Ágh István, költő, író, műfordító

1938-ban született Felsőiszkázon. Nagy László költő (1925-1978) öccse. 1961-ben végzett az ELTE magyar-könyvtár szakán. Könyvtáros, folyóirat szerkesztő volt. Első verseskötete Szabad-e énekelni címmel 1965-ben jelent meg. Azóta több mint tucatnyi új verses- és három válogatott kötete jelent meg. A versek mellett riportot, naplójegyzetet, mesét, szociografikus és önéletrajzi prózát is írt. Válogatott szociográfiái (A madár visszajár, Dani uraságnak) 2001-ben jelentek meg. Főbb díjai: 1969, 1980 - József Attila díj, 1986 - Artisjus irodalmi díj, 1989 - Kortárs-díj, 1992 - Kossuth díj, 1994 - a Magyar Köztársaság tisztikeresztje.

Csendes kis budai presszó szolgál beszélgetésünk helyszínéül, ugyanis Ágh Istvánéknál éppen a kályhás az úr, nagy a felfordulás. Kicsit félénken kérdezgetek, hiszen nagy tisztelet él bennem a csendes szavú költő iránt. Válaszait alaposan átgondolja, szépen fogalmaz, minden szó a helyén van. Kezdeti megilletődöttségem lassan elmúlik, jó dolog egy ilyen bölcs emberrel beszélgetni.

- Mit jelent Önnek a szülőfaluja, Iszkáz?
- Gyermekkori élményeim meghatározók maradtak egész életemre. A szavak kitöltött állapota az otthoni dolgokat idézi. Nekem az akác mindig azt a bizonyos iszkázi akácot jelenti. A bejárt vidék – a csodálatos Somló, Tapolca, Pápa, a Balaton - szépsége, a család, a falu erkölcsisége határozza meg minden pillanatomat a mai napig. Édesapám nagyon felvilágosult, nyitott szemmel járó parasztember volt. Rengeteget olvasott, kilencévesen Ady kötetet kaptam tőle ajándékba. Testvéreim mind idősebbek voltak nálam, tanult emberek, így erősen intellektuális környezetben cseperedtem föl. A falusi közösségtől is rengeteget kaptam, a kötelességtudatot, a hagyományok tiszteletét, a pozitív értékrendet, a tízparancsolat szentségét. Ezek a normák jelentették a közösség megmaradását.

- Manapság ezek az értékek kiveszőfélben vannak…
- Nem vagyok ugyan pesszimista, de a globalizmus tendenciája ugyanazt hozza, mint a kommunizmus: a parasztság, a falusi életmód felszámolását. Ez egy visszafordíthatatlannak tűnő folyamat, ha elmennek az emberek, nincs iskola, nincs posta, nem marad semmi. Iszkáz lakossága mára egyharmada a hatvan év előttinek. Falura nem akar senki sem visszamenni, hiszen ez sokak szemében látványos csődnek mutatkozik. Meg amúgy mire is mennének vissza? Most isszuk a régi bűnök – elsősorban a parasztság erőszakos felszámolása, városba kényszerítése – levét. Nagy az írástudók felelőssége abban, hogy a hagyományos paraszti világ utolsó pillanatait például a szociográfia eszközeivel – akárcsak Bartók és Kodály a népzene segítségével – megörökítsék. A civilizációs ártalom előbb – utóbb mindent felfal. Utcára kerültek a régi parasztbútorok, átépítették a házakat, az emberek nem vették észre, hogy mennyi érték és szépség megy tönkre körülöttük.

- Mi lehet ma a költő feladata?
- Nehéz dolog erről manapság beszélni, amikor a hazugság az igazság álarcában jelenik meg. A kultúrszenny, a médiamocsok mindent elönt. Ugyanakkor hiszek abban, hogy Isten lakozik a költőben, a vers amolyan ráolvasás, varázslás, mágia. A költő nem vátesz és csodabogár, olyan szellemi terméket ad, amely – akár az évszázadokig növögető cseppkő – lassan megteremti az ideális szépséget. Feladatunk a nyelv megőrzése, művelése, csiszolása, és nem szabad hagynunk, hogy a szavak elveszítsék eredeti jelentésüket. Érdekes módon az egyszerűbb, nem kiművelt emberek jobban értik a költészetet, nem befolyásolják őket előítéletek. Nem szabad hagynunk, hogy leváltsák a népet, hogy kicseréljék az országot!

- Manapság min dolgozik Ágh István?
- Lassan két éve nem írtam verset, jelenleg egy esszéköteten dolgozom. Olyan költőkről szól – Balassi, Csokonai, Bessenyei, Ady -, akiknek mondandója a jelenkori világban is érvényes. Lassan írok, szerelmes viszonyom a világhoz kezd elfáradni. Az öregembert már nem izgatják annyira a napi történések.

Veér Károly