100 éve született id. Radetzky Jenő
A Madárvárta „örökös lakója”

1909-ben, éppen 100 esztendeje született id. Radetzky Jenő, tanár, szakíró, népművelő, természetfotós, ornitológus. Jenő bácsi, a természet megszállottjaként a híres velencei-tavi Madárvártán egy egész generáció fiataljait oltotta be a természet szeretetével. Igazi pedagógus, vérbeli népnevelő volt, aki nem csak oktatta, de példát is mutatott arra, hogy lehet hazaszeretetre nevelni, s hogy a környezetünk megismerésével, megóvásával nemzetünket és a hazánkat is szolgáljuk.

1909. június 14-én született a Pest megyei Tárnok községben. Édesapja Radetzky Dezső tanító, aki munkája mellett a madár- és rovarvilággal kapcsolatos tudományos gyűjteményt hozott létre. Budán, a Werbőczy Gimnáziumban tanult, s mivel a család időközben Székesfehérvárra költözött, az érettségi vizsgát már itt, a cisztercita gimnáziumban tette le. Ő így emlékszik vissza ezekre az évekre:

– Tárnok a Vértes felől érkező Benta patak völgyében található. Szép, változatos vidék: hegy, völgy, síkság, erdők, fasorok, mocsár, nádas, de ezek értékét én csak akkor fedeztem fel, amikor édesapám épségben hazajött 1918-ban, az első világháborúból. Az élővilág ízére csak 1919-től, elsős gimnazista koromtól éreztetett rá. Addig olyan gyerek voltam, mint a többiek. Vonattal jártunk be Tárnokról a budai, volt Werbőczy Gimnáziumba. Hajnali felkelés, két kilométer gyaloglás a vasútállomásig, hóban viharban, világító olajmécsessel hárman testvérek, táskáinkban zsíros kenyérrel, akkor még gumicsizma nélkül. Tanítás után hazautazás. A téli hónapokban már csak sötétben érkeztünk haza. Tanulás petróleumlámpa mellett. Otthon erős ráható nevelést kaptam édesapámtól.

– Nekem mindig kiadott különféle feladatokat: preparálni, rajzolni, festenivalót, s amikor hazajött, számon kérte munkámat. Leginkább lepkéket festettem, de a madarak latin nevét tanultatta velem, vagy megjelölte, melyik terepre menjek madarat figyelni, fészkeket keresni, lepkészni, rovarászni. Eleinte irigyeltem a testvéreimet, pajtásaimat, akik szabadon focizhattak. Később rájöttem, hogy a természettel való egyre értelmesebb kapcsolat is örömet okoz. Apámmal úgyszólván minden szabadidőnkben jártuk a különféle terepeket. Mindig előre meghatározott céllal. Jegyzeteket vezettünk. Egyre inkább apám jobbkeze lettem. Kerestem, kutattam a fészkeket, ő a magasabb partot figyelte, hogy merre mozog a nád, így irányított hangos szóval, merre tartsak, mert az ember a nádasban csak a nádat és az eget látja. Ha egy patakhoz értünk, felvett, és átgázolt velem. Évtizedekkel később a dolog megfordult: én, az erősödő ifjú vettem hátamra öregedő apámat.
– Bár a természettel ápolt kapcsolat nagyon sok időt vett el tőlem, én voltam a családban a legjobb tanuló. Apám elfogadta az akkori Fehérvári Múzeum igazgatójának, Marosi Arnoldnak az ajánlatát, és beköltöztünk Fehérvárra, ahol megkezdődött a Gaja-korszak. Ugyanis a Gaja-patak a Bakony felől jövet átfolyik a városon. Apám a múzeum ornitológusa lett, s ezzel új színt kapott az egyébként egyhangú archeológiai kép.

– Fehérvár döntő fordulatot jelentett további életünkben, fejlődésünkben. Én magam a nyolc osztályos gimnázium utolsó tanévét is itt fejeztem be, majd felkerültem a Pázmány Péter Tudományegyetemre – ez a mai ELTE –, annak is a természetrajz-földrajz szakára. Ez a helyzet évekre elszakított apámtól, de csak fizikailag. Az egyetemen 1932-ben szereztem középiskolai tanári oklevelet, dicséretes minősítéssel, de sajnos tanári állást csak 1937-ben kaptam. Öt évig voltam állástalan, de nem munka nélkül.
– Első állásom a pestszentimrei magán polgári iskolában volt, 1937 első felében. 1937 szeptemberében aztán a Fehérvári Ybl Miklós Reál Gimnáziumba kerültem. Óriási ambícióval láttam munkához. Az iskolában nagy hangsúlyt helyeztem a kirándulásokra, leginkább kerékpáron.

1932-ben, a középiskolai tanári diploma megszerzése után a Fehérvári Múzeum ingyenes gyakornoknak alkalmazta. Gyakornoki munkája során a városkörnyéki téglagyári gödrök, a Sóstó és a Sárrét megmaradt foltjainak madárvilágát kutatta. Később az édesapja által alapított dinnyési Madárvárta helyettes vezetője lett, s így alkalma nyílt a Velencei-tó elmélyült kutatására. Ez időben jelentek meg első tudományos dolgozatai, a Kócsag című folyóiratban.
1937-ben az Állami Ybl Miklós reálgimnázium ún. KOHT-tanára lett. Nagy lelkesedésel kezdett hozzá a tanításhoz, így fokozatosan lekopott tanári címe elől a K (kisegítő), az O (óraadó) és a H (helyettes).
– Az iskolai diákélet nagy szervezője volt. Kezdeményezésére jött létre a Diákkaptár. „A Diákkaptár mozgalom fő célja a gyakorlatias gondolkodás és életforma kialakítása. Az új magyar polgártípus ne idegenkedjék a gyakorlati pályáktól, ne keressen mindenáron íróasztalt és fix fizetést, hanem már korán fedezze fel magában a gyakorlati képességeket meg a gyakorlati pályákat. A tanulók korán ismerkedjenek meg a közgazdasági élet alapfogalmaival, a pénzzel, annak értékével, a takarékossággal, a bankfo-galmakkal, kalkulációval, vállalkozással, pénzszerzéssel, termelő és értékesítő munkával.” – olvasható az Ybl Miklós Gimnázium 1939-es évkönyvében.

– Tanítványai segítségével szerkesztette az iskola ifjúsági lapját, a Mi életünket. Ebbe az újságba írt a később széles körben ismertté vált Jávor Ottó író és Csanádi Imre költő is.
Kiss József, építész, az Alba Regia Építőipari Vállalat igazgatója (1964-1990): – Visszaemlékezve a diákévekre, mondhatom, hogy a diákélet nagy szervezője volt. 1940-ben az egész világot behálózó hatalmas szervezet, az úgynevezett diákkaptár mozgalom indult el. Az Ybl Gimnáziumban a Diákkaptár mozgalom megszervezője, mozgató rugója Radetzky tanár úr volt. Később ennek a diákkaptárnak jómagam az ügyvezető igazgatója lettem. Ezt a munkát mi a tanár úrral együtt nagyon komolyan vettük, s elmondható, hogy az akkori ifjúság gazdasági érzékének kifejlesztésére kitűnő eszköz volt a Diákkaptár intézménye.
- Hogy mi mindent csináltunk a mozgalomban? – Takarékoskodtunk. Később különböző vállalkozásokba kezdtünk, hogy a takarékpengőinket ne a szülők zsebéből, hanem saját keresetünkből állítsuk elő. Hulladékgyűjtést szerveztünk, majd selyemhernyókat neveltünk, házi- és angóranyulakat tenyésztettünk, bérelt földeken ricinust, napraforgót termeltünk. Vállaltunk csomaghordást, újságárusítást, mezőgazdasági munkát. Az adminisztrációs munkákat is közülünk választott tisztségviselők intézték. Ezek a vállalkozások olyan nagy méretűvé váltak, hogy 8-10 ezer pengős forgalmunk volt több iskolában is.

A II. világháborúban légós szolgálatot teljesített Székesfehérváron, családját Nádasladányba menekítette. A háború után szűkös évek következtek, többek között a lebombázott családi házukat is helyre kellett állítania. Felesége eképpen mesélt ezekről az időkről:

Özv. Radetzky Jenőné: – A mi házasságunk rendhagyó módon köttetett. 1942 nyarán volt az eljegyzés. Nagyon boldogok voltunk, bár szüleim aggódva vették tudomásul - főleg a nagy korkülönbség miatt -, hogy ebből a kapcsolatból házasság lesz.
Sajnos 1942 őszén Jenő bevonult katonának Kárpát-aljára, s arra gondolt, hogy itt maradok 16 évesen, hosszú lesz a katonaság, tartsuk meg a polgári esküvőt. Mire az elhatározás megszületett, addigra őt áthelyezték Ungvárra. Szabadságot nem kapott, mert indulni készültek a frontra. Ezért arra kért, hogy mi menjünk ki Ungvárra, és mindenképpen tartsuk meg a polgári esküvőt. Így is történt. Édesapám és apósom jött el velem. Az ungvári községházán kötöttük meg a házasságot. Jenő tiszti, hadnagyi egyenruhájában, én pedig abban az utcai ruhában, amiben elmentem. Amikor délben megvolt a polgári házasságkötés, akkor az ott lévő tábornok már tudta, hogy aznap éjjel bevagonírozzák Jenőéket, s azt mondta, hogy legyen papi áldás ezen a házasságon. A szálláshelyünkkel szemben volt egy nagyon szép templom, oda átvonultunk. Három pap esketett bennünket. Tehát 1943. január 10-én Ungváron házasságot kötöttünk. Aztán Jenő a frontra indult, én pedig haza Magyarországra.

– Pálma lányunk 1944. október 23-án született meg. Jenőnek ekkor már volt ugyan felmentése a katonai szolgálat alól, de a nyilasok abban az időben szinte üldöztek bennünket. Tésen rejtőztünk el előlük. Ilyenkor a Bakony barlangjai adtak menedéket az üldözötteknek.
– Amikor már lehetőség volt, Jenő és édesanyám lementek Székesfehérvárra, felmérték a háborús károkat. Sajnálattal állapítottuk meg, hogy házunkat hatalmas bombatalálat érte. Nagyon keserves volt az újrakezdés. Ahhoz, hogy a lebombázott házunkat újra felépítsük, nagy erőfeszítéseket kellett tenni. Közben megindult az iskola. Jenő pedig szinte éjjel-nappal tanított. Tanított élelemért is, aztán mesteremberek gyerekeit tégláért, cementért, stb. 1946 szeptemberében megszületett második gyermekünk, Jenő.

– Hasonlóan az otthonához az iskolában is rettenetes volt a pusztítás. Mégis csupán egyetlen cél lebegett a tanár úr előtt, mielőbb rendet tenni, s mielőbb megkezdeni a tanítást. Radetzky tanár úr szervezőkészsége itt is megmutatkozott. Ezekre a napokra így emlékszik vissza:
– „A II. világháborút követően az iskolában lesújtó látvány fogadott. Szertáram szétdúlva. Az osztályokban roncs bútorok. Magunk ácsoltuk össze a kecskelábú asztalokat és a lócákat. Készültünk a 48-as centenáriumra. Bory Jenővel tetőt és Kossuth-domborművet készíttettem, ez ma is megvan, alatta márványtáblával, melynek betűit a diák Veszprémi Endre véste, aki ma Munkácsy-díjas.”

Özv. Radetzky Jenőné: – Jenő szerette, ha a családban rendezett állapotok uralkodnak. Érzékeny volt. Jóra, rosszra. A jónak tiszta szívből örült, és ezt az állapotot természetesnek találta, a legkisebb rendellenesség bántotta. Nagyon szerette a gyerekeit, de amikor velük foglalkozott, inkább a tekintélyt követelő szigorúsága mutatkozott meg, mint érzelmi lénye. Sokat követelt tőlük, és a jól elvégzett feladatokért az elismerés sokszor elmaradt. Rám mint feleségre és anyára hárult az a feladat, hogy otthon olyan körülményeket teremtsek, melyek között Jenő nyugodtan építhette karrierjét, s lehetővé tették, hogy tudományos munkájában is kiteljesedjen.

Schauta Endréné (Radetzky Pálma): – Emlékeim kicsi koromból inkább édesanyához kötődtek, mert édesapa akkor nagyon sokat dolgozott a József Attila Gimnáziumban. Túl a tanításon, az iskola újjáépítésében sok feladatot vállalt magára. Szinte az egész napját az iskolában töltötte.
– Arra nevelt bennünket, hogy fokozatosan szokjunk hozzá a felelősségvállaláshoz és önmagunk fegyelmezéséhez. Mindent megmondhattunk otthon, ha valamiben mi voltunk a bűnösök, azt is. Nem vertek meg érte, inkább az értelmünkre próbáltak hatni. Mindig hangsúlyozták, hogy pontosnak kell lenni, a feladatot, amivel megbíztak, el kell végezni. Vállalni csak annyit vállalj, amit meg is tudsz csinálni, de azt maradéktalanul.
– Mindig azt hallottam tőle, hogy a gyermeki érdeklődést, szorgalmat, búvárkodó gyűjtögetést támogatni, értékelni kell. Nap mint nap tanúja voltam annak, hogy minden órájára lelkiismeretesen készült. Nem maradt meg a rutinnál.
– Sokat olvasott, hogy jól tájékozott legyen szakterületén kívül is. „Minden embert tisztelni kell” – mondták mindig a szüleim. Emberi méltóságában ne sértsünk meg senkit. Hangsúlyozott jelentősége van ennek óvónői pályámon, amit mindig szem előtt is tartok.

A háborút követően is az iskolai élet fő szervezőjévé vált. Az iskolarádiózás az országban elsőként jött létre Radetzky tanár úr vezetésével. Színes, érdekes műsorokban volt zene, sporthírek, sportközvetítés, és voltak iskolai hírek. A műsorkészítésbe bevonta a gyerekeket is, újabb teret adva ezzel az ifjú tehetségek felfedezésére, megmutatására. A rádió alapítására, működésére, illetve az 50-es évek elejére ő így emlékezett vissza:
– Megszerveztem az első hazai iskolai rádiózást 1948-ban. Volt saját stúdiónk, a műsorokat az egyes osztályok hetente váltakozva adták. Bevezettük a húszperces tízperceket, a folyosói megafonok ekkor sugározták a műsort. Rájöttem, hogy Szűcs Ferencnek milyen jó orgánuma és beszédkészsége van: ő lett a bemondónk és később a magyar rádió riportere.
– 1950-et írtunk. Az Ybl Gimnáziumot összevonták az István Gimnáziummal, és az új iskola a József Attila nevet vette fel. Ennek tanári testületéből különítették ki az 1950-ben elkezdődött szakérettségis tanfolyam tanárait, melynek később vezetője lettem. Menekült görög fiatalokat is tanítottunk. Az ő nem kis álmélkodásukra többször idéztem skandálva klasszikus görög nyelven az Iliászból és az Odüsszeiából.

1949-50-ben megírt tojáshatározóját nem sikerült nyomtatásban kiadni, pedig az első tojásgeometriával foglalkozó könyv lett volna Európában. Még ebben az évben a cisztercita gimnázium igazgatója lett, később megyei biológiai szakfelügyelővé nevezték ki. Az ornitológián belül oológivál (tojástan) foglalkozott.  1964-ben megalakította a Fejér megyei Madárbarátok Körét. 1965-től a természetvé-delemre fektetett nagyobb hangsúlyt. Az ő kezdeményezésére több Fejér megyei és Velencei-tó környéki területet nyilvánítottak védetté. 1967-ben az ő kezdeményezésére rendezték meg a megyében a megyei biológus napokat.

Ha id. Radetzky Jenő munkásságából csupán egyetlen elemet emelhetnénk ki, mint a legeslegfontosabbat – még ha ez teljességgel lehetetlennek is tűnik –, egy dologban biztosan mindenki egyetértene, aki kötődött hozzá: Radetzky tanár úr legnagyobb érdeme az agárdi Madárvárta létrehozása volt, beleértve természetesen az ott folyó kutató és nevelő munkát is. A híressé vált Madárvárta 1957-59-ig épült, s égető szükség volt rá, hiszen elődje az édesapja által létesített dinnyési Madárvárta a II. világháborúban tönkrement. A Madárvárta „születésére” így emlékezett vissza:

– Csak az ötvenes évek legvégére alakultak ki azok a viszonyok, hogy párhuzamosan a tanári és szakfelügyelői munkával visszatérhessek az ifjúkori ornitológiához is. 1957-től elkezdtem egy új Madárvárta létesítéséért és egy velencei-tavai rezervátumért a harcot. A Velencei-tavon akkor élő, még gazdagnak mondható madárvilág kínálta a tudományos pedagógiai lehetőségeket, de ehhez szükség volt egy bázisra. 1957 tavaszán elmentem az akkori Járási Tanács elnökéhez, aki tanítványom volt. Egy kirándulás keretében elvittem őket a régi Madárvártára, Dinnyés közelébe. Ő az új Madárvárta létesítésének általam előadott tervét kedvezően fogadta, elém tette a Velencei-tó térképét, s azt mondta: „Jenő bátyám! szúrd le a ceruzát arra a helyre, ahová az új Madárvártát felépítenéd”. És én leszúrtam, oda, ahol ma is áll, Agárd nyugati szélén, közvetlenül a tó partján.

A Madárvárta megálmodója, majd vezetője és lelkes kutatója tehát Radetzky Jenő tanár úr volt. Ez a kicsiny nádfödeles ház adott otthont nyaranta – heti-kétheti turnusokban - gyerekcsoportoknak, akik a Velencei-tó madárvilágával ismerkedhettek itt.
A Madárvártát Chernel Istvánról, a kőszegi születésű neves madár-tudósról nevezték el, aki sok időt töltött a Velencei-tónál, és a Magyarország madarai című könyvében a vízimadarakról szóló részt az itteni megfigyeléseiből merítette. A Madárvártán tehát számos tudományos eredmény született, a tanár úr mégis inkább így fogalmazott:

– Vannak igen komoly tudományos eredmények, mégis a legeredményesebbnek tartom, hogy a hazatérő fiatalok, ahogyan szüleik írják, mondják, emberi minőségükben feljavítva térnek meg otthonukba, és lesznek kovászai szűkebb és tágabb környezetük formálásával.
– A Madárvárta elsősorban a fiataloké, olyanoké, akik már be vannak gerjedve a természet, a madarak, a tájak olthatatlan szeretete iránt. És legyenek érdeklődők, udvariasak, szerények, rendszeretők. Fiúk, lányok egyaránt. De csak tizenegy évtől felfele. Mert itt erős követelmények vannak, mind szellemi, mind fizikai téren.

Tompai Katalin, tanárnő: – Édesapám erdész lévén, az erdő lételemem volt. Harmadikos gimnazista lehettem, amikor Varga Béla tanár úr, aki biológiát tanított, Jenő bácsihoz irányított, mondván: egy ilyen gondolkodású, ilyen érdeklődésű gyerek vegye fel a kapcsolatot valakivel, aki őt tovább tudja irányítani ezen a téren, és ez telitalálat volt. Jenő bácsi meghívott a Madárvártára. Az első ott-tartózkodásom annyira lelkem szerint való volt, hogy már akkor eldöntöttem, nem ez lesz az utolsó látogatásom a Madárvártán. Állandó kontaktusban maradtam Jenő bácsival, aki azt igényelte, hogy levelezésünk afféle „tudományos” legyen, tehát, hogy tájékoztassam a terepen végzett megfigyelésekről.
– A Madárvárta szinte otthonommá vált, csak úgy, mint Jenő bácsinak, akiről tudni kell, hogy az otthonát adta fel, hogy kint lehessen, és hát az ország diáksága volt az ő nagy családja.

A Madárvártán szigorú, kötött napirend szerint zajlottak a mindennapok. Radetzky tanár úr – mint mindig – itt is rendkívül szigorú és következetes volt, ugyanakkor hihetetlen érzékkel tudott összhangot teremteni a munka, a tanulás és a szórakozás, a pihenés között. A Madárvárta mindennapjairól így mesélt:

– Legfőbb dolgunk: délelőtt, az itt általam összegyűjtött, mintegy 120 preparált madárfaj meghatározása, és színesen való lerajzolása. „Nem tudok rajzolni” - mondja egyik-másik. Hát ilyen nincs! Ez egy kényelmes álláspont. Tessék akarni! Leülök melléje, segítem őt. Már a kis haladást is megdicsérem. Növelem önbizalmát. Az életben nem szabad az első akadályok előtt meghátrálni. Vannak aztán lelkileg sérült fiatalok, szüleik elváltak, vagy egyikük meghalt. Félénkek, alig mernek bekapcsolódni a többiek önfeledt, csupa mozgásos, küzdő labdajátékába. Összebeszélek a nagyobb fiúkkal, engedjék néha a játékban őket is győzni. Ez kizökkenti őket magányukból, s önbizalmat ad nekik.
– Tanári elképzelésem mindig az volt, nem azt kell keresni, amit a diák nem tud, hanem kihozni belőle azt, amit tud.
A délután a kirándulásoké. Ezek bizony eléggé strapásak, de ehhez is hozzá kell szokniuk. Igazi siker nincs erős munka nélkül.  A terepi megfigyeléseket bejegyzik a tudományos naplóba. Mindenki napi krónikát is ír. Ez utóbbival az a célom, hogy tanuljanak meg a fiatalok rálátni az eltelt napra. Ne folyjon karakter nélkül egyik nap a másikba.
– Majd következik a legnehezebb dolog, a latin madárnevek személyenkénti felmondása. Mert itt minden egyhetes bentlakónak, naponta tíz hazai madár latin nevét is meg kell tanulnia. Este elhangzik egy-egy kiselőadás is. Itt a helyes előadói magatartást próbálom formálni.
Tompai Katalin, tanárnő: – Mintaszerűek voltak Jenő bácsi filmvetítései is. Kezdetben még nem létezett a rettegett latin kártya, mégis mindenki nagyon igyekezett, mivel őrült nagy szégyennek számított, ha valakiről kiderült, hogy nem tudta azokat a latin madárneveket.
– Nagy élmény volt napközben a terepjárás is. A terep a „kincsek kincse” volt. Meg kellett tanulnod nem csak azt, hogy hogyan mozogj etikusan a természetben, hanem azt is, hogy miként jegyzetelj, tehát vitted magaddal a kis noteszedet, s közben írtad, hogy mi mindent láttál. Amit aztán bent, a Madárvártán újra átgondolva az aznap történteket, letisztázva rögzítettél a megfigyelő naplóba. Egyébként nagy megtiszteltetés volt, hogy a csapatból te lehetsz az, aki bekönyvelheted a látott dolgokat. Jó és tartalmas napi programokon vettünk részt, és hihetetlenül nagy tudást szereztünk.

Dr. Jánossy Dénes, geológus, zoológus, az ELTE c. egyetemi tanára, a földtudomány kandidátusa: – A Magyar Madártani Egyesület 1974-ben alakult, melynek elnökévé választottak. Az elnökség tagja volt Radetzky Jenő is. Akkoriban a régi szemlélet ellen kellett még küzdeni, lassan, fokozatosan kiépíteni a madarak védelmét, pénzbeli eszmei értékét. Jenő bácsi a Fejér megyei helyi csoport elnöke lett. Ma is jól emlékszem, mennyire meglepett frissessége, amikor magas kora ellenére is eljött velem biciklivel, és megmutatta azokat a területeket, amelyeket sikerült védetté nyilvánítania. A látogatások alkalmával többször megfigyelhettem kiváló rajztehetségét is. Egyedülálló dolgot hozott létre a Madárvártán folyó tudományos-nevelő munkájával. 15-20 éves fiúkkal, akik részt vettek ezekben a táborokban a Velencei-tónál, és úgy meséltek róla, mint valami csodáról. Jenő bácsi erkölcsi magatartása, példamutató fegyelmezettsége óriási hatást gyakorolt a fiatalságra.

Tompai Katalin, tanárnő: – A Madárvártának és programjainak, Jenő bácsi munkásságának a közvetett hatása is óriási volt. Minden tanítványánál rögződött a felelősségérzet, és az egykor begerjedt, lelkes gyerekek olyan felnőttekké váltak, akik abban a funkcióban, amelyet betöltöttek, úgy gondolkodnak, úgy tesznek, amiként az egy volt madárvártástól elvárható.

Dr. Ivanits István, biológia szakos tanár, család-szociológus, újságíró: – Többen úgy vélik, hogy pedagógiai nevelő munkája túl nő a tudományos, kutató tevékenységén. Jenő bácsi igazi tudósember volt, aki nem csak magának szerezte és tartotta meg tudományát, hanem képes volt arra, hogy másoknak is magas szinten át tudta adni. Számtalanszor tapasztaljuk, hogy önmagában hiába a nagy tudás, ha aki azt birtokolja, továbbadni képtelen.

Dr. Gelencsér József, a Közép-dunántúli Regionális Államigazgatási Hivatal, hivatalvezetője, egykori tanítvány: – Magas szinten oktatott, szépen beszélt, a nyelvvel jól tudott bánni, és nem csak tanított, de nevelt is. Nem csak a környezetvédelemre, a biológiára, a táj, a növények az állatok ismeretére hanem hazaszeretetre is nevelt bennünket. Mindene volt a természet. Tanított, de utána, amint módja volt rá, máris ment terepre.

Sobor Antal, író, egykori tanítvány: – Mindig élményszerűen tartotta az óráit, szinte lehetetlen volt nem figyelni rá. Nem egyszerűen előadta a tananyagot, majdnem azt mondhatnám, mintha nem is tanította volna, inkább elénk idézte-varázsolta a jelenséget, akár biológiáról, akár földrajzról volt szó. Volt egy csodálatos képessége: meg tudta jeleníteni a tárgyat, amiről beszélt. Mindig szemléltetett, láttatott.
– Erőteljes, robosztus alkatú férfi volt, ha-talmas mellkassal, vállakkal. Emlékszem, energikus és mozgékony kezeire, amelyekkel mutatta a természet ilyen-olyan mozgását. Ott készült a világ a szemünk előtt, a szárazföldekkel, kontinensekkel és tengerekkel, hegyláncokkal és síkságokkal. Érdekes, hogy más alkalommal ez az erőteljes férfikéz gyengéd és kecses is tudott lenni, amikor például a megporzást, a virággá levést, a növényi születést szemléltette: mint lepke, úgy tudott finoman szállongani. Ma elmondhatom, ha órák hosszat tájat nézek, vagy csak ülök a délutáni kertben, fákat, madarakat, bogarakat figyelek, egy diólevél billenő mozgását, és mindebben örömömet lelem, a tanár úrnak köszönhetem, mert arra tanított-nevelt bennünket, hogy figyeljünk a természetre, szeressük.
Rajzkészsége is igen figyelemre méltó volt. Gyors, lényegre törő vázlatpontjaival a leckét ott az órán megértettük, megtanultuk, otthon már csak át kellett futni a tankönyvet. Ha diákban fedezett fel némi rajzkészséget, megkérte, segítsen délutánonként a szertárban szemléltető rajzokat, festményeket készíteni.

Schauta Endréné (Radetzky Pálma): – Szerintem édesapa számított arra, hogy pedagógus leszek. Gimnazista voltam, amikor a következőket csinálta. Amikor a józsefes diákjaival dolgozatot íratott, egy-két dolgozatot nekem adott javításra, osz-tályozásra. A dolgozatba nem javíthattam bele, nem írhattam rá semmit, de egy külön papírra fel kellett jegyeznem, amit még úgy gondoltam, hogy a témához hozzátartozik, s azt is, milyen érdemjegyet adnék a feladatra. Édesapa is kijavította ezeket a dolgozatokat, majd a kettőt leellenőriztük, egybevetettük. Az esetek 80%-ában azonos érdemjeggyel értékeltük kortársaim munkáit. Kiváló pedagógiai érzékkel szinte „rákényszerített” arra, hogy ezeket az anyagrészeket, s egyáltalán az egész évi biológiai tananyagot megtanuljam.
– Édesapának volt egy gyönyörű mondása: „a gyerek egy olyan fajta takarékbetétkönyv, amibe az ember 15 vagy 25 évre befektet, és a kamatok majd utána jönnek”. Nem tudom, hogy ezeket a kamatokat sikerült-e igazán visszafizetnünk.

Vérbeli pedagógus volt, akit mindvégig a tanítványok tisztelete és megbecsülése övezett. Az embert és a tudóst tisztelték és szerették benne, aki a felnövekvő nemzedéket arra nevelte, hogy emberhez méltó életet éljen, és ne csak önmagával, hanem a természettel is legyen harmóniában. Számos tudományos társaság tagjaként, több ornitológiai szakkönyv és kiadvány szerzőjeként és sok száz madártani, természetvédelmi témájú cikk írójaként vált igazán ismertté. Publikálásának kezdeti időszakára így emlékezett vissza:

– Megkezdtem a publikálásokat a legkülönbözőbb helyeken. 1936-ban egy nagyobb tanulmányom látott napvilágot, Madárkataszter a Velencei-tó vidékéről címen. Ebben hazánkban elsők között írtam madárállomány-felmérő vizsgálataimról, a Velencei-tónál. A szakma akkori két jeles képviselője, dr. Brezik Jenő a Kócsag című folyóiratban, Varga Kálmán pedig levélben méltatta újszerű írásomat.

Dr. Lányi György, újságíró, biológus: – 1955-ben lettem a TIT Országos Választmányának titkára – szinte oda parancsoltak, és nemigen lehetett ellentmondani. Végig kellett látogatnom a megyéket, és megszervezni a megyei biológiai szakosztályokat. Radetzky Jenő lett a Fejér megyei Biológiai Szakosztály elnöke. Ez a munkakapcsolat folytatódott a Búvár szerkesztőségében. Az általam újraindított tudományos ismeretterjesztő folyóiratot úgy igyekeztünk szerkeszteni, hogy a szakmai érdeklődést, tehát a tudományos színvonalat és biológiai ismeretszerzés szükségleteit kielégítse. Jenő bácsi a szerkesztőségünkben gyakori vendég volt, s mindig szeretettel vártuk.
– Sorra remekül fogalmazta meg cikkeiben a természetvédelem, a hazaszeretet, a honismeret és az ifjúság nevelésének kérdéseit. Ott voltak továbbá a szívügyének tekintett mozgalmai: a téli madáretetés, a Fejér megyei Madárbarátok Köre. Dr. Hortobágyi Tibor, az akkori szerkesztőbizottság elnöke továbbá nagyra értékelte Jenő bácsi cikkeiben a szép magyar beszédet, a stílust.

Dr. Ivanits István, biológia szakos tanár, család-szociológus, újságíró: – Sok külföldről, főleg Németországból jött tudós embert fogadott, mint Wolfgang Makatch neves ornitológust. Természetesen a magyar kutatókat is szívesen látta. Jenő bácsi olyan emberekkel is szakmai kapcsolatot tartott fenn, mint például Német Márton pécsi szőlész-borász kutató, tudós emberrel, aki Európában a leghíresebb tojásgyűjtő hírében állt. Hol levelezéssel, hol személyes beszélgetések során cserélték ki gondolataikat e témakörben.

– Írásai rendszeresen megjelentek a Fejér Megyei Hírlapban, országos napilapokban, szakmai heti és havi folyóiratokban (Turista Magazin, Élet és Tudomány, Évkönyv, Természet világa, stb.) Külföldi szakfolyóiratokban is publikált, elsősorban a Der Falke-ban és a La move-ban. Felfedezéseit a szakma is figyelemmel kísérte, nem csak Magyarországon, de külföldön is. A Réthy Zsigmond által készített Magyar Madártani Bibliográfia regisztrálja Jenő bácsi jelentősebb publikációinak bibliográfiai hivatkozásait. Ez a madártani bibliográfia eljutott a világ minden részébe, többek között Angliába is, ahol a madártani kutatás központja van.
– Ma úgy tűnik, nagyon sok környezetvédelemmel foglalkozó társadalmi szervezet működik, és különböző címszavakat tűznek a zászlójukra. Jenő bácsi a tudományt tűzte ki a zászlajára, a természettudományt. Ő volt az első, aki megalakította a Fejér megyei Madárbarátok Körét, ami nem maradt meg megyei keretek között, hanem országos hálózattá fejlődött, s amikor megalakult a Magyar Madártani Egyesület, őt mint alapító tagot az egyesület örökös tagjává fogadta.

Dr. Lányi György, újságíró, biológus: – A természetvédelem nála egyfajta alapállás volt. A természetvédelem ügyét is nagyban fölkarolta, tehát nem csak a madarakra figyelt. Az igazi természetvédelemnél az egész tájat, a teljes területegységet kell védeni, mert minden környezeti tényező összefügg, ezer szállal kapcsolódnak egymásba az élőlények, a növényzet, az állatvilág, a mikrovilág. Nem lehet külön megvédeni mondjuk egy madarat anélkül, hogy a táplálékát ne védenénk. Jenő bácsi ezt az ökológiai kapcsolatot cikkeiben mindig képviselte.

Ifj. Radetzky Jenő: – Még fel sem vetődött a planetáris tudat gondolata, még nem indultak meg az életfenntartó környezet megőrzéséért indított környezetvédelmi mozgalmak, még csak csírájában volt a Római Klub felhívásának formálása, amikor ő már készült a harmadik évezredre. Arról beszélt, hogy a szűkülő, globalizálódó világ mellett erősíteni kell a lokális gondolkodást és az ehhez kapcsolódó felelős tettek ügyét. Igazi lokálpatrióta volt, de nem elsősorban politikai értelemben. Felismerte és hirdette, majd oktatta és példát mutatott arra, hogy lehet hazaszeretetre úgy is nevelni, hogy megismerem a természeti környezetemet, óvom azt, és ezzel nemzetemet és hazámat is szolgálom. Egy nacionalista, majd internacionalista világban a természetvédelem és a mögé rejtett hazafias nevelés gondolata több volt, mint egy egyszeri tanári tett. Közéleti tevékenység, politikai kötődés nélkül.

Dr. Lányi György, újságíró, biológus: – Miután ő ízig-vérig pedagógus volt, a madártani ismereteket nem csak a tanulók körében, hanem a nagyközönség széles soraiban is terjeszteni akarta. A madárkedvelők táborát igyekezett bővíteni, ezért gyárakat, üzemeket nyert meg a madárodúk készítésére, a téli madáretetéshez takarmány adományozására meg a Madárvárta építéséhez.

Sobor Antal, író, egykori tanítvány: – Tanítványa voltam, de később kollégák lettünk. Egyazon iskolában nem tanítottunk, de mint szakfelügyelőt sokszor köszönthettem. Inkább „civilben” találkoztunk, volt idő amikor egy házban laktunk, szomszédok lettünk. Amikor megtudta, hogy kis kertem van, érdeklődött „madaraim” felől. Aztán „cinkéimnek” téli etetőt adott, fémből készült, ház formájú alkalmatosságot, máig ebből lakmároznak telente. Ellátott, mint annyi más madárbarátot is – eleséggel, szatyorszámra szotyolával.

Viniczai András, kreatív igazgató, McCann Communications, Budapest – a SZIM dolgozója, Székesfehérvár: -  Jártuk az erdőt, mi hárman barátok, az 1980-as évek elején – Morvai Levente, Retz Gábor és jómagam –, s kitaláltuk, hogy megalakítunk egy természetvédelmi egyesületet. Megalakítottuk a Hármas Vadőr Társulatot, és elhatároztuk, hogy megóvjuk Székesfehérvár és környékének (főként a Szárazrét) természeti kincseit. Célként tűztük ki, hogy tagokat szervezzünk, így a tagságunk rövid idő alatt 120 főre növekedett. Azt szerettük volna, hogy minél több fiatalt vonjunk be a természetvédelembe.
Jenő bácsi ekkor már létrehozta a Fejér Megyei Madárbarátok Körét, s ezen be-lül kiterjedt levelezést indított el, melybe mi is belekapcsolódtunk. E levelezések kapcsán ismerkedtünk meg tulajdonképpen Jenő bácsival. Jenő bácsi felfigyelt ránk. „A jelekből ítélve kitűnően, alaposan dolgoztok. Külön méltányolom azt a szervezettséget, amelyet a társulat mutat. Ilyesmi kevés van az országban. Csak gratulálni lehet példamutató céljaitokhoz és munkátokhoz” - így méltatta munkánkat, melynek köszönhetően mi magunk is vártás diákok lehettünk.

Sobor Antal, író, egykori tanítvány: – Manapság sok szó esik a tudós tanárról. Radetzky Jenő megtestesítője volt ennek a magyar tudós tanárnak. Nemzedékeket készített föl későbbi pályájukra, sok kiválóság került ki keze alól, megannyi tudós, tanár, orvos, művész, a legkülönbözőbb szakterületek számtalan jelese. Ő az iskolai munkát jól egyeztette a tudós kutatással, a szerteágazó vizsgálódással, eredményeit értekezésekben, összefoglaló kiadványokban, könyvekben is rögzítette, különösen az ornitológia területén. Pedig a nap neki is huszonnégy órából állt.
– Úgy emlékszem rá, mint aki megtestesítője volt a jókedvű tanárnak. Van Illyés Gyulának egy félelmetes mondata: „Az a tanár, aki nem jókedvűen megy az órájára, jobb, ha be sem lép.” Volt úgy persze, hogy amikor belépett fáradtnak láttuk, de aztán beírt az osztálykönyvbe, eltette a töltőtollat, és abban a pillanatban egy másik ember állt előttünk a katedránál: elfeledte és elfeledtette velünk a falakon kívüli világot.

Dr. Ivanits István, biológia szakos tanár, család-szociológus, újságíró: – Ami megfogott benne, az a gondolkodó ember. A diákjait is mindig erre késztette. A kötelező tananyagot saját gondolataival mindig kiegészítette. Élénk, pergő órákat tartott, amelyeken nagy fegyelmet követelt. Szakirodalmi tudása mindvégig csodálattal töltött el. Utólag visszagondolva, egyéniségéből fakadóan olyan magas szinten oktatott, amely szinte az egyetemi nívót is megközelítette. Példaértékű volt számomra a precízsége, amit mindig megkövetelt mind a tanóráin, mind kint a Madárvártán.

dr. Gelencsér József, a Közép-dunántúli Regionális Államigazgatási Hivatal, hivatalvezetője: – Jómagam is Radetzky tanár úr diákja voltam. Ő azok közé a középiskolai férfi tanárok közé tartozott, akik egye-temi oktatói szintű tudással rendelkeztek. Hallatlan nagy elismertsége, tekintélye volt. Egyáltalán nem volt távolságtartó, mégis mindig megkapta a tiszteletet. Sokat követelt, de sokat is adott. A pontosságra, a precizitásra nagyon nagy igénye volt. Akik egyetemre, főiskolára akartak menni, szinte rajongtak érte. Mindannyian szerettük.
- Jenő bácsi egy intézmény volt. Ő maga amit végzett, annak nagyon komoly hatása volt. Területeket tudott védettség alá helyezni, kilincselt ha kellett. Mindenütt ott voltak a tanítványai. Fontosnak tartotta a környezetvédelmet, létrehozta a Madár Barátok Körét, s természetesen bekapcsolódott az országos ornitológiai munkába is, sőt számos nemzetközi kapcsolatot is ápolt.

Pedagógiai és természettudományos tevékenységéért Chernel István emlékérmet, Ifjúsági Díjat kapott, valamint 1972-ben, Székesfehérvár 1000 éves fennállásának évfordulóján a város díszpolgárává avatták. 1992. március 15-én Fejér megye Közgyűlése Fejér Megye Díszpolgára kitüntető címet posztumusz adományozta Radetzky Jenőnek.
A legjelentősebb magyar természetvédelmi kitüntetés, a Pro Natura emlékérem, valamint a tudományos ismeretterjesztés Bugát Pál díjának odaítélése is korának tisztelgése volt munkássága előtt.

Dr. Ivanits István, biológia szakos tanár, család-szociológus, újságíró: – Természetvédelmi, ornitológiai munkásságát nagyra értékelte a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület is. Felvetődött, hogy a Fejér megyében kiemelkedő természettudományos tevékenységet végző személyek munkáját egy ún. emlékplakettel ismerjék el. Ez az emlék-plakett Radetzky Jenő nevét viseli, s első alkalommal 1998-ban a Madarak és Fák Napján adták át az arra érdemeseknek.

Dr. Lányi György, újságíró, biológus: – „Nincsenek pótolhatatlan emberek” – ezt én sohasem osztom. Biztos lesznek utána is sokan, akik madarakkal foglalkoznak, ám nem ilyen sokoldalúan. Nála ez hivatás volt, elhivatottság, megszerzett tapasztalatait, megfigyeléseit széles körben ismertetni kívánta, mégpedig elsősorban az ifjúsággal, ami nevelési szempontból nagy értékű volt. Igen is vannak pótolhatatlan emberek, Jenő bácsi is ezek közé tartozott. Az ő mentalitása sok fiatalt megihletett.

Radetzky Jenőt 1991-ben kísérték utolsó útjára Székesfehérvárott, a Fecskeparti temetőben, ahol szülei és testvérei mellé temették.
Tengernyi írását mappákban őrizte, melyekre ezt a jelmondatot írta: „A szellem a legmagasabb méltóság!”

Cseh Teréz

Felhasznált irodalom:
K. Tóbiás Mária: Radetzky Jenő (1909-1991) Emlékkönyv az ornitológus és pedagógus tiszteletére. Árgus Kiadó, Vörösmarty Társaság, Székesfehérvár, 2002.
Személyes interjú dr. Gelencsér József, a Közép-dunántúli Regionális Államigazgatási Hivatal, hivatalvezetőjével;
A Radetzky Centenáriumi Ünnepség anyagai.