Tarpai Viki nem kért dublőrt a nehéz jelenetekhez
Nagymuzsalyról a vörös szőnyegig

Úgy hozta az élet, hogy ezen sorok írója díszlettervezőként, az építészet, kellék és berendezés irányítójaként részt vehetett az elmúlt másfél évben Zsigmond Dezső A sátán fattya című filmjének forgatásán. A másfél órás film bemutatóján, Budapesten az Uránia moziban öt perces taps köszönte meg a főszereplő, Tarpai Viktória felejthetetlen alakítását. A Beregszászon dolgozó Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház művésznője szerény mosollyal hajolt meg a közönség előtt, ez volt élete első filmfőszerepe.

A sátán fattya című mozi Nagy Zoltán Mihály lírai regényéből készült, és a kárpátaljai magyarok szovjet megszállás utáni szenvedéseiről szól. A történetben a főszereplőt megerőszakolják a „ruszki” katonák, gyereke születik ebből a többszörös nászból, és nemcsak a falu, a szerelme, de ő, saját maga is kitagadja a sátán fattyát, a megszületett kisfiút. Tarpai Viki nem először futott neki a történetnek, hiszen monodráma formájában több éve, a színpadon is megmutatja Tóth Eszter tragédiáját.

– A film és a színház – kezdi beszélgetésünket Viki – teljesen más eszközöket igényel, jelenlétben sem ugyanaz a kettő. Amíg a színpadon egy érzelmileg felfokozott jelenethez van egy folyamat, egy időintervallum, amiben felépül az adott érzés, indulat, történés, addig a filmben az ott és most van. Elhangzik a „tessék”, és pillanatok alatt meg kell, hogy éld, teremtsd az adott szituációból következő érzelmeket, megnyilvánulásokat, akár többszöri alkalommal is. Ez természetesen sokkal nehezebb is ezáltal. A természetesség is máshogyan hat a vásznon, mint a színpadon. Míg a színházban lehet, hogy kevés egy gesztus, egy mimika, addig a filmen már lehet, hogy sok, sőt még annál is több. Mindkettő fokozott készenlétet és figyelmet igényel, de azt gondolom, hogy a kamerák előtt ez valamivel összetettebb. Más a felépítése egy színházi előadás megszületésének (időben és térben), és megint más egy mozi elkészülésének folyamata. Mindkettő máshogyan izgalmas és szép, minden esetre boldog és hálás vagyok, hogy ebbe is belekóstolhattam mélyebbre hatóan!

Tarpai Viki fiatal, csinos, törékeny, megdöbbentően tehetséges és elkötelezett, alázatos a szerep megformálásánál. Nagyon sok színész dublőröket használ a veszélyes, kellemetlen jelenetekben. Ő maga ugrott a kútba, húszfokos hidegben, hóesésben egy szál pendelyben csónakázott a Tiszán, vánszorgott az éjszakában órákon át. Pedig készenlétben állt a dublőr.

– Igen, felmerült a dublőr lehetősége, de mégis úgy döntöttem, hogy vállalom. Nem vagánykodásból, hanem amiatt, mert egy olyan jelenetről beszélünk, amely fontos, és egyik meghatározó kockája a filmnek, és aminek van folytatása. Ha az elejét, a kútban való elmerülést nem én csinálom, akkor úgy éreztem, hogy nem tudom teljes értékűen átélni, megvalósítani a folytatást. Igazából nem volt kérdés számomra, hogy én csináljam-e. És olyan kollégák és stáb vettek körül, akikben maximálisan bíztam, akik minden mozdulatukkal a segítségemre voltak! Több szempontból is fontos számomra egy-egy helyzet maximális átélése a hiteles megformáláshoz, és ahhoz, hogy minden szempontból egyesülni tudjak az "anyaggal”.

A hírek alapján nem könnyű ma Kárpátalján magyar ajkúnak, akár művésznek, színésznek sem lenni. Az ukrán nyelvtörvény nem tesz jót a két ország kapcsolatának.

– Kicsit változott a helyzet, de minden viszonyítás kérdése. Sok szempontból van küzdelem, de bízom benne, hogy nem leküzdhetetlenek az ellentétek, és abban is, hogy helyre áll a rend. Több szinten dolgoznak ezért fáradtságot és időt nem kímélve, és sok minden másért is. Remélem, hogy az áldozatos munka meghozza gyümölcsét! És azt is hogy a színházzal ehhez az ,,ügyhöz" mi  is hozzá tudunk járulni. Igénylik, szeretik a beregszászi magyar színházat az emberek, vágyják ezt a fajta létet, szeretnek jönni hozzánk. Számunkra is fontos, hogy a magyarságot tudjuk képviselni, méltatni, éltetni ilyen formában is. Sok más nemzetiségű is ellátogat az előadásainkra. Tesszük a dolgunkat és várunk továbbra is mindenkit szeretettel, hogy oda-vissza tudjunk adni egymásnak.

Vajon hogy lesz egy kárpátaljai, nagymuzsalyi születésű – Viki ma is ott lakik - kicsi leányból ünnepelt színésznő? A kezdetek nem voltak egyszerűek.

– Tíz éves voltam, amikor Vidnyánszky Éva néni és fia, Attila válogatást hirdetett gyermekstúdió megalakítása kapcsán. Főként édesapám kapacitált, hogy jelentkezzek, de anyukám is pártolta az ötletet. Elvittek a válogatásra, bevonult a család a beregszászi kultúrházba, ahol akkor a színház működött (ma már van állandó épülete). Sok falumbeli gyerek is részt vett ezen a szép délelőttön, szüleik kíséretében. Mindenki előadta a produkcióját csak én nem. Féltem, zavarban voltam. Hazavittek, és szüleim úgy gondolták, hogy nem adják fel. Így a következő foglalkozásra is elkísértek, és ott Évike néni félrehívott, és meg kérdezte, hogy csak neki elmondanám-e a verset? Elmondtam, Évike néni megnyugtató tekintetétől elszállt az iszonyatos nagy lámpalázam. Elszavaltam Vörösmarty Mihály Petike című versét. Ott, akkor valami történt. Onnantól kezdve hét évig tagja voltam a Ficseri Gyerekstúdiónak, és semmiért sem hagytam volna ki egy alkalmat sem. 13 évesen Attila T.S.Eliot: Gyilkosság a székesegyházban című darabjába beválogatott egy betlehemes keretjátékba Máriának, ott ismertem meg a kollégáimat is, akiknek azóta is kis Viki maradtam. Aztán 15 évesen a Dorottya előadásban is kaptam egy kisebb szerepet, rengeteget utaztunk, mint egy vándortársulati formát öltött nagycsalád. Nemzetközi fesztiválokra és Magyarországra is többek között, és mikor hova. Boldogan emlékszem vissza gyerekkorom ezen éveire is, sokat adott, akárcsak az előtte lévő hét év. Utána elmentem a Pesti Magyar Színiakadémiára felvételizni, apu azt hitte, hogy ez csak egy felindulás, és orvos vagy más polgári foglalkozást betöltő leányzó lesz belőlem. 2002 és 2005 között jártam Huszár László és Sipos Imre osztályába. Az akadémia elvégzése után hazajöttem, és azóta (egy kisebb hajtűkanyarral) a beregszászi színház tagja vagyok. Hát így indult az a bizonyos, "fertőzés"ezeken az utakon.

Egy tehetséges, fiatal színésznőnek bizonyosan vannak szerepálmai, motoszkál benne az érzés, hogy a világirodalom nagy, drámai nőalakjait megformálja.

– Vágyak, szerepálmok. Sok van, színházi és széles vásznas alakok is. Azért van néhány kiemelendő: Anna Karenina, Bánk Bán Melindája vagy Gertrudis. Aztán Édes Anna, Ibsen Nórája, sorolhatnám. Remélem, adatik miben válogatni, az eddigiekért pedig hála a jó Istennek. Fontos, hogy ADNI tudjak szerteágazóan, több értelemben, mert ezáltal én is csak több lehetek, hogy értékeket képviseljek, hogy ennek a missziónak, amelynek egy kis darabja vagyok, méltó alkotórésze lehessek.

Veér Károly