Sándorfalvi Sándor-festő

A Pest megyei Pencen született, 1914-ben. Képzőművészeti ismeretekre Krivátsy Szűcs György budapesti szabadiskolájában, valamint Pallay József, Áron Nagy Lajos, Ballagó Imre, M. Tóth Sándor által vezetett Székesfehérvári szabadiskolákban tett szert. Elismerései: 1971 - Alba Regia - emlékérem; 1975 - Győr város emlékérme; 1988 - II. díj (Székesfehérvár). 2002 – Pro Civitate díj (Székesfehérvár). A Székesfehérvári Művészek Társaságának tagja. 1955-től vesz részt a Fejér megyei tárlatokon.

A kilencvenhárom esztendős Sándorfalvi Sándor a székesfehérvári művészeti élet nagy öregje. Sanyi bácsi élete összenőtt Alba Regiaéval, hiszen hosszú éveken át állt, és áll a köz szolgálatában, és mindvégig szerény egyéniségével alkotott. Ő nem a szavak embere, nem dicsekszik, egyszerűen csak teszi a dolgát, és elkápráztat bennünket művészetével.
Tudatosan játszik rá arra a közismert tényre, hogy a látásunk elsősorban a foltokból tér át a formákba, és ezeket a foltokat megfestve bizonyos színharmóniák megtartása mellett még kifejezőbb is lehet egy alkotás, mint a tényleges képi formahűség esetén. Például tájképei, amelyek vízpartot ábrázolnak, ami lehetne a Balaton partján, vagy bárhol a világon, mert a képeknek nem balatoni, hanem hamisíthatatlan Sándorfalvi-hangulata van.
Sándorfalvi Sándor kellemes megfontoltsággal fogalmazza meg, vagy még inkább, meséli el azt a tájat, amiről valószínűleg nagyon sokat tud, a sajátjának érzi azt. És itt valójában nem a Gajáról meg a Balatonról van szó általában, hanem az ő saját vidékéről, arról, ahogy megjegyezte magának a látványt.

- Hogyan kezdődött?
– Lehettem talán nyolc éves, amikor szülőfalumban, Pencen élt egy tanító, aki a nyári szünetben mindig festegetett. Gyakran arra ténferegtem, s elnéztem, ahogy dolgozik. El is határoztam, hogy én is olyat fogok alkotni, mint ő. No, ez az akarat a mai napig tart... Érdekelnek a szeretettel foglalkozó témák, a természet: a vizes tájak, az erdők, a Balaton, a Duna.
 
– Elnézve az Ön festményeit, az az érzésünk, hogy ezekről a képekről a békesség, a nyugalom köszön vissza...
– Igen. Én magam sem vagyok egy kötekedő alkat, tudtommal haragosaim sincsenek. Szeretem a békességet, a nyugalmat, a csöndet. Remélem, mindezt boldogságot árasztó színeimmel is visszaadom. Születésemtől mindenben a szépet keresem. Édesanyámtól örököltem a természetemet.

Kilencvenedik születésnapján Sobor Antal a következő szavakkal köszöntötte az ünnepeltet: „Néhány évvel ezelőtt azt írhattam Sándor bácsiról, hogy jóval túl nyolcvanadik életévén még mindig fiatalosan szaporázza lépéseit reggelente a lakásától a műterméig, vagyis a Kossuth utcától a Vörösmarty térig. Ma 90 éves - és hála Istennek most is ugyanazt mondhatom: fáradhatatlanul rója ezt az utat, mert változatlanul friss az érdeklődése, figyelme és készsége a festészet iránt. Nagy és kivételes adomány ez. Hogy valaki ilyen magas életkorban is késztetést érez vásznat emelni a festőállványra, kezébe ecsetet venni. Merthogy nem tud betelni - sem télben, sem nyárban - a táj szépségével, utcák és terek csöndjével, egy csokor virág csodájával - egyáltalán, hogy tündér változatok műhelye a világ.”