloztam különféle bulikon, lemezeken (Demjén Rózsi, Manhattan, Cserháti, stb.), amikor egy session zenélésre hívtak. Erikával ketten alkottuk a női kórust. Ő akkoriban a Rockfort nevű formációban énekelt, amelynek több Kormorános is a tagja volt. Éppen távozott a bandából a másik énekesnő, Almási Enikő, és Erika mondta, menjek oda. Játszottunk vagy két bulit, amikor Koltay Gergő meghallott bennünket, és közölte: neki ez a két csaj kell a Kormoránba! Hát így történt.

- Milyen érzés sok ezer embernek hazafiságról, magyarságról énekelni?
- Addig nem találtam a helyemet, bár mindig ezt kerestem, ez vagyok én. A magyar nyelv és a zene, a kultúra közvetítése a legszebb dolog a világon. Nekünk nem egyszerűen közönségünk van. Amikor Géczi Erika énekli az „Én Istenem” című dalt, vadidegen emberek szorítják meg egymás kezét – ennél felemelőbbet nem tudok elképzelni. Mi kilencen, a Kormorán tagjai egyébként 2000 karácsonyán amolyan vérszerződést kötöttünk: ez egy olyan család, amelynek bármely tagja kiválik, azonnal megszűnik a zenekar. Nem vagyunk a mai liberális média kedvencei, ennek ellenére sok helyre hívtak énekelni. Én azonban úgy gondolom, itt a helyem. Koltay Gergőt én csak „látó embernek” hívom: évekkel előre megírja, ami történni fog. Megérzi, megálmodja a dolgokat, és ezt a közönség érzi, elfogadja.

- Esztergomban élsz ma is. Felismernek az utcán?
- Minden reggel, amikor tehetem, én viszem a kislányomat óvodába, de még a csoporttársai szülei sem igen tudják, hogy a Kormoránban éneklek. A megyében még nem csináltak velem interjút ( kivéve legutóbb a helyi TV-t), mindössze egyszer léptünk fel az elmúlt hét év alatt Esztergomban. Úgyhogy nem kell félnem attól, hogy elkapatnak idehaza!

Veér Károly